Rózsaszín szemüvegben születni, felkelni, járni, becsinálni
Mindent tanítva látni, hiányozni, szánva bánni, senkivel sem cserélni
Randalírozni, körbe-körbe rohangálni, randizni, mással nem csinálni
Mindig magasabbra vágyni, elszórtan piálni majd öklendezve felállni
Ugyanabba a folyóba lépni, sehova sem jutni, kihunyó csillagban hinni
Elbukni, kigúnyolni, a barátot kicsinálni, okulni s bízni, mindent kibírni
Szeretni, gyűlölni, ölelni, kitaszítani, eldobni, gyötörni, felcsinálni
A csodákat begyűjteni, bár terhes megfelelni, mégis minden érzést megízlelni
Mindenkitől megijedni, de senkitől sem félni, az igazat kimondani merni
Szenvedély nélkül élni, válasz nélkül halni, megoldás híján csupán remélni.
Nem másokét, saját életünket tanácsos élni, anélkül hogy szépségünk veszne
Felfelé menet görnyedt hátunkról a súlyos terhet időnként ledobni is lehetne
Hogy a buktatóktól zihálva, a csúcson a szorító kín végre engedne
Tűrni, ha a gyomor korog, és a szemekből fáradt fény csorog
Csupán az irigy kutya vicsorog, miközben a rozsdás világ nyikorogva forog
Nem csak a csábító szem ragyog, nem csak a szerető szív dobog
Lelkünk s arcunk egymáshoz simulva mégis őszintén vigyorog.
Nagy ritkán el-eltűnni, mert nem szégyen vesztegelni
Narancssárga falakat telefirkálni, olyan ábécére lelni
Mely betűk sorakoznak könyvek kitépett utolsó lapjain, ősi barlangok nedves falain
És cipőkön, melyeket már csupán a szél járja át lyukas talpain.
Milliónyi frázis munkál bennem, pedig szó az nincs a betűtésztás levesben
Te vagy valamennyi ép ebben a testben, tekintet a végtelenben, kéz a farzsebben
Lenne még bőven érvünk egymás mellett élni, egyszerre élvezni, nem kétkedni
Ahol csak a piros sapkás, pettyes gomba képes mérgezni
Néha inkább őrültnek jó lenni, nem holmi agymosáshoz szerződni
Inkább szembemenni, mint kitérni, valakihez beállni, valakiért kiállni
Ártatlanul szekálni, a ráncos kezet is megfogni, parányit zuhanni, olykor áldozatot hozni
Aztán megbékélni, magunkban segítségért kiáltani, a haragot elfojtani
Noha lehet hülyének nézni, aki fent van, azt a sárba tiporni, aki lent van, azt értékké emelni.
Az élet túl rövid és túl hosszú, hogy leéljük úgy, nincs az oldalunkon senki
Igaz, szív nem kapható, csak a múltat lehet számba venni
Inkább hagyni szétáradni, lelkesen a föld felett lebegni
Azért, hogy lehessen végre adni, üdvös célt ésszerű igényelni
A gondolatot belülről előnyös írni, tetteinket pedig szerényen megítélni
Mert az időtlen-idők óta kemény, titokzatos diót burkából lehámozva
Édes, istenadta falatok jutnak a jóra éhes, tátogó szánkba.
Ha e szemüvegben mégis torz lenne a lencse, ábrándjaink mégse hagyjuk veszni
A rohanó időben a féktelen vagy fülledt lelket muszáj felvértezni
A szerelem nem vétkes: kihívón vetkőzni vagy szűziesen elrejtőzni
A romlatlan alkotás, a szemérmetlen pusztítás dacára tapintatot teremteni
Átkozódni vagy magunkat átkódolni, mert Isten enged hibázni, ám nem lehet azt másra kenni
Főnixmadár suhan, csőrében szalmaszál, az új világ csalhatatlan reménye kíséri
Könnycsepp a szemében, most magunknak hazudni vagy merni végre szabadságot találni,
Egyedül tengődni vagy együtt a Mennybe repülni, valahára katarzisban kielégülni?