Hajnali öt óra volt. Péter felriadt kissé sápatag álmából, különös sejtéstől vezérelve bámulta a telefon villogó képernyőjét. Chat üzenete jött. Párja, Rita írt, aki a folyó túloldalán szunyókálta végig az éjt. Tegnap még úgy volt, találkoznak, ám a lány a befagyott vízen képtelen volt átkelni a szigetre Péter nyaralójába. Pedig a fiú régóta várta a találkát, hetek óta nem láthatta párját, csak elektronikusan érintkezhettek. Kibújt a paplan alól, az ablakból szemezett a vidékkel, a túlparton látni vélt egy, a lány emeleti ablakából kiszűrődő bágyadt fénysugarat.
Rita: Szia Petim! Szép reggelt! Sokat gondoltam Rád a hosszúra nyúlt pihenésem alatt. Először is, nagyon hálás vagyok Neked, amiért összehoztad az istentiszteletre a kép- és hanganyagot. Nagyon megható volt a temetésen hallgatni. Ma amúgy is annyira benne voltam a Létezésben: eggyé váltam az égszínkék alapon vonuló fehér-habos, helyenként akár átmenet nélkül szürkébe váltó hófelhőkkel, szinte éreztem, amint együtt kalimpálunk a levegőben, amint én is úszok az égen. Az esti esőpermettől cseppekben csillogó falevelek látványa előtt megtorpantam, mintha valami delej nem engedett volna tovább, az árnyék valósággal magába szippantott. Már kora reggel is a villamoson, amint előremeneteltem benne egy ütemre a szerelvénnyel, azzal is egy voltam. Bármerre néztem, bármit csináltam, ujjongó öröm, végtelen boldogság volt a szívemben. Feltekintve egy ház falára, ahogy a leveleit vesztett, havas vadszőlő ringatózott a metsző szélben – egy voltam mindennel; tudod, számomra ez a meditáció. Érzések kavalkádja, eggyé válás mindennel. Számomra ez az Isten. A Mindenség, a mindenben ott lélegző Élet, a bármiben megdobbanó szív. Peti, számomra fontos az érzések, a mélység kifejezése is. Igen, megtehetem akár a barátnőimmel is, stb., de jó lenne, ha Neked is elmondhatnám. Minthogy ez is egy értékes kötelék köztünk. Nekem épp annyit jelent, mint egy csók, egy ölelés, és a titkos, szerelmes és sokat sejtető pillantások. Van, hogy az összhang úgy nyilvánul meg, hogy egyetlen szó sem hangzik el, máskor a pajkos évődés hordozza, de van, amikor az érzések tisztázása, kimondása szüli.
Engem érdekelne, amikor pl. munkamegbeszélésre mész, vagy amikor a randevúnkra készülsz, vagy amikor búcsút veszünk egymástól, hogy olyankor tulajdonképpen mit észlelsz magadon. Mert olyan izgalmas az érzelmek világa. Mert annyira elvesztik a negatív hatások a hatalmukat, mihelyt kibeszéljük őket, mihelyt felszínre hozzuk azokat. Miközben, igen értem, mire is gondolsz, valóban erős a kötelék köztünk, hisz jól ismerjük a másikat.
A fiú némileg habozott, majd kellő ingerenciával reagált:
Peti: Szerintem azért teremtett minket az Ég és a Föld, hogy a gombákhoz hasonlóan, akik minden évben újra kidugják kalapjukat, mi is változzunk, mi is minden csalódásnak vélt dolgot, reményvesztettnek tűnő élményt átvészeljünk, erőt merítve hóból, aszályból, világosságból, sötétségből, hogy rátaláljunk a sikerre, a boldogságra, hisz itt van előttünk, csak a kezünket kell nyújtani értük.
Rita: Mindenesetre nincs bennem félelem vagy ágálás, hogy mi lesz holnap. Megyek tovább az úton, aztán majd kiderül. Mikor apám állapota drámaian romlani kezdett, négy napon át nagyon rossz volt elviselni a napokat. Aztán megkaptam Istentől vagy a Végtelen Energiától (nevezzük, ahogy akarjuk) az Erőt, s azóta is fogom a kezét, rábízom magam e Felsőbb Lényre, vigyen bármerre ez a kacskaringós út. Noha messzemenőkig nem bóknak szántad a mondatod, miszerint megváltoztam, ez számomra örömteli visszajelzés. A változást a Forrás Energiája generálja. A minap felhoztad, hogy nem tudsz velem tervezni semmit. Nézd, én magam sem látok sokszor előre, mikor mi lesz. Megértem, ha ez zavar Téged. Én megszoktam… minden változik körülöttem, folyton variálnom kell az időt. Nem várom mindenáron, hogy megértsd, s elfogadd. Meglehet, minket (csak) a vonzalom, az emóciók kötnek, s kötöttek össze.
