Az a fajta szikrázó téli reggel volt, amikor az ember nem tud ágyban maradni. Ki kell ugrani azon nyomban a takaró alól és elkezdeni élni. Az év utolsó napját, december 31.-et jelzett a naptár, munkanapot, de csak délig. Ez így volt tökéletes. Átélhettem a készülődést, a várakozást, a szív ünneplőbe öltözését. Vártam a találkozás pillanatát, ugyanakkor valami mégis visszatartott. Késleltettem az indulást, hagytam hullani a perceket. Lassan köszöntem el a munkatársaimtól, mindegyikőjüknek boldog új évet kívánva. Mióta tudtam, hol töltöm az év utolsó napját, elképzeltem legalább százszor, ezerszer. Találkozom egy ismeretlennel. Idegen autóba szállok be, idegenek mellé ülök le és teszek meg százötven kilométert a Bakonyig. Ha elkések, itthon maradok? Mi van, ha ők nem jönnek időben? Mi történik, ha nem találnak rám az Astoria sarkán, ami pont olyan, mint a többi sarok a belvárosban, ahol csúcsforgalomban temérdek ember fordul meg percenként? Mégis kellett volna legalább egy fotót küldeni magamról. Miért is mentem bele egy ilyen kockázatos vállalkozásba? És ha elrabolnak? Másik énem így replikázott: egy cinóber piros öreg Mercédest viszont mégiscsak nehéz lesz elvéteni, főleg, ha megáll a buszmegállóban. Így vigasztaltam magam.
Azon a délelőttön történetesen nem volt tömeg a járdán. Gépjármű sem sok haladt el abban az órában, amikor végül kiértem a Rákóczi út és a Múzeum körút kereszteződésébe. Megszeppenten, behúzott nyakkal pislogtam ki a fejembe húzott kötött sapkám és a felhajtott kabátgallérom alól, miközben puha fehér paplan borult a városra. Mintha az ünnepi készülődésből az utca is ki akarta volna venni a részét, felöltötte csillogó, kristályokkal kirakott ünneplőjét.
Kisvártatva, egy piros Mercédes lassított le előttem és állt meg akár egy busz. Jó vágású, vidám, barna szemű, barna hajú huszonéves fiú pattant ki belőle. A nevemen szólított, bólintottam, mire ő Kristófként mutatkozott be, elvette a hátizsákom, bedobta a csomagtartóba és makulátlan udvariassággal hellyel kínált a hátsó ülésen. Ilyenek voltak akkoriban a jogász hallgatók. Az anyós ülés ugyanis már foglalt volt, egy másik egyetemista fiú ült ott, mint később kiderült, ő ismerte az utat és navigált bennünket, akkor még térkép segítségével, mobil telefonok és navigációs applikációk nélkül, a Bakony hófedte puha ösvényein a faházba, ahova tartottunk. Mindketten ismerték a barátnőmet, akinek az apja erdész volt. Így kerültünk egy hamisítatlan téli, fenyvesek karéjába zárt, domboldalon megbúvó erdei házba, ahol már vidáman pattogott a tűz cserépkályhában amikor megérkeztünk. Karácsonyfa állt a szoba közepén, és az akkori legnépszerűbb társasjáték, az Activity feküdt az asztalon. A többiek már javában játszottak. Mintha egyenesen az angol Wham együttes karácsonyi „himnuszának” a Last Christmasnak a klipjébe csöppentünk volna, ami immár bő három évtizede letaszíthatatlan a karácsonyi zenei listákról.
Három napot töltöttünk a vadászházban. Minden reggel nekiveselkedtünk a favágásnak, majd begyújtottunk a cserépkályhába. Reggeli után hóembert építettünk, hógolyóztunk. Egyik nap jókora kirándulásra indultunk, de pezsgősüvegekkel felszerelkezve csupán jó száz métert tehettünk meg a térdig érő hóban. Ekkor a csapat úgy határozott, inkább a meleg szobában folytatjuk a társasjátékot. Így történt, hogy idegenekkel érkeztem, barátokkal tértem haza.