Poós Gergely
Róma
Szürreális volt az egész. Az átélt élmények és gondolatok lassan egyetlen nagy látomássá álltak össze, míg végül megszületett az elementáris felismerés. Olyan volt, mintha egy láthatatlan entitás vezetne minket, hogy a valóság újabb térsége bontakozzon ki körülöttünk. Egy magasabb szféra – a mennyország hetedik köre.
Gépünk elrugaszkodott a földről, hogy utat törjön magának a levegőégen át abba az ősi világba, ahol voltak még emberek és talán nemzedékek is, akik hitték és tudták a megváltó szavainak igazát.
Már én sem vagyok fiatal. A húszas éveim lelkesedése, a harmincas évek megváltói attitűdje, a fellángolás és a hónapokig tartó lángoszlopban való égés – már a múlté. Ott kellett volna halnom? Igen, talán, igen. De kevés ember az, aki a szociális hétköznapokban nagyot tud alkotni. Talán a zsenik igen.
Felszálltunk. Beni és Lili a szárnytőnél ültek a gépen, én hátrébb. Nem akartunk fizetni a helyekért, de szerencsére ők egymás mellé kerültek. A gép szokás szerint dübörgött, az ülésbe szorított, s a nekirugaszkodás után, mint egy angyal, egyszer csak a levegőbe emelkedett. Számtalanszor átéltem már ezt az élményt, de mindig csodás elhagyni a talajt és felszállni e bolygóról, fel a csillagok közé.
A gép rövidesen, még az emelkedési fázisban megfordult. Kisvártatva észreveszem a Csepel-szigetet. Követtem a folyó mindkét ágát lefelé, látom a településeket, Csepel, Szigetszentmiklós, Szigethalom, Tököl. Aztán már távolodtunk, jöttek a Délegyháza környéki tavak, majd ahogy délnyugatra fordultunk egyszer csak távolabb egy nagyobb tavat pillantok meg. A Velencei tó.
Gyönyörű, színtiszta, napsütéses időnk volt, messzire elláttunk, még az Alacsony-Tátra havas csúcsait is látni véltem. Aztán olyan kép fogadott, amit sosem felejtek el! A Balaton a magasból. Először csak a keleti-medencét láttam, majd már Tihanyt is, végül teljes hosszában kibontakozott a mesés látvány: a Balaton teljes hosszában. Délen, alatta repültünk el, Somogy megye térsége felett. Innen láttuk a tavat. Kerestem Fövenyest. Megtaláltam. Aztán Fonyód térségét is, szemben Badacsonnyal. Ugyan nagyon magasan voltunk, kb. 11.000 m-re, de innen is jól kivehető volt minden.
A világ e magasból: mesebeli látvány. Régen, gyerekkoromban a tűz körül hallottunk apámtól csodás történeteket. A képek akkor, ott úgy jelentek meg a szemem előtt, mint itt a gépen ez a látvány. Olyan ez, mint amikor a képzelet összeölelkezik a meseszép látvánnyal.
– Láttátok a Balatont? És Zadart? És az Adriát? Az Appennineket? – lelkendezem amikor leszálltunk.
– Igen, mindent láttunk apa, elképesztő volt! – mondja Beni.
– Valójában teljesen elképesztő az, ahogyan a világot megtapasztalhatjuk a magasból.
– Igen apa, tényleg, oké. Csak ne itt a tömegben beszéljünk erről légyszi! Irány Róma! – figyelmeztetett Beni.
– Oké, „scusa”, igazad van. Na gyerünk, siessünk, különben lekéssük a buszt! – Sürgetem őket.
– Apa, apa, nyugi, van még fél óránk! Nem kell rohannunk! Csak innen menjünk kijjebb – nyugtat Lili.
Öt perces erőltetett menetben átértünk a hatalmas terminálon, kint voltunk végre a szabad levegőn. Öt perc séta után megvolt a 13-as buszterminál is. Persze így is 20 perccel előbb ott voltunk, úgyhogy kár volt sietni. Lili megmondta… De én már csak ilyen voltam.
Délután öt óra körül volt. Nyüzsgő forgatag Rómában. Vasárnap délután. Azt gondoltuk, hogy mindenki a bevásárlást intézi. Rengeteg autó haladt az úton, tömött sorokban. A busz alig tudott átkecmeregni a városon. Elmentünk a Vatikán hátsó várfala mellett, majd megkerülve azt átértünk a Tiberis másik oldalára. Egészen Termini állomásig mentünk. Kissé körülményesen ugyan, de megvettük az első tömegközlekedési jegyeinket, és felültünk az ’A’ jelű metróra, hogy visszamenjünk ugyanoda, ahonnan jöttünk, a Vatikán túlsó oldalára. Ott volt ugyanis a szállásunk. Valle Aurelia megállónál szálltunk le, majd hat perc sétát követően megérkeztünk a házhoz, ahol már vártak ránk.
Egy kedves, alacsony, idősödő olasz hölgy – Tina – jött le a kapuba, s invitált fel minket lifttel a hatodik emeletre. Tágas, otthonos lakás fogadott. Mi egy pótágyazott franciaágyas szobát kaptunk, hozzá tartozó fürdőszobával. A lakás többi helysége másokkal közös volt: jól felszerelt konyha, tágas nappali, Vatikánra néző erkély. Szállásadónk a Google Fordítóba mondta olaszul a tudnivalókat, mi pedig magyarul hallgattuk vissza. Aztán hirtelen elbúcsúzott. Elmondta, amit akart.
Fél hét körül járhatott az idő. Messengeren értesítettük az otthoniakat, hogy megérkeztünk, ők pedig unszoltak, mondván: irány a város. Ebből persze azonban annyi lett, hogy a metróállomás mögötti bevásárlóközpontig gyalogoltunk, és vettünk magunknak kiflit, felvágottat és sajtot. A vacsora után aztán a fáradtságtól félholtan zuhantunk az ágyba.
Másnap Beni betegen ébredt. Már az utazás alatt sem volt jól, a reptéri buszon szédült, napok óta fájt a torka, s ezen a nap sem indult jól. Korán ébredtünk, Lilivel megbeszéltük, hogy elmegyünk átvenni a Róma kártyákat és csinálunk délelőtt egy kiskört a Phanteon és a Spanyol-lépcső közötti szakaszon. Beni addig pihen.
Nekiindultunk tehát Rómának. Gyalog. Megkerültük hátulról a Vatikánt és a Via della Conciliazione sétány elején, közvetlenül a Szent Péter Bazilika lábánál várakoztunk a kártyaátvevő iroda előtt. Nagyon korán értünk oda, körülbelül negyven percet várakoztunk, mivel később nyitottak. Lili közben persze nem tétlenkedett, körbesétált a Szent Péter téren, fotózott és csodálkozott a dupla köríves oszlopcsarnok és a székesegyház monumentális méretein. Micsoda látvány és pompa már kívülről is!
Nagy sokára aztán – már a kártyákkal a kezünkben – a Pantheon felé indultunk. Átsétáltunk a Tiberis felett, a Vittorio Emanuele hídon, távolról lefotóztuk az Angyalvárat, majd tovább haladva a szűk kis utcácskák között felfedeztük a Szűz Mária Templomot. Rómában a templomok mind magasak, hatalmas kupoláik vannak, s a belső teret csodálatos képek és óriás méretű szobrok töltik be. Ez volt az első templom, amibe betértünk. Nem találtunk szavakat. A templom kívülről nem is tűnt olyan nagynak. De az örök városban ez csalóka. Mi az itthoni, ránk szabott, meghitt, bensőséges hangulatú méretekhez vagyunk szokva. A templom belső terének csarnoka a maga keresztény pompájával lenyűgözi az embert. Itt a méretek adják a pompát. Azzal az érzéssel ölel körbe minket, hogy kicsinyek vagyunk ugyan, de nagy méltóságot kaptunk azzal, hogy Krisztus megváltott minket.
Innen még néhány perc és elértük utunk első célpontját. Átsétáltunk a Piazza Navona téren, elfordultunk balra, majd jobbra, s még egyszer balra, s szemünk elé tárult a monumentális méretű 2000 éves Pantheon. Ezt az épületet – valójában római templomot – Agrippa császár a istenségeknek emeltette, ám később IV. Bonifác pápa Szűz Máriának és a keresztény vértanuknak ajánlva szentelte katolikus templommá. Istenekből tanukká váltak az oszlopközökben lévő férfiak, kitalált lényekből hús-vér tanukká, akik személyesen látták Jézus Krisztust magát és akik életüket adták valami olyan eszméért, amit igazán talán ma már kevesen értenek. Mert ha a maiak olvasnák és értenék azt a tanítást, ami akkor elhangzott, ők is tanúivá válnának, nem az csak eszmének, hanem az igazságnak, amit Krisztus adott közzé a világnak.
Lilivel rövid sorban állás után jutottunk be a hatalmas kör alakú kupolás csarnokba, ami formára egyébként éppen olyan, mint a magyar jurta, kör alakú, illetve a kupola boltozatán, legfelül kör alakban nyitott. Fényoszlop jár körben a boltozatban, mutatván nem csak az idő, de a Föld keringésének folytonos változását is.
