Az óra éppen elhagyta az éjfélt, egymás után repülnek a pezsgős dugók.
Mindenki ünnepli az elkövetkezőt, az ismeretlent.
Tűzijáték, petárdák, durrognak, mennyi éhes szájnak lehetne ebből ennivalót venni.
– Eszembe jut, egy kedves idézetem:
„Néha olyan hirtelen és olyan hevesen történnek a változások az életben, hogy nincs idő feldolgozni őket. Időre van szükség, hogy leülepedjen az élmény, és a nyugalom csak akkor következhet be, ha az ember agya elegendő ideig lötyögött ide-oda a koponyájában”
Ezzel azt szeretném mondani, hogy soha nem fogadok, meg semmit ezen a hajnalon. Sőt tovább megyek, máskor sem, a január arra jó, hogy elolvassam a tornyosuló könyveket, és elgondolkodjak a szereplők életén. A magaméval, csak annyit foglalkozom, amennyit muszáj. Vagyis hagyom ülepedni a történteket.
Elég sok mindent megéltem már, és bár a bölcsek azt regélik, hogy az ember a saját sorsának kovácsa. Nos, tapasztalatom szerint ez nem igazándiból van így.
Senki nem kovácsolta magának azt, hogy élete során, egymás után érkeznek a rosszak, a csalódások, ha tényleg így lenne, mindenki aranyat kovácsolna, hogy legyen elegendő a vágyainak beteljesítéséhez. Elmúlt egy év új remények…
Új élet kezdődik, ugyan mitől lenne jobb, egy dátumtól, mert egy évvel, öregebbek leszünk, ha elmúlik a mámor, ráébredünk, hogy ott vagyunk ahol voltunk, lehet változtatni, talán kell is, de lehetett volna már tavaly is.
A reménnyel nem vagyok nagy barátságban, ha itt lennél kedves olvasó azt kérdeznéd miért- miért, elmondom, mert egy olyan megfoghatatlan valami, ami eltereli a figyelmedet a jelenlegi problémádról, és amíg a rózsaszínű ködben időzöl, mert ugye reménykedsz, addig értékes perceket-, órákat-, napokat, veszítesz el az életedből.
Aztán ráébredsz, hogy cserben hagyott, hiába reméltél. Csalódott vagy, és még mindig ott vagy a problémák közepén. Nos ezért én inkább megoldást keresek.
Ami persze nem olyan egyszerű, mint ölbe tett kézzel, reménykedni. Hiszen néha fájdalmas: egy szakítás, egy barátnak vélt, emberről kideríteni, hogy álnok, lemondani a nyaralásról, mert valakinek szüksége van rám, és ott a helyem mellette.
Sorolhatnám még, de nem teszem, mert nem célom, hogy elvegyem a kedved az új élettől, a reménytől.
– Mikor e sorokat írom, már egy kicsit hosszabbak a nappalok, és nemsokára nyílnak a hóvirágok az avar alatt, a kertekben, erdőkben.
Jó várni a kikeletet, a madarakat.
Szemet gyönyörködtető, amikor a fák átöltöznek zöldben, és illatos virágoktól bódultan sétálhatok a parkokban, réteken.
Ilyenkor szoktam elkezdeni, tervezgetni, eljátszani a gondolattal, elképzelem az utazásomat, a nyarat. Néha útvonalat is tervezek, és utána olvasok, hogy mindent tudjak róla. Aztán dédelgetem a tervemet.
Ha mégsem jutok el oda, akkor sem leszek szomorú, mert már ismerem, ha mégis odaérek, akkor az élményemről beszámolok megígérem.
Mindenki ünnepli az elkövetkezőt, az ismeretlent.
Tűzijáték, petárdák, durrognak, mennyi éhes szájnak lehetne ebből ennivalót venni.
– Eszembe jut, egy kedves idézetem:
„Néha olyan hirtelen és olyan hevesen történnek a változások az életben, hogy nincs idő feldolgozni őket. Időre van szükség, hogy leülepedjen az élmény, és a nyugalom csak akkor következhet be, ha az ember agya elegendő ideig lötyögött ide-oda a koponyájában”
Ezzel azt szeretném mondani, hogy soha nem fogadok, meg semmit ezen a hajnalon. Sőt tovább megyek, máskor sem, a január arra jó, hogy elolvassam a tornyosuló könyveket, és elgondolkodjak a szereplők életén. A magaméval, csak annyit foglalkozom, amennyit muszáj. Vagyis hagyom ülepedni a történteket.
Elég sok mindent megéltem már, és bár a bölcsek azt regélik, hogy az ember a saját sorsának kovácsa. Nos, tapasztalatom szerint ez nem igazándiból van így.
Senki nem kovácsolta magának azt, hogy élete során, egymás után érkeznek a rosszak, a csalódások, ha tényleg így lenne, mindenki aranyat kovácsolna, hogy legyen elegendő a vágyainak beteljesítéséhez. Elmúlt egy év új remények…
Új élet kezdődik, ugyan mitől lenne jobb, egy dátumtól, mert egy évvel, öregebbek leszünk, ha elmúlik a mámor, ráébredünk, hogy ott vagyunk ahol voltunk, lehet változtatni, talán kell is, de lehetett volna már tavaly is.
A reménnyel nem vagyok nagy barátságban, ha itt lennél kedves olvasó azt kérdeznéd miért- miért, elmondom, mert egy olyan megfoghatatlan valami, ami eltereli a figyelmedet a jelenlegi problémádról, és amíg a rózsaszínű ködben időzöl, mert ugye reménykedsz, addig értékes perceket-, órákat-, napokat, veszítesz el az életedből.
Aztán ráébredsz, hogy cserben hagyott, hiába reméltél. Csalódott vagy, és még mindig ott vagy a problémák közepén. Nos ezért én inkább megoldást keresek.
Ami persze nem olyan egyszerű, mint ölbe tett kézzel, reménykedni. Hiszen néha fájdalmas: egy szakítás, egy barátnak vélt, emberről kideríteni, hogy álnok, lemondani a nyaralásról, mert valakinek szüksége van rám, és ott a helyem mellette.
Sorolhatnám még, de nem teszem, mert nem célom, hogy elvegyem a kedved az új élettől, a reménytől.
– Mikor e sorokat írom, már egy kicsit hosszabbak a nappalok, és nemsokára nyílnak a hóvirágok az avar alatt, a kertekben, erdőkben.
Jó várni a kikeletet, a madarakat.
Szemet gyönyörködtető, amikor a fák átöltöznek zöldben, és illatos virágoktól bódultan sétálhatok a parkokban, réteken.
Ilyenkor szoktam elkezdeni, tervezgetni, eljátszani a gondolattal, elképzelem az utazásomat, a nyarat. Néha útvonalat is tervezek, és utána olvasok, hogy mindent tudjak róla. Aztán dédelgetem a tervemet.
Ha mégsem jutok el oda, akkor sem leszek szomorú, mert már ismerem, ha mégis odaérek, akkor az élményemről beszámolok megígérem.
Idézet: (J. R. Ward)