Új év, új remények: Harmadik történet

A boldogság kereső

Elmesélek nektek egy történetet egy fiúról, akit, ha jól emlékszem, Bálintnak hívnak.
Bálint a szüleivel egy lakótelepi panelházban éldegélt. Szabadidejét többnyire a hasonszőrű fiatalokkal lógta. Jó idő esetén a házak közötti park valamelyik padjának háttámlájára ült, lábát az ülőkére lógatta, fülében fejhallgatóval, melyből kedvenc zenéje tompította unalmát. Haverjai hasonló tevékenységgel mulattatták a napot. Néha azért egymáshoz is szóltak:
– Nézd, milyen jó csaj!- mutatott egy mini szoknyás lányra, akinek távolodó léptei kopogtak.
– Ő a Zita. A tesóm osztálytársa. – jött a válasz.
– Az jó! Mondd meg a tesódnak, hogy virítson be engem neki!
– Mondd meg neki te! Hívjad telón, kérd el a csaj számát!
A hétköznapi unalmat, egy kis izgalom kezdte fűszerezni. Egy szép napon aztán Bálintnak sikerült Zitával egy randit összehozni. Repkedett a boldogságtól. Ez az állapot tartott is néhány hétig, mígnem egy szép napon meglátta Zitát egy kigyúrt izmú fickóval. Bálint boldogsága hullámvasútként a mélybe zuhant.
Eltelt egy, két, há, négy, öt nyár, a kamaszkori emlékeket rég a múlt pókhálója beszőtte. Bálint dolgozó férfi lett. Öltönyös státuszához egy fotómodell külsejű feleséget választott. Nagy fekete autón járt, és a feleségének is megvette a cuki női autó legújabb modelljét.
– Bálint! Mikor lesz már készen az úszómedence? Beszélj már azokkal a semmirekellő munkásokkal! Lassan vége a nyárnak, az új fürdőruhámat abban szeretném felavatni.
Elkészült a nagy ház, a medence, már minden olyan tökéletes volt az életben, ó csak ez a stressz ne volna… Néha egy kis nyugtató, amikor nem tudott elaludni.
– Bálint drágám! Olyan uncsi! Ugye elmegyünk a Földközi tengerre vitorlázni? Az összes barátnőmnek már olyan aranybarna a bőre, mert az egész nyarat a tengeren töltik, én meg csak a szoláriumban és a műkörmösnél unatkozom egész nap. – nyafogta élete értelme.
Már nem is látta olyan szépnek és izgalmasnak a nőt, akivel megosztotta életét. Új izgalmakra vágyott. Egyre többet járkált el az „igényes” barátaival. Felesége meg egyre csak nyafogott, követelt, majd duzzogott. Bálint alkalmi barátnőkkel vigasztalódott, de a boldogság csak elkerülte. Amikor a tükörbe nézett, egy fáradt, kiégett, nyúzott öregember nézett vissza rá. Unta a munkáját, a pénz hajszát, a szíve is rendetlenkedett, idegei pattanásig feszültek.
– Elegem van mindenből!
Házát, kocsiját, feleségét, egész eddigi életét hátrahagyva telepakolt egy hátizsákot némi túlélő felszereléssel, rákötözött egy hálózsákot, túra bakancsot húzott, és elindult a gondtalan szabadság felé. Csak ment, ment, azt sem tudta hol jár, ahol elfáradt, ott előkerült a hálózsák. Útja során a szabadság egyre nagyobb térbe, egyre magasabb hegy ormára csalta. Nem számított semmi, csak minél messzebb legyen hátrahagyott életétől. Hová megy? Nem volt fontos, arra amerre vitte a lába, és a jó szerencse. Perzselő nap izzasztotta, inge verejtékétől ázott, de csak mászott egyre feljebb, tekintete szerte a végtelent látta a magasból.
– Addig megyek, amíg a boldogságot meg nem találom!
Megállt, hogy kicsit leheveredjen egy nagy fehér lapos sziklára, mikor észrevette, hogy tőle úgy húsz méterre egy barlangnyílásszerű nyiladék tátong a hegyi fennsíkon, és előtte egy szakállas öregember ül. Valami mágnesként vonzotta, hogy odamenjen hozzá.
– Jó napot!- köszönt a remetének.
– Isten hozott fiam! Már nagyon régóta nem láttam embert erre felé. Merre tartasz?
– Nem is tudom. Csak úgy megyek. Valami hiányzik az életemből, azt szeretném megtalálni.
– Elvesztettél valamit fiam?
– Á, talán soha nem is volt.
Végig nézett az öregen. Viseltes ruha, hosszúra nőtt haj és szakáll, mezítláb. Nem túlcivilizált, de valami kiegyensúlyozottság, béke, nyugalom áradt lényéből.
– Talán a boldogságomat keresem! Te talán tudod, hol van? Te olyan boldognak látszol!
– Szóval a boldogságot keresed? És nem találod? Hát hol kerested eddig?
– Van pénzem, sokat érő házam, autóm, szép feleségem…
– És nem vagy boldog… Hűm… Látod fiam, nekem nincs házam, autóm, kincsem, itt élek, ha esik, ha vihar jön, behúzódom ide a sziklahasadékba, és mégis úgy érzem meg van mindenem.
– Áruld el a titkod!
– A boldogság nem kívül van. Nézd ezt a gyönyörű sárga virágot! Pompázik önmagában, csak úgy van, nem vágyik arra, hogy piros legyen, hogy fél méterrel hosszabb szára, vagy hegyes levele legyen. Így boldog, ahogy van! Vagy nézd azt a madarat! Szerinted bánatos, azért mert nem lila a tolla? Nézd ezt a folyót! Vágyik rá, hogy a hegynek felfelé visszafelé folyjon?
Bálint leroskadt az öreg mellé. Egészen új gondolatok… Kavarogtak benne az érzések. Eddig csak a külsőségek, és mások elvárásai szerint élt, egészen mást tartott értéknek. A valóságot észre sem vette. Kezdett derengeni, hogy ő valaki más, mint akinek eddig hitte magát. Ahogy ott ült a ringató szélben, simogató napsütésben, a természet végtelenében, megérezte az önvalójában rejlő boldogság tiszta fényét.

“Új év, új remények: Harmadik történet” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Bea!

    Gyönyörű, tanulságos írás. De jó is lenne, ha az emberek ezt ilyen egyszerűen felismernék. 🙂

    Szeretettel olvastalak: (f)

    Kata

Szólj hozzá!