Hosszú séta következett. A Vittorio Emanuele emlékmű, a Szent Ignác templom, a San Marcello al Corso-t templom, a csodálatos Trévi-kút és az igen magas Spanyol-lépcső érintésével sétáltunk a városban, közben fagyiztunk, dumáltunk, élveztük Róma belvárosának hangulatát, s a milliőt, ami körbevett minket. A Spanyol-lépcső tetején aztán metróra szálltunk és kora délután visszaértünk a szállásra, Benihez. A fájdalomcsillapító, köhögéscsillapító, orrcsepp és miegymás hatására már valamivel jobban volt, így elhatározta, hogy délután velünk tart. Már csak azért is, mert római kalandunk egyik legjobban várt alkotása következett már első délutánunkon: a Colosseum.
Áldom az eszem, hogy előre foglaltunk időpontot és sorban állás mentes kártyáink voltak Róma nevezetességeihez. Ugyanis – bár húsvét utáni áprilisi héten voltunk – így is igen nagy sorban állások fogadtak mindenhol. Immáron hármasban érkeztünk a régi római belváros monumentális épületéhez, ahhoz az ovális alakú több emeletes hatalmas épülethez, ami a történelmi Róma fénykorának pompáját fémjelezte akkor és bizonyosan most is. Vespassianus császár idejében készült, Kr. u. 72-ben kezdték el építeni és mindössze 8 év alatt épült fel, ami rekordidőnek számít az akkori technológiához mérten. 188 méter hosszú, 156 méter széles, 48,5 méter magas. Ezek az adatok semmitmondóak addig, amíg a Colosseo metróállomástól feljőve meg nem pillantod. Ugyanis a látvány már kívülről elképesztő! Belülről pedig egészen szürreális! Ugyanis az épület az ovális alakja miatt olyan térérzést nyújt, amihez foghatót keveset tapasztaltam még. Bizonyosan tudom, hogy amikor egy belső teraszról először nézhettünk körbe, nos az volt az a pillanat, amikor megérkeztünk Rómába. A legvalóságosabb és legbensőségesebb módon. Kétszer jártuk körbe a homokszínű kétezer éves csodát belülről, több emeleten és teraszon is többször megálltunk, hogy megpróbáljuk átélni azt az érzést, amit a többezres tömeg érezhetett a különböző viadalokat nézve.
Róma vezetői már akkor tudták, hogy a népnek kenyér kell és cirkusz. Ugyanis, ha nem éhezik a plebs, akkor a fő gonddal kevesebb, ha pedig még cirkuszt is kap, akkor még a ’tudata’ is bizonyos értelemben kontroll alatt van, ami szintén igen sok előnnyel jár. Valami aljasult, állatias, alantas dolog kell nekik, ezzel ki lehet elégíteni mindennemű vágyukat. Hogy még véletlenül se tudják magasba mártani arcukat. Az ember ebben a korban tömegesedett el. Talán éppen itt, talán éppen ekkor. De egyúttal ekkor szakadt el a vezető réteg az átlagembertől. Morálisan ekkor bukott el véglegesen a vezető réteg is, önnön érdekeit állítva minden más elébe, odadobva a népnek némi rágócsontot, amivel – mint a kutya – szaladgálhat.
Ne’ hogy azt higgyük, hogy az európai műveltség bölcsője Athén és Róma. Nem. Ezek egyike sem. Az úgynevezett ókori „demokráciák” éppen’ hogy a bukást idézték elő és nem az emberiség felemelkedését hozták el. Nézzünk csak körül a világunkban. Ide jutott mindkét ókori, sokak által nagynak mondott civilizáció. Zűrzavar, káosz, háborúk és a legalantasabb ideológiák világába jutottunk el. Ma is itt tartunk, ugyanezeket a köröket futja azóta is az emberiség. Nem tud morálisan felülemelkedni önmagán.
A római demokrácia úgynevezett fénykora és az újkori demokrácia megalapozásának időszaka. Ez az a kor, ahol az embereket tudatosan kezdték kirekeszteni a politikai és hatalmi döntésekből. Itt, illetve még korábban – az athéni demokráciában – kezdett hiteltelenné válni az emberi szó, a választási ígéret, itt képződött üvegfal a világ hatalmasai és az egyszerű emberek között.
A római demokrácia úgynevezett fénykorában a Forum Romanum – vagy ahogy régi nyelven nevezték – Forum Magnum, adott otthon a közügyek, a kereskedelem és a politikai interakciók világának, ide jártak a római polgárok, hogy megbeszéljék a világ ügyeit, itt ülésezett a szenátus, itt hozták a törvényeket, itt volt a gazdasági élet központja, s a kincstár, itt beszélték meg a római polgárok a világ dolgait és hatalmuk biztosításának mikéntjét.
A Colosseum ennek a hatalmas területnek a végébe építették, úgy, hogy a Palatinus narancsfás kertjeiből is látni lehessen. A terület a Fórummal és a stadionnal akkora, hogy egy egész délután alatt is alig tudtuk bejárni, minden részletét jól szemügyre venni. De nagyon fáradtak is voltunk már. Úgyhogy itt-ott ücsörögtünk, bámultuk a monumentális oszlopfőket, a régi utcák hatalmas romos épületeit, a Vesta Szüzek kápolnáját, a különböző római templomokat köztük Constantinus és Maxentius bazilikáját. Végig jártuk a Via Sacrát, megcsodáltuk a Rostrát, vagyis a szószéket, illetve a sok-sok között látnivaló közt Julius Ceasar templomát is.
Beni nem érezte magát túl jól ezen a délutánon, de végig csinálta. Nagyon elfáradt és végig tartania kellett magát, hogy kibírja a sorban állást, a gyaloglást, a lépcsőzést. Még a Palatinus-dombra is hősiesen felsétált, pedig az is belekerült jónéhány lépcsőfokba. A látvány azonban még így is lenyűgözte őt és minket is Lilivel, a Colosseumt, a Forum Romanum romjait teljes hosszában, a Capitolium hatát, a Victor Emmanuelle emlékművét és lényegében teljes Rómát beláttuk onnan.
Itt élték tehát Róma középkori életét több száz éven keresztül, innen irányítottak egy világbirodalmat, itt döntöttek népek és országok leigázásáról, életről-halálról. A mai társadalmi-hatalmi- és pénzügyi struktúrát alapoztak meg, de a helyzet az, hogy igencsak elítélendő módon, hiszen ez lett a mai totalis kizsákmányolási mátrix mintája.
Talán itt lehetett volna megalapozni valami jót, valami olyasmit, ami évtízezredekre békét adhatott volna az emberek szívére. Ebbe a korba született bele Krisztus is. Nem véletlenül. Az egymásért való tevékenység helyett az individum totális ego-ösztöneit ébresztettük fel ebben a korban, előhívva az ördögi élettevékenységet, ami kizárólag a maga oldalára hajtja a vizet, kerüljön is ez bármilyen tevékenységbe. Ma az emberek és az országok lelkiismeretének totális elfojtása a cél, az, hogy olyan totális gazdasági, ideológiai és digitális kényszerzubbonyt kényszerítsenek mindenkire a világban, ami mindent elpusztít majd.
Az ember úgy látszik a hatalomért, pénzért, pozícióért, társadalmi rangért, de akárcsak megbecsülésért és – talán még ide sorolhatjuk -, megélhetésért képes a tisztaságát, becsületét, égi jellemét feláldozni. Ez a hozzáállás lett a Földközi-tengeri birodalom társadalmának fundamentuma. Ez diktálja az emberek közötti viszonyt e bolygón. A római hatalmi berendezkedés és társadalmi struktúra megteremtése ezt adta tovább nemzedékről nemzedékre, így a nyugati társadalom ezt az örökséget vehette át.
Míg más társadalmak akárcsak a legősibb, íjfeszítő népek nagy nemzetségei egymásért váll-váll vetve éltek és nevelték gyermekeiket, megtanítva arra őket, hogy az élet nem csak hús csont és teher, és hogy percnyi életünk során a tisztaság, a becsület, a család, az összetartás előrébb való minden másnál, addig az újfajta római típusú társadalom elindította azt a később világméretűre dagadt emberi életszemléletet, hogy a profit, a haszon, az ego, az én hatalma mindent mást megelőz. Bizony mondom nektek, a világ bele fog bukni „az éhség a mindig többre” elvbe, a GDP növekedésbe, a profithajszolásba, ami végül ökológiai katasztrófát fog okozni, annak minden borzalmas következményeivel. Itt most már nem csak arról van szó, hogy tömegek alkalmaznak – akarva-nem akarva – helytelen élet tervet, hanem arról is, hogy egyáltalán élhető marad e bolygó, ami nekünk életet adott.
Ezen a napon ettük római utazásunk első pizza vacsoráját, méghozzá nem akárhol, a kivilágított Colosseum lábanál egy különleges, patinás étteremben a Hostaria Al Gladiatore nevű helyen. Nagyon kellemes este volt, Beni is felélénkült a finom pizza illatától, ízlelésétől.
Metroval, két átszállással utaztunk haza. Kellően elfáradtunk. Éjfél körül aludtunk el, hogy másnap már 6-kor talpon legyünk.
No, azonban ez nem sikerült! Ugyanis fél 8 kor szóltam rá a gyerekekre, hogy irány kifelé a városba. Az előre elkészített excel táblázatban kidolgozott tervek alapján aznap a Vatikán következett. 8.15-kor ismét gyalogos útra keltünk, hogy körbe sétálva a mini-állam óriási falai mellett az észak-nyugati, majd északi része felén, megérkezzünk a Szent Péter térre.
