A falu végén állt a távolról nézve kissé düledező ház, amelyről minden gyerek tudta már, hogy oda nem szabad bemenni. A kéménye már régóta nem füstölt, a kapuja ferdén lógott, a viharos széltől időnként kísérteties nyikorgással rémisztgette a környék lakóit, bántóan foghíjas mosolyként jelezte a világ végét.
Október harmincegyedike volt. A helység lakói edényeket csörgettek, lábasokat döngettek, evőeszközöket ütögettek ezen a jeles napon, így tudatva az elátkozott lelkekkel, hogy nem felejtődtek el. A családok új tüzeket gyújtottak, melyek remélhetőleg elűzik a gonosz szellemeket és melegen tartják az otthonokat. A lurkók töklámpásokkal, ijesztő maszkokkal, hangos kacagással járták az utcákat. Édességet, sütit, cukorkát gyűjtöttek, meg amit csak kaphattak. De ebben az évben ketten valami egészen másra készültek. Engedetlenségre. Mert az olyan jó, és mindig kalandot tartogat. Őket tartották a legbátrabbaknak a suliban, amiben persze részük volt saját maguknak is a sok-sok kitalált meséikkel. Szürkületkor felmerészkedtek hát a kaptatón egyenesen a baljós épülethez titkolva még a szüleik elől is.
– Tuti, hogy nem mersz bemenni – mondta Lilla, miközben a ház rozoga kapuja előtt ácsorogtak.
– Dehogynem – felelte Roni önérzetesen, a hangja némileg elvékonyodott. – Csak… tudod… illene bekopogni. Halloweenkor ez a szabály.
A kapu csikorgott, mintha tiltakozna a behatolás ellen, figyelmeztetvén az elkövetőket. A hold vékony sarlóként csimpaszkodott a fák ágaiba, a köd álmos szellemként kúszott elő. Lilla előhúzta zseblámpáját.
– Na, utánam te gyáva kukac! – szólt vihogva, és elindult a keskeny fénypászmát követve.
A verandán vastagon állt a por. Az ajtó félig nyitva volt, belülről hideg levegő csapdosta az arcukat. A padló recsegett, minden lépésnél úgy tűnt, mintha sóhajtana a faépítmény.
– Várj már, mindjárt megyek – rebegte mögötte Roni sértődötten, miközben a zsebébe csúsztatta reszkető kezeit.
Ahogy tétován egyre beljebb léptek, hogy szokja a szemük a látást, a sötét, nyomott szobában halványan megvillant valami. Odafordultak. Egy régi tükör állt a falnál, piszkos felületén mintha mozgás látszódott volna – de sem előttük, sem mögöttük nem volt senki és semmi. Csak ők ketten.
– Láttad ezt? – súgta Lilla.
– Biztos a lámpád fénye – felelte Roni.
– Az nem lehet, kialudt az imént.
Halk csilingelés hallatszott. Valahonnan a ház mélyéről apró, erőtlen zajok, olyan elfojtott gyerekviháncolásféle.
– Ez… egy zenedoboz – csapott a homlokára a fiú, mert eszébe jutott az otthoni nosztalgikus csecsebecse, ami minden karácsonykor komoly szerephez jutott. Merészen előre lépett a harangszó irányába.
A nappaliba érve, egy robusztus mahagóni asztalon feküdt a kis zeneskatulya, tetején egy apró, porcelán balerinával. A figurának hiányzott ugyan az egyik karja, a mozdulat dermedtsége mégis fennköltséget sugárzott. Roni felnyitotta. A dallam komótosan hullámzott elő a ládikából – torzan, mintha maga a melankólia is megfagyott volna, rozsdás fogaskerekei nyöszörögve forogtak. Lilla tátott szájjal bámulta, míg fázósan össze nem rezzent, a levegő hűlni kezdett, a narancsos gyertyafény az ebédlőasztalon – amit ők nem is gyújtottak meg – látványosan megrebbent.
A leány térde megbicsaklott, sok lett hirtelen az élményből.
– Csukd be! Azonnal! – kiáltott barátjára határozottan.
