A kilátó

A márciusi Nap már igencsak próbálkozott sütni, de valódi meleget még nem tudott adni. Iszonyú hosszú volt a tél, az emberek alig várták az első tavaszi napsütést, ami talán ma meg is érkezett. Vétek lett volna benn maradni a lakásban, az énekes madarak víg csiripelése csalogatott ki a szabadba. Teklának is bizsergett már minden porcikája. Szerette volna kiszellőztetni a fejét. Unalmas volt már a napi rutin, unalmas volt a munkába járás és a rengeteg házimunka is.

A fiatal nőnek tavaly ősszel kötötték be a fejét, új volt még számára a házasság létformája. Alig húsz éves volt, mikor az oltár elé állt. Nem is gondolta, hogy egy asszonynak ennyi dolga lehet. A takarítani való mindennap újratermelődik és főzni is kell, hiszen a férje éhes nem maradhat. Örült, hogy mindjárt itt a hétvége, az időjárás is kellemesnek ígérkezik az előrejelzések szerint. Vidéken nem kell messzire menni a jó levegőért, a természet karnyújtásnyira elérhető. Vagy mégsem?

Férje imádta az erdőt és a mezőt járni. Gyerekkorában naphosszat kóricált szüleivel a közeli dombokon és völgyeken. Hol gombásztak, hol füvet gyűjtöttek a nyulaiknak, hol cefrének való szilvát szedtek. Szívesen mesélt feleségének mozgalmas ifjúkoráról és szerette a valóságban is megmutatni, hogy hol cseperedett fel.
Ifjú arájával édes volt számukra még minden nap és óra, amit együtt tölthettek. Nem tudtak betelni egymás társaságával. Ebben az évben a férj névnapján – március idusa körül – szólalt meg először a pacsirta. E napon húsz fok körüli hőmérséklet volt déltájban, a szobából szinte kicsalogatta az embert a napsütés.

– Menjünk el kirándulni, olyan szép tavaszi idő van, szívjunk egy kis friss levegőt! – kérlelte a férje Teklát.

Nem kellett kétszer mondania. Sportcipőt húztak és szabadidőruhát vettek magukra úgy indultak útnak. A serkenő fű csodaszép látványt nyújtott, a bokrok rügyei megduzzadtak, várták a számukra megfelelő időt, hogy szétnyílhassanak és virágaikat megmutathassák. Amerre sétáltak mindenütt az új élet jelei bontakoztak ki előttük. Bő félóra séta után felértek egy dombtetőre, ahonnét belátták az egész környéket. Megpillantottak egy nyulat, aki sebes lábacskáival futkározott és félelmében elbújt egy jókora bokor alá. A mezei pacsirták vígan danolásztak mit sem törődtek a két természetjáró vándorral.

Jókora utat megtettek már, de még mindig nem fáradtak el. Amikor megpillantották a régiek által csak Sólyomkőnek nevezett hegy csúcsát, mindkettejüknek ugyanaz a gondolat jutott az eszébe: meg kell mászni! Meredek ösvényen kapaszkodtak felfelé sűrűn benőtt aljnövényzeten keresztül. A bokrok tüskéit nem győzték szedegetni a ruhájukból, de még ez sem tartotta vissza őket céljuk elérésétől. Leküzdhetetlen vágyat éreztek, hogy a felérjenek a hegy csúcsára. Verejtékcseppek gurultak végig arcukon, minden lépésük egyre nehezebbnek tűnt. Minden útnak vége lesz egyszer, hát ennek is vége lett. Kisvártatva a hegy tetején találták magukat. Amilyen panoráma a szemük elé tárult azt soha nem felejtik el. Azt gondolták fehér ember ritkán jár errefelé, ezért igencsak meglepődtek, amikor egy fából készült kilátót találtak a hegy tetején, amit vadászok készíthettek. A kilátóra felmászva csodálatos látvány tárult eléjük. Körös-körül az ébredező természet csodaszép színekben pompázott, a dimbes-dombos táj festői látképe, a távoli Mátra és a még távolabbi Tátra havas vonulatai elkápráztatták szemeiket. Örömük akkor lett igazán teljes, amikor a kilátó melletti pázsitra leheveredve kedvüket lelték egymásban a természet lágy ölén. Fejük felett mezei pacsirták trilláztak, de még ők sem tudták megzavarni vágyukat, annyira egymásba feledkeztek.

Kilenc hónap múlva gólyamadár szállt a házuk tetejére és lepottyantott egy kis fiókát az otthonukba, éppen a karácsonyfájuk alá. A kilátói séta emlékezetesre sikerült, egy csodaszép leánygyermek emlékezteti őket nap, mint nap arra a bizonyos első tavaszi napsütésben tett kirándulásra.