Az ókori civilizáció utolsó korszakának kezdetén Rómában vált hivatalos vallássá a kereszténység is. Az a vallás, aminek a középpontjában a galileai Jézus Krisztus személye és tanítása áll. Az Egyház alapítása tőle ered, ezzel a mondattal: Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a Mennyben is, amit pedig feloldozol a földön a mennyekben is oldva lesz. Ugye tudjuk mit jelent ez? Bár Rómában lett intézményesített az Egyház működése, az igazi Egyház mindig ember és ember között jön létre. Létező és létező között. Krisztustól eredeztethető égi méltóságunk adatott ehhez, a kötés és az oldás privilégiuma, ami a mennyek országának fundamentuma. Ugye tudjuk, hogy miért mondom ezt? Mert az igazi egyház nem intézmény és vallás, az igazi egyház ember és ember között jön létra az egymásért való fáradozásban és a bajok oldásán át, egészen a megvilágosodásig, amiben megszűnik a maró éhség és felviláglik az örök idill, az emberiség megvalósítható aranykora. Ez azonban csak és kizárólag az evangéliumi alapok, a Krisztusi tanítások mentén történhet csak. és csak úgy, ha a világ profitorientációja teljesen eltűnik. Ugyanis ez öl és pusztít el mindent körülöttünk és elsősorban ez okozza az ember testi-lelki-szellemi egészében a legnagyobb károkat.
A Szent Péter térre érkezve szinte hangtalanul lettünk részesei valaminek, ami túlmutat a fizikai világon. Az arányok, a tágasság, a nyitottság érzete a tér közepén úgy ölelt körbe, mintha bizony maga az ég tárult volna ki előttünk. Csodás kéklő ég zárta természetes kupolába a csodát. A hosszú falak, a szobrokkal övezett kolonnád, a kupola, amely alatt Péter nyugszik – mind egyetlen irányba mutat: felfelé.
Nem kellett sokat várnunk. Még a sorban állás előtt átvettem a Róma-pass kártyáinkat, amivel nem csak a Bazilikába, hanem a délutáni múzeumlátogatáson is gyorsabban áthaladtunk a várakozó embereken. Talán 35-40 perc lehetett, amíg bejutottunk a monumentális épületbe.
A bazilika belsejébe lépve levegőt sem vettünk egy pillanatig. A szemünk nem tudta egyszerre befogni a méreteket, a díszítések gazdagságát, a fények játékát a márványfelületeken. Hatalmas monumentalitás, dicsőséges pompa vett körül minket, ami nem nyomasztott, hanem inkább felemelt minket. Igazi méltóság, ami nem távolít el, hanem hazaérkeztet.
Az evangélisták szobrai álltak előttünk: emberalakok, de mégis többek annál. Időtlen tanúk, akik szavaikban nemcsak tanítást, de a Krisztus-látás valóságos élményét is ránk hagyták. Mögöttük az óriási hajók íveltek a mennyezet felé – mint egy fordított bárka, amely nem a vizeken, hanem az ég felé viszi az utasait. Az egyikben éppen szentmisét mondtak.
A hatalmas bejárati kaputól jobbra aztán megláttuk Michelangelo kőbe zárt imáját, a Piétát. A megfeszített Krisztus halott teste Mária ölében. Az örök áldozat csendje – mondtam a gyerekeknek halkan. Az Anya, aki tudja – talán mindig is tudta –, hogy a fájdalomban, Fia halálában ott rejlik az isteni terv. Hogy a kereszt nem a vég, hanem a megoldás maga. Krisztus értünk hozott áldozata, az édesanya, aki bár elszenvedi Fia, az Istenfiú halálát, de mégis tudja, hogy fia áldozata az egyetlen értelmes isteni, egyetemes, megváltói attitűd, ami az eredeti, világon túli mennyei Isten-ember kapcsolatot állítja helyre és emeli az embert vissza a méltó helyére: istenemberi mivoltába.
Kik vagyunk mi Isten világában? Kik vagyunk mi, akik, mint talált tárgyat birtokoljuk az életet itt a Földön, az öröklét peremén?
Krisztus a saját valóságát – a szeretet országát – a világba hívta. Ő ezért is mondhatta: Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is… Mert tudta, hogy nincs külön földi és mennyei – egyetlen valóság van. És annak kulcsa bennünk van és nekünk adatott.
A főoltár mellett, mélyen a földbe süllyesztett sírok fölött álltunk, ahol a legenda szerint maga Péter is nyugszik. Fölöttünk emelkedett a baldachin, amit éppen – nagy bánatunkra – restauráltak. Pár hónap múlva, az interneten láttam képeket a már új pompájában lévő bronzcsodáról, Bernini remekművéről. Mondanom sem kell, nagyon szép lett.
Aztán még beljebb sétáltunk, egészen a Tabernákulumhoz, az Oltáriszentség tartójához, hogy meghatottan és már-már megdicsőülten álljunk e monumentális nagyszerűségben, előre-hátra tekintvén a lenyűgöző templomon.
Az egyik gyerek ekkor suttogva megkérdezte:
– Apa, miért ilyen hatalmas ez az egész? Miért kell egy templomba ilyen nagy pompa?
Megálltam a kérdésnél. Úgy éreztem, ez egy jó pillanat arra, hogy egy valami fontosról beszéljünk.
– Tudjátok, éppen azért pazar, mérhetetlenül gazdag, lenyűgöző és fennkölt a Szent Péter Bazilika, mert ezzel a monumentalitással az előtt az aprócska, egyszerű, fából készült kereszt és a rajta függő Emberfia előtt borul le és tiszteleg – mutattam hátul az oltáriszentség tartója előtt lévő kis fakeresztre. És ez így van jól. Van egy mondás: „Istent még dicsőítésemmel sem érem el a világból”, ami egyúttal pontosan azt is jelenti, hogy valójában azzal érem el igazán. A létezést odaadó, fenntartó és az értünk való áldozatot meghozó Isten-fiúé ez a pompa. A mi hálánk, imádatunk, de legfőbbképpen hódolatunk jele.
Mutattam a főoltár mögött magasodó keresztet, azt az egyszerű fából készült feszületet, amelyen a megváltó Krisztus mezítelen teste függött.
Lili elkomolyodva nézte a keresztet, aztán azt kérdezte:
– Nem mintha nem tetszene, tényleg csodaszép, de akkor miért nem hagyták kissé egyszerűbbnek?
– Az áldozat, azaz a szeretet súlya csak akkor érthető igazán, ha látod, micsoda hatalmat vetett alá Krisztus – önként. Az egész dicsőséges Szent Péter bazilika azért van itt, hogy emlékeztessen rá: ez mind azé, aki nem élt ezzel a dicsőséggel. Aki nem élt a hatalommal, az erővel, az angyali védelemmel – aki csak szeretetet hoz és ad a világ kezdete óta. Isten trónja üres, mert Isten nagy szeretetében szétosztotta életét, ami egyúttal azt is jelenti, hogy Isten a megfeszítettség felfoghatatlan áldozatában feszül a mindenség fölé. A Szeretet nem is tehet másként.
’ – Mert ebben a világban sehol se vagy. Csak egy keresztet hagytál magad után.’
Beni csöndben állt. Aztán halkan megkérdezte:
– De valójában mit üzen nekünk ezzel Isten?
– Krisztus életével és áldozatával állítja helyre Isten és ember, valamint az ember és ember között lévő kapcsolatot. A názáreti Jézus önnön életével életfeladatot ad, amit nekünk kell elvégezni egymáson, hogy Isten országa beteljesedjék. Krisztust nem követni kell, hanem Krisztussá kell válni – ez az ő valódi szándéka.
Valahol a tér mélyén egy halk orgonaszó bontakozott ki talán éppen a szentmiséről, és ahogy körbe néztünk láttuk, hogy az aranydíszek nem hivalkodónak, hanem súlyos tanúnak mutatkoztak immáron.
Aztán újabb sorban állás következett, körülbelül volt vagy fél óra, nagyon untuk az egészet. Kimentünk a Bazilikából, hogy egy hosszabb kígyózó sorba toporogjunk addig, míg sorra nem kerültünk annál a pénztárnál, ahol a jegyet a kupolába lehetett megváltani. Jó negyven percet álltunk sorba.
A bazilika belső tere után tehát elindultunk felfelé. Lépcső-lépcső után, szűkülő folyosókon, a falak egyre közelebb húzódtak, a világ alább maradt. Az út első felét megtehettük volna lifttel is, de én a lépcsőt választottam, a gyerekek meg duzzogtak felfelé. Először még könnyűnek tűnt, de ahogy fáradni kezdtek lábaink éreztük, hogy ez nem csak egy egyszerű lépcsőmászás, hanem ez egyfajta zarándoklat is egyben.
Beni előre ment, könnyed, vékony alakja szinte suhant a kőlépcsőkön, míg Lili velem maradt. Néha hátrapillantott, néha előre. Nem kérdezett semmit. Csak mentünk felfelé a kanyargó lépcsősoron.
Amikor elértük a kupola alját, megálltunk. Ott, ahol belülről a kupola gyomra nyílik meg, és lenézhetsz az alant elterülő térre. Onnan, fentről, minden kisebbé vált. Az emberek odalent apró pontok voltak csupán, némák, mint egy messzi filmben a statiszták. A fény más volt ott fent – egyfajta tompán aranyló derengés, amely nem világított, hanem megemlékezett.
Leültünk a kőperem mellé. Csak néztük a teret, a kanyargó oszlopokat, a csillogó mozaikokat, a mozdulatlan, időtlen rendet. Egyikünk sem szólt. A testünk még zihált kicsit a lépcsők emlékétől, de a lelkünk kezdett csillapodni.
