Havas napok
Sétálok a parkban. Nézem a kopasz fákat, alattuk az avart. Szép a színe. Ez a rőtvörös takaró beborítja a sétautakat, halkan zizzen a lábam alatt. Ahol a fák nem védték meg az esőtől, nedvesen cuppan, néha csúszik is egy kicsit. Szeretem a természetnek ezeket az apró hangjait. Elfelejtem a kutyaugatást, távolinak hallom, pedig itt vannak a közelben a kutyasétáltatók. Csak a természet hangjaira figyelek. Néha megállok, keresem hol vannak a madarak, akiknek a hangját hallom. Néha olyanokat is, amihez hasonlót eddig még nem. Lassan kiterelik a lelkemből a feszültséget.
Váratlanul az arcomba csapódik valami. Ez egy apró hópihe! Jön a többi is. Odatartom az arcom a friss hónak. Élvezem a tél apró ujjainak kissé szurkáló érintését. Nem baj, hogy kicsit felerősödött szél, kicsit csíp is, mert a friss hó csodálatos.
A havat bámulom. Egyre nagyobb pelyhekben hull. Már nem lisztként borítja a vállamat, telepszik meg a karom hajlatában, hanem hófehér prémként. Arra eszmélek, látom, hogy az utakat fehér réteg borítja, megmarad a lábnyomom. Csend vesz körül. Megállok. Ember, kutya eltűnt. Senki nincs rajtam kívül a parkban.
Kitárom a karon. Körbe forgok. Nevetve élvezem, most már szakad a hó. Eltűnik az aranyosan fénylő avar. Hófehér takaró borít be mindent.
Mintha minden élőlény tisztelné ezt a tiszta fehérséget. A madarak is elcsendesednek.
Béke. Nyugalom. Ezek a szavak jutnak eszembe.
Valaki egyszer azt mondta, figyeljem meg, amikor esik a hó, a világ lenyugszik. Kevesebb az indulat, több a mosoly.
Nézem az időközben újra benépesülő parkot. A kutyák nem akarnak egymásnak ugrani. A gazdáik félre állnak velük, ha valaki elmegy mellettük. Senkinek nem kell kérni, hogy fogja rövidebbre a pórázt, megteszik anélkül is. A gyerekek annyira a hóemberépítésre koncentrálnak, hogy alig hallani a hangjukat. Akkor kacagnak fel csengő hangon, ha egy – egy hóember elkészül és már csak a szem, száj van hátra.
Találékonyak. Még olyan hóember is akad, aminek borzas haja van. A közeli hortenzia bokrok virágai lépnek fel új szerepben. Makkok imitálják a kidülledt szemeket. A karok néha elszáradt ágakból készülve hol hívogatóan, hol fenyegetően nyúlnak a közeledő felé.
Egy család a hóemberüket a szökőkút peremére ülteti. Neki kalapja is van. Egy lyukas piros lábas.
Egy kisfiú vágyakozva nézi a hóembert. Nem mer közelebb menni, de az építők bátorítják.
A hóemberből sztár lesz. Némely celeb mindent megadna azért, hogy ennyi fotó készüljön róla. Gyerekek könyörgésére családok állnak sorba, hogy a hóember mellé ülhessenek, vagy a legkisebbek az ölébe. Az építők csak mosolyognak. Egyikük ott marad, hogy kijavítsa a nagy igénybevételnek kitett művüket. A többiek? A közelben egy másik építésébe kezdenek. A park távolabbi útjait csak a kutyasétáltatók róják. Akik gyerekkel érkeztek mind a szökőkút körül tolonganak. Egyre több hóember ül a szökőkút peremén. Azok, akik az elsőt építették már szinte csak tanácsadókként tevékenykednek.
Már szürkül. Nagyon lassan szánják rá magukat a távozásra.
Több kisgyerek azt kérdezi, holnap is itt lesznek a hóemberek? A szülők tanácstalanok. Emlékeznek még, hogy tavaly is csak 2-3 napos időszakra mondhatták, voltak havas napok is.