Peti: Egy masszív kötél csak óriási és hosszú viharban szakadhat cafatokra.
Rita: Szerintem pont ez történt vele, velünk.
Peti: Akkor még sosem tapasztaltál igazi, könyörtelen tájfunt, ami mindent, és mindenkit magához láncol, elvisz szúrós ölében. A miénk pusztán kis balatoni orkán, menten alábbhagy, és kisüt a Nap, mihelyt újra megbízunk a gondolatainkban! És kérlek, ne rombold le a szerelem táplálta önbizalmamat.
Rita: nem tudok a karodba omlani, mintha mi sem történt volna.
Peti: Jajj, én ilyet nem kértem, mindössze, hogy bízzál bennem, és engedd bizonyítanom a szeretetemet, engedd, hogy Melletted legyek, hogy kiengeszteljelek végre ellenérzéseidből.
Rita: Volt egy barátnőm, megcsalta a pasija – mégis együtt maradtak, de a tüske mindig ott maradt bennük, köztük – ez is benne van a pakliban, hogy a tüske valahogy bent ragad.
Peti: A tüske kihúzható. Bár fájdalmas, de utána soha többé nem fog sajogni, ha viszont bent hagyod, akkor is ég majd, ha már az a bokor, amelyik benned hagyta, rég kipusztult. Nemcsak a boldogtalanság, de olykor a nagy boldogság is hajótörés. Én mégis ez utóbbira voksolnék, pláne ha Te vársz annak a „lakatlan” szigetnek a kikötőjében. Mert mindig az a bizonyos valaki a leglényegesebbs a számunkra, aki érzelmeket csihol ki belőlünk, legyen az akár negatív, akár pozitív töltetű. Csak ezt, míg élünk, nem valljuk be sem magunknak, sem senkinek.
Rita: Ha majd újjászületünk…
Peti: A születés senkit sem tesz fontossá. Te azonban azóta lettél fontos a számomra, amikor először találkoztunk. Mert előre elrendeltetett. Mert soha nem akartam többé már igazán szeretni. Minden belső erőmmel küzdöttem ellene. Már nem is akartam annyira szeretni, hogy tele legyen vele a fejem, a lelkem, és elvegye előlem a teret. Ha előre tudtam volna, hogy így érzek majd irántad, már sokkal korábban leléptem volna, amikor még megtehettem volna. Így viszont – örömömre – már nem mondhatok le Rólad… mert a fél életéről nem mond le az ember. Igaz nem ígérhetem, hogy mindig jó leszek, hogy soha többé nem fogsz valami csekélységért haragudni rám, habár olykor túl érzékeny vagy, és nagyon sajnálom, ha szenvedést okoztam bármikor is Neked, még ha időnként túl is reagáltál helyzeteket. Azonban már soha nem léphetne a helyedre más. Csak nem képzeled, hogy lecserélem a fénylő holdat a csillagokra? Az pedig, hogy a szerelem lángja nem válik parázzsá, számomra roppant szokatlan élmény. Neked akarom adni a világot, sosem veszem vissza, és nem is hagyom, hogy ezt bármi vagy bárki akadályozza. Az élet túl rövid, hogy Nélküled éljem, és túl hosszú, hogy ne Veled éljem. Hisz minden vihar előbb-utóbb elül, és amellett, hogy olykor károkat is okoz, mégis az azt követő csend közelebb hozza a szíveket egymáshoz.
Időközben reggel lett. A fiú az utolsó szöveg elküldése után egy gyors ugrással az ablaknál termett, kipillantott a világosodó, még alvó tájba. Meglepődve tapasztalta a jégcsapok eltűnését az ereszről, a havas föld és faágak kifakulását, hitetlenkedve figyelte, hogy a kettejüket elválasztó folyón a vékony jég csaknem teljesen elolvadt, hirtelen kinyílt a világ, mintegy jelezve, semmi sem állhat már a lányhoz vezető útjába. Magára kapta hát ruháit, vadul lefutott a partra, mintha híd hiányában legalábbis át tudna kelni rajta. Ekkor pillantotta meg szemben Ritát, aki a túloldalról integetett feléje, szemében a víz lágy hullámai ragyogtak, ezüst pongyolájának slendriánságán látszott, ő sem a tükör előtt öltözött. Péter meredten csodálta a fagy fogságából kiszabadult közeli imbolygó csónakot, sietve elindult a köteléhez, miközben le nem vette volna a szemét a lányról, egy magányos szellő a fejére szórta a tél utolsó hideg hópelyheit…