Aztán tovább indultunk. A legutolsó szakasz következett: a szűk csigalépcső, ahol már csak egy ember fér el egyszerre, ahol a fal dől, a mennyezet lejt, és az irány elveszti az értelmét. Fölfelé, mindig csak fölfelé. Mintha nem is a kupola lenne a cél, hanem valami mögötte, fölötte, túl rajta.
És végül felértünk.
A bazilika legfelső csúcsára.
Álltunk, hárman, szótlanul, a világ tetején.
A város ott terült el alattunk, a hét domb árnyékában, mintha a történelem maga feküdt volna szét egy aranyló vásznon. Minden mozdulatlannak tűnt, mintha a világ is tartaná a lélegzetét.
Lili megszorította a kezem.
– Milyen kicsi minden innen – mondta. – És mégis… olyan, mintha minden apró részlet fontos lenne. Olyan csodás, hogy itt vagyunk.
– Az – válaszoltam. – Tényleg az.
– Apa – szólalt meg Beni, a korlátnak dőlve. – Miért nem érzékelhetjük közvetlenül Istent magát? Ha tényleg van, miért nincs itt közvetlenül velünk? Miért hagyott magunkra? Miért nincs jelen a világban?
Egy ideig nem szóltam. Csak néztem, ahogy a napfény végig siklik a város felett, megérintve a templomtornyokat, a szobrokat, a fákat, az embereket.
– Ez a teológia és a filozófia egyik legnagyobb kérdése. Mert ezt akár kérdezheted úgy is, hogy miért zártuk ki őt a világunkból? – emeltem fel kissé a mutatóujjamat…
– De hát hogyan lehet Istent bárhonnan is kizárni? – kérdezte Lili bátran. – Ha egyszer ő Isten.
– Ez a szabad akarat Isten döntése volt gondolom – mondtam. – Nem is dönthetett volna másképpen erről, ha Ő maga a Szeretet. Még azelőtt, hogy ez a világ lett volna, még azelőtt, hogy tér és idő elkezdődött volna, Isten már akkor átadta nekünk azt a szabadságot, amivel ő maga is rendelkezik saját teljessége felett. Szabad akaratunk egyben égi méltóságunk alapja is. Isten életében élve a szabad akaratunk alkothatott bármit, ami lehetőségében állt. De mert lehetőségünk adatott rá – a lehetőségek végtelen világában. a merő isteni potenciál világában – rosszul éltünk a lehetőséggel. Ebben a létteljességben a szó legteljesebb értelmében még minden nyitott volt. Ott dönthettünk úgy, hogy olyan valóságot akarunk, amiben csak mi vagyunk jelen. Ahol az istenség a szó legjobb és legrosszabb értelmében nem szól bele a dolgainkba. Ahol Isten – látszólag – nincs jelen. Ahol félelmeinkkel, bujaságunkkal, mohóságunkkal, életéhségünkkel magunk lehetünk. Azért, hogy Isten ne lássa azt.
– Micsoda? Azt akarod ezzel mondani… Apa… hogy talán nem is úgy van minden, ahogy azt eddig gondoltuk… – emelte fel Beni a szemöldökét… – Akkor ez lenne maga a bűnbeesés is?
– Igen. Egy olyan döntés, amelyben Istent lényegében elutasítottuk, kizártuk a világunkból. Így aztán mi magunk alkottunk egy egészen új világot – ezt a világot. Ezt a valóságot, amit a lehetőségek végtelen tárházából teremtettünk, a merő és végtelen potenciálból, olyan világot, ahol az isteni jelenlét látens marad. És ez a világ, ez az univerzum, ez lett a mi közös képzetünk. A világ akarat és képzet – mondja Schopenhauer… A mi akaratunk és képzetünk. Mi tartjuk fenn, mi hívjuk elő a lehetőségi létből, mi teremtjük folytonosan a merő potenciálból és mi formáljuk minden pillanatában.
– Az is lehetséges akkor, hogy nem is a múltban teremtődött? – kérdezte Lili. – Hanem valamiféleképpen most teremtjük a múltját?
Bólintottam.
– Pontosan. Erre elképesztően jól ráéreztél Lili. A kvantumfizika tudománya szerint nincs fix múlt vagy fix jövő. Csak lehetőségek. A világ ezek alapján szerintem nem teremtődött – hanem minden pillanatban teremtődik. Mi pedig – megfigyelők, tudatok, lelkek, létezők – ebből a végtelen potenciálból választunk ki egy adott valóságot. Nem csak a jelent, a jövőt és a múltat is. Mert amit mi valóságnak érzékelünk, az nem rögzített, hanem folytonosan általunk választott.
Csend lett.
A város alant megmozdult. Egy galamb suhant el alattunk, a kupola árnyékán átrepülve. Távolból harang kondult.
– Szóval Isten teljes egészében most is jelen van? Itt van közvetlenül? Csak mi nem vagyunk egészen jelen az ő teljességében? – kérdezte Lili.
– Igen – suttogtam. – Ő mindig teljes valójával jelen van. Nézzétek – mutattam körbe – itt és mindenhol. Mi vagyunk azok, akik más lehetőséget választottunk, de ettől még ő egészen teljességével jelen van. Éppen ezért mondja szerintem azt Krisztus, hogy a mennyország közöttetek van.
– Nézzétek csak… – mondtam, miközben a kupola legfelső párkányán ülve körbetekintettünk Róma végtelen domborzatán – …ami most történik, amit most látunk, nem csupán egyetlen pillanat lenyomata. Ez a pillanat maga formálja azt is, amit múltnak nevezünk.
A távolban kupolák, harangtornyok és évszázadok szuszogtak egymásra rakódva, mintha maga az idő is Rómában pihenne meg, mielőtt tovább indulna. A gyerekek fürkészve figyeltek a világ mögötti igazságra, ami messze többet mondd, mint bármi a világ esetleges dolgaiból.
Leültünk a kupola alá. Mostanra nagyon elfáradtunk. Fent a kupolában a szűk lépcsőn sokszor meg kell állnunk, mert annyian voltak, így a feljutás is egy örökkévalóságnak tűnt. Lefelé könnyebb volt, de ahogy a kupolából leértünk ismét jól esett a pihenés. Nem lent voltunk, hanem még egész magasan, a Szent Péter tetején, azt is mondhatnám, hogy magán a tetőn, a csigalépcsőből kilépve, közvetlenül a kupola alatt.
A délelőtti fény aranyport szitált a Tevere fölé. Alattunk a Via della Conciliazione, mintha egy szándékból szőtt fonal volna, fonal a világi és az egyetemes isteni létezés között. Távolban az Angyalvárat láttuk, kissé jobbfelé a házak között az ősi Pantheon szentélyét. A város lustán lélegzett, mi jólesően hallgattunk. Jól esett a friss levegő. Elővettük szendvicseinket és a műzli szeleteket. Nem bírtunk tovább menni…
– Tudjátok a kvantumfizika nagyon sokat mondd el a létezés szövetéről. Azt közli, hogy a világ legalapvetőbb szintjén, ahol nincs anyag, csak nagyon-nagyon finom rezgés, vagy még az sem – az abszolút és kimeríthetetlen lehetőséggel találkozunk. Tulajdonképpen azzal, hogy mi – ti is, én is – valamiféleképpen meghatározhatjuk a valóságunk szövetét és sorsát.
– Arról beszélsz, Apa, hogy közvetlen hatással vagyunk a valóságra?
– Igen. Ezt maga a kvantumfizika is felismerte, és az elmúlt évszázad eleje óta egyre több mérés támasztja alá. A határozatlansági reláció nem determinisztikus elve nem csupán a jövő bizonytalanságát, hanem a múlt esetlegességét is hordozza. A tudomány talán kezdi megérteni: a világegyetem múltja nem feltétlenül 13 milliárd éve rögzült, hanem lehetséges, hogy mindezt mi magunk formáljuk meg tudatunkkal most – a jelenből. Mégpedig úgy, hogy a lehetőségek óriási tárházából kiválasztjuk azt az egyet, amelyben emberként megjelenhetünk. Így mintegy visszafelé, lépésről lépésre „állítjuk össze” azt a múltat, amelyben végül élni kezdtünk.
– Mindig valamit bizonyítani akarunk… – mondta Beni
– Talán csak azért tesszük mindezt – a grandiózus tudományos kutatást, a kozmikus modellek sokaságának leírását – hogy bebizonyítsuk magunknak: a világ a semmiből jött létre. Hogy végül is nincs is teremtőnk.
– Lehet, hogy ezt akarjuk hinni és bizonyítani?
– Minden pillanatban szuperpozícióban van a világ: tele lehetőségekkel, rejtett jövőkkel és meg nem történt múltakkal. A létezés – és így maga a kozmosz – tiszta potenciál mindaddig, amíg a tudat, a mi tudatunk, formát nem ad neki. Amíg képzeletünkkel, vágyainkkal, kíváncsiságunkkal rá nem nézünk, és azt nem mondjuk: ez a világunk, ez a mi világunk. Sőt, ma már azt is hozzá kell tennünk: ez a mi múltunk, a mi világegyetemünk múltja.
– Vagyis mindhárom: a múlt, a jelen, a jövő… mintha – egészen szorosan – általunk formálódna? – töprengett Lili.
– Valóságos önmagában egyik sem lehet, csak abban a formában, ahogyan mi, a figyelmünkkel, a kérdéseinkkel, a kíváncsiságunkkal megalkotjuk őket. A múltat is most teremtjük, amikor hátrafelé haladva kutatunk benne. És közben mindig az emberarcú univerzumot próbáljuk megérteni, azt a változatot, ahol mi, emberek megjelenhetünk. Ezt egyébként antropikus elvnek hívják a fizikában.