De a zenedoboz így sem akart elhallgatni. A ritmus egyre gyorsult, majd váratlanul elnémult. A ház valósággal beleremegett. A fali tükör megrepedt, a résekből lusta por szivárgott ki, mint orrfacsaró füst a kemencéből. A két gyerek dermedten nézte, ahogy a tükör lassan elfolyik, akár egy tapasz alól a kibuggyanó vér. Egy alak – kislányforma, hófehér ruhában, matt mázzal orcáján, mintha valaki kiradírozta volna róla a színeket. Hátborzongató volt.
– Elvettétek a zenémet – mondta felháborodottan egy kellemes mély hang valahonnan a magasból, avagy a mélyből, bár a két gyerek a fejét fogta, úgy érezték, onnan belülről dörömböl kifelé egy egész muzsikussereg.
Roni hátratántorodott, közben leverte az asztalon hagyott tárgyakat. A zenedoboz a földre zuhant, darabokra tört. A melódia utolsó taktusa a levegőben maradt, ott lebegett, akárcsak valami kiszabadult tollpihe a párnából. Lilla meredten nézte a törött darabokat, ide-oda forgatta kócos fejét, vészjósló halloween álarca a lábainál hevert.
– Vissza kell adnotok, amit elvettetek – parancsolta a hang.
– Semmit se vettünk el! – feleselt a kislány. – Csak… csak körbenéztünk, hátha akad némi édesség.
Ekkor egy sejtelmes forma rajzolódott ki a homályból. Volt benne valami ismerős, Lillát valósággal megbabonázta a sápadt, ápolatlan arcmás, korabeli ruhában és copffal kétségtelen egy volt a sok hajdani babája közül. Ijesztően hasonlított a tavaly eltűnt barátnőjére, Szofira.
– Minden Halloweenkor valaki eljön hozzám – jelentette ki fölényesen a fantomlány. – Mert mindig mindenki elfelejti, hogy a zene nem játékszer.
Ekkor a pislákoló gyertyaláng belekapott a tükör szélébe, a kialudt zseblámpa egy pillanatra felizzott, majd mindkettő felrobbant, elvakítva fényük a gyerekszemeket. Amikor Lilla újra kinyitotta pilláit, a ház üresnek tetszett. A tükör, a lámpa eltűnt. A zenedoboz is. Barátjának hűlt helye volt, csupán az illata maradt vissza. Hallotta még a fiú vékony sipítását, ahogy csendesen azt suttogja: „Várj már, mindjárt megyek”. Sarkon fordult és kirohant a kísértetházból, végig a ködön át menekült, olykor felbukva a kiálló gyökerekben, míg el nem ért a falu biztonságot adó első lámpafényéig. Zihálva megállt, tenyerében valami hideget szorongatott. A kis zenedoboz parányi kulcsát. Egész teste reszketett a nem várt csínytől.
Másnap az iskolában már mindannyian a tragikus hírről beszéltek: Roni eltűnt, bőszen keresték az erdőben és mindenütt. A felnőttek átkutatták az ősi házat is, de ott sem találtak rá. Csak egy repedt, kissé olvadt tükörre leltek, amire valaki belülről festett két alakot – egy fiút, meg egy lányt. A faluban újra a felszínre tört a legenda, melyben a tavaly elveszett, és máig elő nem került Szofi volt a főhős. Lilla nem szólt semmit. Nem tudott. Gyötörte a fájdalom és a lelkiismeret. Képtelen lett volna elmondani, mi is történt valójában. Ki hitt volna neki? Csak esténként, amikor minden elcsendesedett, hallott egy egyre halkuló csilingelést a szobája sarkából. Ilyenkor a kulcs magától forgott az asztalon, mintha valaki játszott volna vele. Nehezen tette magát túl az eseményeken, ettől kezdve a patinás házat messze kerülte, még a látványától is irtózott. Csak álmaiban riogatta őt.
Aztán egy évvel később, ugyanazon az estén, újra eltűnt valaki a faluból. Egy kisfiú, aki mielőtt többed magával elérték volna a tiltott épületet, még azt mondta bátor barátainak: „Várjatok már, mindjárt megyek”. Attól fogva az ódon ház átkozott ablakában – ha valaki elég sokáig figyelte – három alakot vélt felfedezni. Az egyikük épp elfordult, a másik kettő mosolygott.
Azóta parázslanak bágyadtan a falu minden ablakában a viaszgyertyák, hisz ameddig lobognak a lángok, addig a holtak szellemei nem rémisztgethetnek, ameddig utat mutat a fényük, addig nem költöznek az élőkbe, addig még él az ember.
