Szállj ide, szállj oda…

Dudorászva haladt a dombon felfelé, vidám dalocskák zsongtak a fejében. Minden oka megvolt a vidámságra!
Gábor napja egyébként csak úgy indult, mint a többi. Bosszúsággal.
– Fiatalúr, elmúlt tizenötödike, és nem kaptam meg még a házbért! – kezdte kora reggel Flóra néni, a háziasszony.
– Ahogy megjön otthonról a pénz, fizetek, drága Flóra néni. Nem futok el cech elől!
– Láttam én már karón varjút!
Még ez a bosszantó reggeli purparlé sem rontotta a kedvét. Az utca meredeken emelkedett felfelé, de Gábor szökdécselve futott fel azon. A ház ahova igyekezett a Tisztviselő-telep tetején volt. Odavárták születésnapra. Csoporttársa, Garda Adél hívta meg, s ő nagy örömmel fogadta el a meghívást. Kedves, barátságos lánynak ismerte meg Adélt, de mostanáig nem volt alkalma közelebb kerülni hozzá. No, most itt az alkalom! – munkált benne a gondolat.
Virágcsokrot szorongatva lépett be a lakásba, és éppen Adéllal találta szembe magát.
– Virágot a virágnak! – nyújtotta át a csokrot udvariaskodva.
A lány kacagva vette át, és puszira tartotta az arcát. Gábor belepirult.
– Itt van még egy kis figyelmesség a szüleidnek – adta át a műanyagtasakban rejtőző ajándékot: egy üveg cotnari desszertbort és egy doboz bonbont.
– Köszönöm a nevükben. Apu különben majd külön megköszöni. Nagy borszakértő!
Ezzel a pár szóval fel is oldódott Gábor feszélyezettsége, s vidáman köszöntötte az előtte érkezetteket. Csoporttársai voltak mind, kivéve az Adél unokahúgát, egy kreol bőrű szépséget.
– Róza vagyok – fuvolázta a bemutatkozáskor.
– Honnan jöttél, hová való vagy? Már, ha szabad ilyen prózai dolgot kérdezni. Idézhetem azonban a költőt, ha úgy jobban tetszik: Vajh, ki ő, és merre van hazája?
– Állj, állj, állj! Hagysz engem is szóhoz jutni? Válaszolni?
– Ezer bocsánat! A bőbeszédűségi roham néha rám jön – logorrhoea, mondja rá a bátyám, aki orvostanhallgató, és meg is magyarázza, hogy a logosz…
– Stop! Én beszélek!
Most hogy megkapta a lehetőséget a válaszra, ő kezdett bőbeszédűen beszámolni az életéről. Elmondta, hogy elsőéves bölcsészhallgató román-francia szakon, hogy bentlakásban lakik még két másik lánnyal, és még mondott volna, ha nem szól Adél, hogy az édesapja szeretné megismerni Gábort, menjenek oda hozzá.
– Meg akartam ismerni, azt a fiatalembert, aki egy üveg finom borral kedveskedett nekem – fogadta Gábort Adél édesapja. – Volt valami célzatosság abban, hogy ezt a bort választotta?
– Nem tagadom. Adél megmondta, hogy Mátyás az ön neve, s ezért kerestem ezt a szőlészetet, mert az első telepítés Mátyás királyhoz köthető. Az erdélyi őshonos kövér venyigéit ültették el a király esküvőjének alkalmából – szól a legenda.
– Ügyes! Most elnézést kérek, mert elszólítanak bokros teendőim, de legközelebb folytatjuk ezt a űz érdekes témát.
Garda Mátyás ezennel el is távozott, de Gábor nem szabadult meg olyan könnyen a szülői érdeklődéstől. Adél most az édesanyja elé cipelte, aki felcsillanó szemmel fogadta.
– Látom Mátyással jól megértették egymást.
– A tanár úr egy különös ember!
– Tudom. Azért mentem hozzá! De ne ácsorogjunk itt, üljünk le ide az asztal mellé, és hozzon egy kis itókát. Bólét! Koccintani akarok magával, és meghallgatni az élettörténetét.
– Nincs nekem az életemben semmi érdekes – jött vissza a fiú két öblös pohárral, benne félig az édes, ravasz ital gyümölcsdarabkákkal.
– A lányokról meséljen, akiknek elcsavarta a fejét. Látom a kis unokahúgommal is milyen jól társalgott.
– Kedves lány…
– Az bizony!
– Semmi érzelmi kötődés, csak tetszik a beszélőkéje.
– Az én beszélőkém nem tetszik?
– Nem volt még alkalmam megismerni.
– Itt az alkalom – beszélgessünk!
Felvette az asztalról a két öblös poharat, s egyiket a fiúnak nyújtotta.
– Egészségünkre! – mondták egyszerre összeütve a poharaikat.
Ezen lehetett kicsit kacagni.
– Igyunk pertut!- szólott váratlanul az asszony.
– Ó! – lepődött meg Gábor, és még bele is pirult.
– Jaj, de édes! Elpirult.
– Fenékig! – tette hozzá, s ki is itta a poharát. Gábor szintén.
– Olga – nyújtott kezet az asszony. – A csók majd más alkalommal – tette még hozzá hamiskásan mosolyogva.
– Gábor – fogadta el a felajánlást a fiú, és kezet csókolt. – Legyen ezzel érvényes!
– Látom, jön Adél errefelé, most menj a kis barna barátnődhöz. Vidítsad fel, mert ott hagyták a lovagjai magára.
– Visszajövök!
Adél leült az édesanyja mellé, kicsit megpihenni a “háziasszonyi teendői” közben.
– Kedves gyerek ez a kis barátod.
– Nem a barátom!
– Nem te hívtad meg?
– Meg még a többi tízet, akik itt lézengenek.
– Jó, jó. Nem kell idegeskedni! Csak egy megjegyzést tettem, s megkaptam a választ. Küld ide, segítsen behozni a kávét.
Jött is Gábor lelkes lendülettel. Nem kérette magát, indult a konyhába. Alig csukódott be az ajtó mögöttük, gyorsan szájon csókolta az asszonyt. Nem kapott pofont…
– Kis mohó! Most vigyük a kávét.
Kivitték a kávét rendesen. Gábor kínálta körbe, s elsőnek Rózához lépett.
– Hány kanál cukrot kérsz? – kérdezte. – Édeset az édesnek! – tette még hozzá.
– Velem ne bolondozz! A csábos háziasszonyunknak kurizálj! Máskülönben keserűn iszom a kávét.
– Hogy is van a mondás? A kávét cukorral, a szerelmet házassággal nem szabad elrontani.
– Akarsz is mondani valamit, vagy csak beszélsz, hogy ne hallgass?
– Na, megkaptam! Viszem is tovább a tálcát.
Körbe kínálta ügyesen a kávét, s a végén visszakanyarodott a háziasszonyhoz. Éppen készült elmenni, de megpillantva a fiút az üres tálcával megállott egy pillanatra.
– Jövő pénteken egy kis délutáni társalgásra elvárunk – vetette oda félig súgva, félszájjal.
– Tea time? – kérdezte vissza Gábor.
– Ó, yes! – s ezzel Olga el is hagyta a szobát.
Dudorászva haladt a dombon lefelé, vidám dalocskák zsongtak a fejében. Minden oka megvolt a vidámságra!