– Azaz mi teremtjük a saját teremtésünk fonalát? – faggatott Beni.
– Az a bizonyos, régóta keresett egyetlen, szép és elegáns egyenlet – ha valóban létezik – nem azt fogja megmutatni, hogyan működik a világ, hanem azt: hogyan hozza létre a teremtő tudat a valóságot. Egy olyan világot, amiben Isten jelenlétét nem érzékeljük.
-De apa pontosan mit mondd a kvantumfizikai a valóságról? Annyit beszélsz róla… – mondta kissé türelmetlenül Lili.
– A kvantummechanika egyik legmélyebb üzenete az, hogy a mindenség – a kozmosz, a világ – addig amíg meg nem figyeljük, nem is létezik valóságosan. Csak egyfajta lehetőségként van jelen. A mérések azt mutatják, hogy abban a pillanatban amint figyelmet fordítunk rá, a végtelenszámú lehetséges valóság összeomlik és a világ az lesz, amit látni akarunk. De félre ne értsétek, amit érzékelünk ez ettől még merőben valóságos és effektív. Jelenleg ez a valóság, a mi valóságunk – ez, amit most tapasztalunk.
– Mi magunk formáljuk minden pillanatban a valóságot? – Lili már kapizsgálta.
– Figyeljetek! Ha a tudat formálja a valóságot, akkor nem a teremtés hiánya a kérdés, hanem az, hogy mikor és miért döntött úgy a lélek, hogy másfajta valóságot akar. Olyan világot, amelyben Isten nincs jelen. Illetve csak rejtve, látensen, meg nem nyilvánultan. A valóságot mi formáltuk, méghozzá pont olyanná, mint amit most tapasztalunk magunk körül – csillagmilliárdokkal, a tér szövetével és a Higgs-mezővel együtt.
– Vagyis Istent mi magunk zártuk ki a világból? – kérdezte döbbenten újra Beni.
– A fizika két végpontja – a szubatomi világ kvantumjelenségei és a táguló univerzum relativitása – közötti hasadék talán épp emiatt van: mert egyetlen szűk kis valóságot választottunk a lehetőségek végtelen tárházából. Minden, amit látunk, amit valóságnak hiszünk, csupán ennek az egyetlen választásnak a lenyomata.
– De mi van, ha – te jó ég Apa – mi van, ha most is az öröklétben vagyunk? Ha most is Isten országában élünk – csak a tudatunk teremtett magának egy olyan zárt, másik világot, ahol ő nem ér el hozzánk? – Lili villanásszerű gondolata engem is szíven ütött.
– Igen Lilikém, lehetséges, hogy ez az igazság és valóság. A lélek, a tudat – amely egy és ugyanaz – nem időhöz és térhez kötött. Örök. Olyan, mint Isten, hiszen belőle van. És éppen emiatt: teremtő erő is egyúttal. Ez a hatalom – és itt macskakörmöt formáztam a kezeimmel – bennünk van, mert Isten valóságában ezzel lettünk felruházva. Valószínű – mondtam csüggedten –, abbéli mohó vágyunkban, hogy önállóan, őnélküle éljünk, kizártuk őt a mi általunk formált valóságból, s alkottunk egy olyat, amiben magunk lehetünk a saját világunk teremtői. Egymagunk. Tökegyedül. A kvantumvilág egyenletei – bármennyire száraznak tűnnek – valójában erről beszélnek.
Csend lett újra, jóleső csend. Róma lüktetett alattunk, ahogyan szívünk is lüktetett. A szél zúgását hallottuk, de nem tudtuk honnan jön és hová tart…
– Isten kiüresedése – kezdtem még halkabban most – vagyis az, hogy a végtelen potenciálból (ami önmaga) hagyja, hogy az legyen, amit azok szeretnének, akikkel életét megosztja (beleértve valamennyi létezésbe lépőt), magyarázatot ad arra, hogy miért élünk látszólagos istennélküliségben. A létezősbe hívott entitás – a végtelen potenciálból – saját önvalóságát választva kívánja megvalósítani, azt az önvilágot, amiben Isten látszólag nincs sehol.
– Isten odaadja életét, hogy abból semmit meg ne tartson magának? – Beni a szemöldökét felhúzva nézett rám. – Ugye ezt tanítja Krisztus urunk?
– Az isteni kiüresedés állapota saját végtelen potenciájának meg nem tartása, teljes feladása. Ez az, amivel minden létezésbe hívott entitás teljes szabadságával élve azt valósít meg, amit maga kíván. Én szerintem mi éppen ezért élünk ilyen világban, éppen ebben a világban.
– Ez is egyfajta teremtésnek nevezhető – nézett el a távolba Lili.
– Igen, annak. Ez tehát a mi általunk létrejött instrumentum, amit az örök jelenben hívunk elő a végtelen potenciálból, készítünk neki múltat és tartjuk meg addig, amíg Istent nem akarjuk színről-színre látni. Isten tehát nem „bújt el”. Teljes egészében jelen van. Az ő potenciáljának kimeríthetetlen végtelenségében élünk, amiben ő látensen van jelen. Ha Isten a létbehívónk, akkor a teljességet, a szabadságot, a döntéshozatalt, a jó és rossza feletti rendelkezést és a mértéktelen teremtő erőt, a nagyszerű kreativítást is éppúgy nekünk adta, ahogy ő rendelkezik vele. Olyan szellemlények vagyunk, akik Isten kiáradásakor az isteni valóságot, az isteni potenciált teljesen egészében megkaptuk, hiszen Isten életét adta nekünk és értünk.
Ezért gondolom azt, hogy valamikor – ezt sem időbeli fogalom itt – teremtő erővel bírtunk, amivel világokat és mindeneket teremthettünk, mindent, ami csak lehetséges.
– Ha jó a gondolatmenetünk, akkor ez igencsak balul ütött ki – mondta újra Beni.
– Isten azt is tudta, hogy ez a lehetőség mindennek a fonákját is tartogatja, azt is, hogy a szellemlények más világot formálnak maguknak. Saját akaratukból. Olyan világot, amiben ő nem kívánatos lesz.
– Apa akkor ez a megváltás is egyben? – kérdezte Lili.
– Igen! Fején találtad a szöget Beni! Isten ezen aktusa a megváltás, hiszen beleegyezett, elfogadta, engedte, hogy ez bekövetkezzen.
– Színről-színre látni Istent… Istenem… Ez olyan, mintha már egyszer megtapasztaltuk volna – merengett Lili.
– Az Istenlátás közvetett hiányában élünk. De az isteni teljességből nem lehet kiesni, Isten teljes egészében most is itt van jelen, itt van teljes valójával. Csupán az történt, hogy a merő potenciálból, a végtelen lét teljességéből mi olyat választottunk, ahol ő csak látensen lehet jelen.
A bennünk élő eleven éhség az, ami miatt olyan világot varázsoltunk magunknak, amiben felfalni próbáljuk a felfalhatatlant, úgy, hogy közben nem vesszük észre, hogy éppen belőle merítünk mindent. Úgy tesszük mindezt, hogy a közvetlen istenlátásról leválva elvarázsoltuk magunkat egy ’más’ világban, egy olyan világban, amit ráadásul mi alkottunk, úgy, hogy mohóságunkban éppen a lét szerzőjét zárjuk ki abból.
A lélek mohóságában Isten nélküli független és önálló létezést kívánt kikényszeríteni magának, amire lehetőséget is kapott. A lélek, mivel hasonlatos Isten lelkéhez – avagy lényegét tekintve ugyanaz – ezért teremtő erővel bíró lélek, amivel tehát hatalma és lehetősége van magának valóságot teremteni. Valószínűleg telhetetlenségünkben Isten valóságát elutasítottuk és – mivel ennek a lehetőségnek őáltala birtokosai vagyunk – saját valóságot fabrikáltunk magunknak. A kvantumfizikai jelenségek és a matematikai modellek egyenletei pontosan ezt mutatják.
Hogy ez bűn e vagy sem? Nem tudni, minden esetre Isten ebben a világban csupán közvetett módon lehet jelen, nem pedig színről színre.
Mit jelent tehát mindez? Felöltözködünk, s a potenciális létből, vagyis Isten életének abszolút valóságából létre hívtuk a sajátunkét. A lehetőségi potenciálok végtelenjéből – az Abszolútumból, a kimeríthetetlen teljességből – saját lényünk gondolati-képzeleti világa alkotjuk meg éppen azt, amit most valóságnak tudhatunk magunkénak.
Azonban – nyilvánvalóan – a megtapasztalt valóságot nem egyenként hozzuk létre, hanem a kollektív tudat, vagyis a közös tudat alkotja meg. Hiszen a világ tapasztalata hellyel közzel közös azonos mindegyikünkben. A mi valóságunkat számtalan tudat, azaz lélek formálja az időtlenségben, alkotva teret, időt, csillagokat, galaxisokat, emberi testet és anyagi természetet.
A halál pedig egy választás lehet, melyben a lélek eldöntheti, hogy mennyire tetszik ez, vagy az. Aki szeretné, szabad döntése nyomán visszatérhessen e varázslatba, vagy ettől szabadulva újra abba a közegbe térhessen vissza, amit eredetileg neki szántak. A felébredettek pedig visszajönnek segíteni és emlékeztetni az itt maradottakat.
Isten országa annak elfogadásból, derűből és irgalomból van. A körülölelő szeretet elfogadása szükséges hozzá. S talán ez az embernek a legnehezebb.
Jin-Jang részünk sötét fele mégiscsak önzőségből, mohóságból és kapzsiságból áll, ebből készítettük ezt a világot is. Ezen csak úgy lehet úrrá lenni, hogy mindent sötét motivációnkat átváltoztatjuk derűvé és világosággá. A sötétség ettől még bennünk marad, de ahogyan Isten is teszi minduntalan, világossággá változtathatjuk a bennünk lévő sötétséget, ha akarjuk. Mondom, ha akarjuk.
Hogy mikor lesz vége az univerzumnak? Ennek, a miénknek? Amiben Isten csak látensen lehet jelen? A háttérben, elrejtve, elrejtőzve, teljesen észrevétlenül? Azt gondolom, akkor, amikor többé nem szeretnénk újra és újra ezt a valóságot gondolni és megformálni. Amikor azt a másik világot, Isten országát szeretnénk gondolni és helyreállítani. Akkor majd az válik valóságossá. S ez a mi csodálatos döntésünk lehet.
’ – Mert ebben a világban sehol se vagy. Csak egy keresztet hagytál magad után. ’
Egészen hihetetlen volt erről beszélgetni a gyerekekkel…
A társalgás után összeszedtük minden erőnket, hogy elinduljunk a ránk váró, még rengeteg lépcsőn lefelé. Mi sem fölfelé, sem lefelé nem használtuk a liftet, szerintem vagány dolog volt felmenni gyalog, a gyerekek szerint viszont nagyon nem. Ekkor még vagánykodtam, mondván, mi ez nekünk, de délután a Vatikáni Múzeumot járva, már nekem is más volt a véleményem.
10 perc alatt leértünk. Ahogy kiléptünk a Bazilikából, a jobb oldali lépcsősoron hagytuk el az épületet. Ekkorra már rengetegen voltak a téren, sokkal többen, mint reggel kilenc körül. Először a Vatikán lépcsőin majd a tér közepén álló obeliszk lábánál rogytunk le újra. Én leültem a kőre, a Szent Péterrel szemben, a gyerekek szelfiztek, fotóztak és megitták a maradék folyadékot a kulacsukból.
A rend kedvéért itt is előkaptam a telefonomat és felolvastam a gyerekeknek a legfontosabb tudnivalókat az obeliszkről.
– A fölénk tornyosuló obeliszk eredetileg az ókori Héliopoliszban (a Nap városában) állt Egyiptomban, és valószínűleg az XVIII. dinasztia idején Kr. e. 1550-1292 időszakban emelték. Az obeliszk a Napisten, Ré tiszteletére emelt szentélyek része volt, így pogány vallási szimbólumként szolgált. Később Caligula császár (uralkodott Kr. u. 37-41) hozatta Rómába Kr. u. 40 körül, hogy a Circus Maximusban állítsák fel. A Circus Maximus a keresztényüldözések egyik fontos helyszíne volt, ahol sok korai keresztény mártír halt meg. Így az obeliszk egy olyan helyszín néma tanúja volt, amely a kereszténység korai történetében tragikus eseményekhez kötődik.
– Hogyan került a Vatikán elé ez az obeliszk?
– Azt tudjátok, hogy amíg a Vatikán nem épült meg, a Lateráni Bazilika volt Róma püspökének – a pápának – a székhelye? Holnap délelőtt azt is megnézzük…
– De jó!
– Szóval visszatérve az obeliszkhez. A 16. században, amikor a Vatikáni tér mai formáját kezdte elnyerni, az obeliszk egyfajta „pogány” emlék maradt a keresztény központ szívében. V. Sixtus pápa (uralkodott 1585-1590) döntött úgy, hogy 1586-ban áthelyezteti a mai helyére a Szent Péter-bazilika elé. Ezzel a lépéssel a pápa szimbolikusan „megszentelte” az obeliszkot és a teret, a pogány múlt fölött aratott keresztény győzelem jelképévé téve azt. Az obeliszk csúcsára egy bronz keresztet helyeztek, amely ereklyéket tartalmaz. Érdekessége, hogy az obeliszk egyetlen monolit kőtömbből faragott, piramis alakú csúcsban végződő magas oszlopa körülbelül 25,5 méter magas, ami egyébként a talapzattal és a kereszttel együtt 41 méter. Az ókori egyiptomi obeliszkről biztos tudjátok – iskolai tanulmányaitokból -, hogy hieroglifákkal voltak díszítve, amelyek a fáraók tetteit és a Napistenhez intézett imákat örökítették meg.
– Jó apa, elég lesz… éhes vagyok! – türelmetlenkedett Lili – De tényleg!
– Én is nagyon – tette hozzá Beni – keressünk egy közeli éttermet…
– Oké, de várjatok. Hol együnk?
– Apa, ennél mi sem egyszerűbb… Itt van egy a közelben, két utcányira. – És már nézte is a telefonját Lili.
Tényleg két utcányira volt. A Hostaria Pizzeria, a Vicolo del Farinone szűk kis utcájában. Hangulatos kis hely… Bent nagy tágas, azonban az utcán mindössze négy asztal, tizenhat szék. Piros kockás terítők. És a mellettünk lévő asztalnál egy magyar család ült. Méghozzá nem is akármilyen. Arra lettünk figyelmesek, hogy a Vatikáni Múzeumról mesél a családfő egy nagyobb, 16 év körüli lánynak és feleségének. Legalább félórán keresztül taglalta a vallás -és kultúrtörténeti, valamint az építészeti tudnivalókat a „pápa múzeumáról”. Ők is oda mennek majd az ebéd után – állapítottuk meg. Nagy műveltségről tett tanúságot a férfi, azt gondoltuk mindannyian, csakis művészettörténész lehet az illető. Igencsak szakszerűen beszélt.
Szóval mit volt mit tenni – mivel kb. fél méterre ült mellettünk tőlük – nagy kedvvel és élvezettel hallgattuk mi is az előadását. Eleinte fülelve, később nagy lelkesedéssel. És közben ettünk. Pasta al pomodorot – mindhárman. Hát lehet Rómában mást enni? Ja, na persze, pizzát.
A családapa így kezdte magyarázatát: A Vatikáni Múzeumok valójában egy évszázadok alatt kialakult, összetett intézményegyüttes, amely a pápák által összegyűjtött, felbecsülhetetlen értékű műkincseket és gyűjteményeket foglalja magában.
A múzeumok eredete a 16. századra vezethető vissza, amikor II. Gyula pápa (1503–1513) 1506-ban a Belvedere-udvarban elhelyezte a Laokoón-szobrot. Ezt az eseményt tekintik a pápai műgyűjtemény kialakulása kezdetének.
A komplexumot alkotó épületek egy része a pápák korábbi rezidenciája volt, például a Vatikáni Palota, amelynek építése a 12. században indult, és a következő évszázadok során folyamatos bővítésekkel nyerte el mai formáját. A kiállított műtárgyak a kereszténység korai időszakától a középkoron, a reneszánszon és a barokkon át egészen a modern korig mutatják be az egyház történetét és kulturális befolyását.
A gyűjtemények az ókori civilizációk – egyiptomi, etruszk, római – művészetétől kezdve a reneszánsz és barokk mesterek alkotásaiig terjednek. A reneszánsz pápák – köztük IV. Sixtus a 15. században, aki a Sixtusi Kápolnát építtette, és II. Gyula, aki Michelangelót és Raffaellót is megbízta – meghatározó szerepet játszottak a gyűjtemények gyarapításában és a művészetek támogatásában. A múzeumok így átfogó képet adnak az emberi művészi kreativitás gazdagságáról és a különböző korok stílusfejlődéséről.
A hatalmas múzeumkomplexum több, különböző korban épült épületből áll. A 16. század elején Donato Bramante által tervezett Belvedere-palota a reneszánsz építészet egyik kiemelkedő alkotása. A múzeumokhoz tartozik a Sala Regia is, az a monumentális díszterem, amelynek építését Antonio da Sangallo ifjabb kezdte el III. Pál pápa (1534–1549) megbízásából, és amelyet később Michelangelo fejezett be. A különféle épületrészek stílusa – a romántól és gótikustól a reneszánszon át egészen a barokkig – jól tükrözi az egyes korszakok építészeti eszményeit és technikai megoldásait.
A leghíresebb teremben – a Sixtusi-kápolnában – Michelangelo mennyezeti freskói (1508–1512) a teremtéstörténetet ábrázolják, középpontban Ádám és Isten ikonikus kézmozdulatával. A hátsó falon az „Utolsó ítélet” – amit a mester 1536–1541 között festett – monumentális, megrázó látomása látható. A kápolna ma is a konklávé, a pápaválasztás szent és zárt eseményének helyszíne. A kápolnában az egyik oldalon Mózes életének, míg vele szemközt Krisztus életének kiemelkedőbb eseményei láthatóak a mester alkotásaként.
A történet írása közben halt meg Ferenc pápa, azokban a hetekben sokat hallottunk a különböző médiákban a Sixtusi-kápolnáról, illetve a pápaválasztás folyamatáról, s így kissé közelebb éreztük magunkat a pápaválasztás folyamatához.
A finom ebéd után útra keltünk, hátra, a Vatikán, illetve a Vatikáni Múzeum hátsó bejáratához sétáltunk. Nem esett már olyan jól ez a 15 perces séta, mégis negyven perccel előbb érkeztünk, mint ahogy a belépőjegyünkön szereplő belépési idő szólt. Nem is engedtek be minket, hanem mondták és mutatták, hogy hány óra van a jegyen, így aztán várunk kellett a 15 órai belépésre. A múzeum bejáratától srévizavé balra egy széles lépcsősoron találtunk helyet magunknak a leüléshez, várakozáshoz. Itt római galambok módfeledt kellemes társasága mellett kinyújtóztattuk tagjainkat, hogy aztán újult erővel vágjunk bele múzeumi utunknak.
Újabb háromórás séta következett a Vatikáni Múzeumban. Teremről teremre jártunk, igyekeztünk mindent megnézni, a tömeg sodort és mi sorra megnéztük a történelem kulturális alkotásait: a Pinacoteca Vaticant – a vatikáni képtárat, az „Athéni iskola” híres freskóját, vagy például a Transfigurációt, azaz a Színeváltozás festményét Raffaellotól, az egyiptomi vagy az etruszk kiállítást, korszakalkotó szobrokat – akárcsak a Laokoón-szoborcsoportot vagy a Belvedere-torzót, rég élt pápák berendezett szobáit, vagy a Térképek Galériáját.
Végül, de nem utolsó sorban beléptünk a Sixtusi Kápolnába, amit IV. Sixtus pápa 1475 és 1483 között építtetett. Itt szigorúan megtiltották, hogy fényképezzünk, mégis sikerült néhány gyönyörű képet készítenünk a lenyűgöző festményekről. A gyerekeknek itt is felolvastam röviden a tudnivalókat:
– Figyeljetek csak! – kezdtem – A kápolna a pápai konklávék helyszíne a 15. század óta. A mennyezetfreskókat Michelangelo Buonarroti festette 1508 és 1512 között II. Gyula pápa megbízásából. Az Utolsó ítélet freskót Michelangelo később, III. Pál pápa megbízásából készítette 1536 és 1541 között. A freskók a teremtés könyvének, valamint Krisztus életének és az utolsó ítéletnek a jeleneteit ábrázolják, vizuálisan közvetítve a keresztény teológiát. Michelangelo mennyezetfreskói, köztük Ádám teremtése, és az Utolsó ítélet a reneszánsz művészet ikonikus alkotásai. A kápolna építését egyébként Baccio Pontelli tervezte, és egyszerű, téglalap alakú alaprajzzal rendelkezik (40,9 méter hosszú, 13,4 méter széles és 20,7 méter magas). A hangsúly a belső tér monumentális falfestményein van. A falakat korábban más neves művészek, köztük Pietro Perugino, Sandro Botticelli és Domenico Ghirlandaio freskói díszítették a 15. század végén.
Igazán nagy élmény volt tehát a Vatikáni Múzeum. A fáradságtól tántorogva értünk ki a múzeum hátsó nagy teraszára, itt egy padon ücsörögve próbáltuk magunkat kipihenni, mielőtt hazaindultunk volna. Még jó, hogy volt nálunk keksz és megtölthettük palackjainkat ivóvízzel. Jól is esett, így késődélután.
Hazafelé tartva nagyadag pisztácia fagyit ettünk az utcánk másik végénél, a sarkon, majd egy kis élelmiszerboltba tértünk be pékárúért, hogy este, illetve reggel legyen mit enni.
Másnap Beni ismét rosszul ébredt, így megint a szálláson maradt, kúrálni magát. Mi Lilivel a harmadik napunkon is nekivártunk az örök városnak, hogy bejárjuk azokat a helyeket, ami még az előző két napból kimaradtak a listánkról. Rájöttünk, hogy ezalatt a három nap alatt közel sem láthatunk mindent, de elhatároztuk, hogy még biztosan visszajövünk egyszer ebbe az elbűvölő városba. Hiszen Rómát látni kell. Rómát látni és meghalni – írta le egykor végrendeletében 1508-ban Osgyáni Bakos György esztergomi kanonok.
A Lateráni-bazilikával kezdtünk. Busszal érkeztünk a Porta S. Giovanni városkapuhoz, onnan 2 perc sétára található a pápák régi bazilikája. Körülbelül fél órát töltöttünk itt, a szintén monumentálisnak mondható felszentelt középkori épületben.
A mai lateráni palota eredetileg az uralkodó kezére került, amikor I. Constantinus feleségül vette második hitvesét, Faustát, Maxentius testvérét. Ekkor az épület „Domus Faustae” – Fausta háza – néven volt ismert. Constantinus később Róma püspökének adományozta, feltehetően Miltiadész pápa idején, a donatista egyházszakadás ügyében tartott 313-as zsinat környékén. Az épületet ezt követően jelentősen átalakították és kibővítették: így jött létre Róma katedrálisa és a lateráni palota, a pápák – mint Róma püspökei – székhelye. A történelem során több alkalommal, főként tűzvészek miatt, csaknem teljesen újjá kellett építeni. Jelenlegi formáját 1735-ben nyerte el; ekkor barokk stílusú templomként készült el.
A bazilikától szintén busszal érkeztünk a Circus Maximus-hoz, ami a Forum Romanum déli oldalán helyezkedik el, a Palatinus domb mögött. Építésétől a Kre. e. 4. századtól a Kr. u. 549-ig folyamatosan tartottak itt játékokat, versenyeket. Mára lényegében csak a helye maradt meg, az épületek teljesen eltűntek, mintha sose lettek volna ott. Mindössze a hosszúra nyúló futókör maradt meg, ennek a szélén álltunk. Megnéztük telefonon a stadion 3D-s modelljét, s gondolatban megragadtuk a pillanatot: láttuk a szekereket, a vágtát, nagy porfelhőt, az összecsapást, a háromsoros lelátón tomboló tömeget, hallottuk a kiáltásokat, a morajlást, a trombitákat. Egy percre római polgárok voltunk.
Egy utcányival lejjebb az Igazság száját láttuk, de sorba nem álltunk. A kissé bara, felfelé ívelő utcán tovább haladva balra a Marcelló-színházat pillantottuk meg, ami a Colosseumhoz hasonló kialakítású boltíves, több szintes kör alakú épület volt. A színház építésének ötlete Caesarhez köthető, aki a területet megtisztította: lebontatott néhány magánházat és szentélyt, köztük valószínűleg a Forum Holitorum Pietas-szentélyét, hogy helyet teremtsen az építkezésnek. A színház elhelyezkedését az Apollo- és Bellona-szentélyekhez, valamint a Via Triumphalishoz igazították, és a Circus Flaminiusból induló diadalmenetek akár az orchestrán is áthaladhattak.
Az épületet Augustus alatt építették a Kr. e. 19-ben született lex Iulia theatralis alapján, és Marcellus unokája nevét kapta, aki a felszentelés idején már halott volt. Az első előadás Kr. e. 17-ben a ludi saeculares volt, a színházat pedig Kr. e. 12-ben szentelték fel. Augustus négy márványoszlopot is áthozatott Scaurus palatinusi házából, hogy a színház „regia Theatri” rangját biztosítsa. Ez volt Róma második állandó, kőszínháza.
Tovább sétálva néhány perc után megérkeztünk a Capitoliumhoz, ami az ókori Róma vallási életének központja, később a város közigazgatási székhelye volt. A XVI. században Michelangelo tervei alapján újították fel, ekkor készült a lépcsősor a Piazza Venezia felől, melyet két egyiptomi gránit oroszlán őriz. A lépcső tetején a Castort és Polluxot ábrázoló szobrokat láthatjuk.
A Capitolium legfőbb nevezetessége Jupiter temploma volt, görögös stílusú, kb. 50×70 méteres, három hajóra tagolt, középen Jupiterrel, két oldalán Junóval és Minervával. Építése Tarquinius Priscus és Superbus háborús fogadalmához kötődik; M. Horatius Pulvillus i. e. 509-ben szentelte fel. Többször újjáépítették, i. e. 83-ban leégett, Sulla újított fel elefántcsont- és aranyszoborral. Középkorban pusztítás érte, a relikviákat széthordták. Kevés ókori szobor maradt fenn mára, például Marcus Aurelius lovasszobra, mely a középkorban I. Constantinusnak hitték. Eredetije a Palazzo Nuovo múzeumban, másolata a téren látható.
Lilivel a Capitolium lépcsőin és a téren állva készítettünk jó sok fotót, majd úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk Beniért. Bíztunk abban, hogy ahogyan első nap is, biztosan aludt még délelőtt egyet, s a gyógyszerek újra erőt adnak neki a délutáni városnézéshez. Buszra, majd metróra ültünk és körülbelül 35 perc után újra a szálláson voltunk.
Miután összeszedtük Benit, bedobtunk egy szendvicset és máris Róma nyüzsgő forgatagába találtuk magunkat. Metróval indultunk a Piazza del Popolo térhez, ahol a Santa Maria del Popolo temploma áll, innen pedig felsétáltunk a Villa Borghese kertjében álló csodálatos kis tavacskába nyúló Aszklépiosz ión stílusban épült templomához. Majd, hogy Beni se maradjon ki a délelőtti nevezetességekből, ezért visszamentünk a Circus Maximushoz, hogy bejárjuk azt az útvonalat, amit délelőtt Lilivel már megtettünk. Mindössze még két látványosságot iktattunk be késődélután, sétánk végén busszal az Angyalvárra néző Ponte Sant’ Angelo hídján átsétálva az Angyalvár monumentális épületét csodáltuk meg, s innen – már az esti fényeknél – a Vatikánhoz siettünk ismét, hogy esti fénykoszorúban lássuk a Szent Péter Bazilikát. A téren ácsorogva újra átéreztük Róma csodáját: azt a sajátos légkört, ahol az ókori világ emlékezete, az egyház kezdetei és a város időtlensége egyszerre vannak jelen. Meghatódva búcsúztunk a várostól. Ó, Róma… Róma….
Másnap hajnalban indultunk haza. Busszal utaztunk néhány megállót a reptéri transzfer megállójához, ahol már többen várakoztak. Itt találkoztunk egy mini-check-in-nel, elkérték a beszállókártyáinkat. Az út most csak körülbelül 45 perc volt a reptérig, forgalom nem lévén ennyivel volt gyorsabb.
Közös bőröndünkben apró csecsbecsék, ajándékok az otthoniaknak. Rómában jártunk, ennek emlékei ezek a kis dolgok. Poggyászainkkal együtt feladtuk őket a gép gyomrába. Aztán levegőbe dobott minket a gép. A parányi felhőpamacsok felettünk, majd később alattunk úsztak.
– Apa – mondta Beni a repülő ablakából kinézve – a mai gazdasági és társadalmi rendszer, amiben élünk, azért az rossz úton halad… Jól gondolom?
– Egyetlen dolog biztos és türelmetlenül sürgető! – Kezdtem. – Ennek a bolygónak a jövőre nézve a mai strukturális berendezkedésével nincs sok esélye. Sürgősen el kell távolodni a haszonelvű világ pénzuralmi rendszerének működtetésétől. Sürgősen lépni kell, hogy ne a pénzrendszer hálózata működtesse a bolygó életét, mert ez minden emberi értéket és méltóságot rútul tönkretesz.
– Mindig mindenhol növekedésről hall az ember. Ez mintha valamiféle jellemtelen és hitvány mohóságból fakadna – mondta nagyon kifejezően Lili.
– Nincs hova tovább növekedni egy zárt ökológiai rendszerben. A Föld eltartóképessége véges. A pénzuralmi rendszer fenntartása az erőforrások maximális kizsákmányolásán alapszik, s mivel ezek véges mennyiségűek, az összeomlás elkerülhetetlen. Csak idő kérdése az egész. A kormányok és világszervezetek látszatintézkedései a gondolkodó embert azzal próbálják áltatni, hogy fontos a fenntarthatóság. De hazug, hamis és cinikus minden ilyen jellegű erőlködő és egyben hárító mondat, mert a prioritások sorában a haszonelvűség, a gazdasági verseny, a növekedés – minden ígéret és látszólagos felelősségvállalás dacára – messze mindent megelőz. A pénzuralmi rendszer kétélű pengéje kegyetlenül súlyt le, tönkreteszi a bolygó életét és a rajta élő ember méltóságát. A hajsza kicsiben és nagyban is ugyanaz: pénzt, gazdasági hasznot és hatalmat szerezni – mindenáron.
– Felperzseljük a bolygót és digitális rabszolgaságba taszítjuk az emberiséget a pénzuralom fenntartása miatt – fejezte ki jól Beni.
– Földünk ökológiai rendszerének hanyatlása jól látható. Mára látványosan érzékelhető és tapasztalható. A természet – egy kizsákmányoló erő előtt – pontosan úgy tesz, mint ahogyan Isten maga is, teljesen kiszolgáltatott az agresszióval szemben. Bármit megtehetünk vele, de mindannyian tudjuk, hogy ennek következményei lesznek. Nem megtorlás, dehogyis. Természetes következményei lesznek. A természeti erőforrásoknak, magának az ökológiai szisztémának a hosszútávú és végső soron majdani teljes leigázása tűzvészt, pusztaságot, éhínséget, vízhiányt és totális háborúkat fog szülni. De a pénzhatalmi rendszer vezetőinek, elvi és ideológiai jóváhagyóinak és kiszolgálóinak ez azért nem számít, mert ők addig is a legnagyobb jólétben, gazdagságban és pökhendiségben élnek, s tudják, hogy ők maradnak utoljára a sorban. Addig pedig végig nézik, hogyan pusztul minden és mindenki, csak hogy a pénzuralmi mátrix a legvégsőkig működtetve legyen. Ha nem változik valami, ha világunknak ez a gazdasági, haszonelvű, pénzalapú működtetése nem változik meg sürgősen, az emberiség jórésze biztosan elbukik: egyszerűen halálra van ítélve. Bárki ember és bármelyik emberi faj, aki ennek fenntartásán dolgozik a lehető legnagyobb bajt hozza az emberiségre – magát az infernót – és egyszer súlyosan felelni fog egyszer ezért. Ugyanis alantas, sátáni erőket mozgat. Akinek kellő ereje és intelligenciája van hozzá, minden erejével a normalitás helyreállításán – akarom mondani Isten országának megvalósításán kell munkálkodnia – már itt, ebben a közegben. Hiszen teljes egészében rajtunk múlik, hogy mit teremtünk a merő potenciálból, Isten köztünk szétosztott életéből.
– Az ember eredendő helye a létezésben is lassan megkérdőjeleződik – utalt az előző mondatokra Lili.
– Az emberi méltóságot és velünk született természetes morált is ugyanúgy megsemmisíti a ránk kényszerített pénzszerzési prioritás vastörvénye: mindenáron pénzhez kell jutni, hogy élelmiszerünk, lakhatásunk és egyéb dolgaink legyenek. S hogy milyen tragikus emberi viselkedésformát szükséges felvennünk, hogy prostituáljuk magunkat a pénzszerzés érdekében? Mindannyian tudjuk ezt, felnőttek. Ma a legtöbb ember a világon olyan munkahelyen dolgozik, olyan céget vezet, olyan közegben dolgozik, amely kénytelen kelletlen a világ gazdasági mátrixának kiszolgálója: álságos módon – jobb esetben kicsit szégyellve magát – akárcsak közvetett módon is, de előállítja e mátrix kívánalmait. Mindezt miért teszi? Mert mindenkire rákényszerítik a ’halj éhen, ne halj éhen’ elvét. Vagyis állatias ösztönökre szorítják az égből jövő embert és rabszolgává teszik. Ezzel egyúttal ökológiai katasztrófát és emberi lélektorzulást eredményezve.
– Az emberi értékek relatívak? – kérdezte okosan Beni.
– Nem! Az ember és az emberiség értékrendjét a krisztusi mérték határozza meg. „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük.” – idézi Máté evangélista Krisztus szavait. Ez az emberiség mindenkori értékrendjének alapja. Azt hisszük, hogy a szociális érzékenységet, a humanizmust, az emberek iránti érzékenységet nem kell újra és újra a világra szülni? Hát dehogynem! Méghozzá a fentiek mentén. Olyan generációk és ideológiák kezdenek fejlődni és burjánozni, akik és amik ismét semmilyen értelemben nem szolidárisak és abszolút nem érdekli őket más ember méltósága, baja, bánata, szegénysége, betegsége, szenvedése. Sőt, ott tartunk, hogy a nem azonos véleménynyilvánítás miatt már embert is ölnek. Nyíltan, szemlesütés nélkül.
– Apa, miért üldözik ma a keresztényeket, a Krisztus hívőket? – tette fel a kérdést Lili.
– Nagyon egyszerű kislányom. A világ lelkiismeretét próbálják végképp eltörölni, éppen azokat, akiknek még szól a lelkiismeretük és felelősnek érzik magukat és mindenkit az emberiségért. Azért üldözik őket, hogy végképp tejhatalmat kapjanak az emberiség teljes igába hajtásához és kizsákmányolásához. Azért üldözik őket, hogy ebbéli tevékenységükben a keresztények még csak létükkel se akadályozzák a pénzvilág hatalmának teljes kontrollját.
– Mit lehet tenni? – tette fel a kérdést okosan Beni.
– Küzdeni kell. Harcolni. Kiállni az igazság és a szeretet igaza mellett. Nem engedni a sötét erőknek, hogy tovább folytassák a rombolást. Nem engedni, hogy bármit megtegyenek. Nem engedni, hogy azt gondolják, nekik mindent szabad… Végső időket élünk, minden a kezünkbe adatott, tudásunkkal, akaratunkkal, technológiánkkal mindent rendbe tehetünk, teremthetünk valamennyi ember számára méltó és igazságos életetés, de tudásunkkal, akaratunkkal és technológiánkkal mindent elpusztíthatunk – akár egy csapásra is.
Gépünk puhán landolt a Liszt Ferenc repülőtéren. Furcsa érzésekkel ültünk fel a reptéri buszra, ami Budapest szívébe hozott. Ki-ki iskolába, munkába, teniszpályára megy hétfőtől. De valamit hoztunk magunkkal, ami mindig velünk marad…
Valóság volt, amit átéltünk? Álom-e a valóság? Vagy képzeljük csak, hogy álmunk a valóság? Megfogadtuk, hogy újra és újra visszatérünk majd Rómába, hogy az átélt felismerést újra és újra ellenőrizhessük. Miért pont ott? Talán azért, mert az ókori miliőben a gondolatok jobban felszínre törhetnek, mint a modern világ hétköznapjaiban.
Ne feledjük, hogy Isten életének folyton részese vagyunk, el nem múló módon, de folyvást valamely megnyilvánulásban. Isten nyilvánvalóan a szeretet, ami nem az, azt mi teremtjük. Isten országa nem máshol, hanem minden egyes pillanatban jelen van köztünk. Körbevesz minket. Abban élünk. Látenciája talán a mi hibánk, a mi rossz varázslatunk. Mégis számomra teljesen természetes tapasztalat, hogy a teljesség – azaz Isten – minden pillanatban egész valójával itt van bennünk és körülöttünk.
2025. november 16.