Álarc: Harmadik történet

Az ideiglenesen Budapesten tartózkodó csámpasárosi küldöttség ezen, a jellemében már kétségkívül hétvégi, bár még pénteki napon – tekintettel a fogadási csalásokból tartott délidői fogadást kiheverését – a családfagyár tejhatalmú, csalárd elnökéhez, Tohonyai Töhötömhöz volt hivatalos. A vezérkar a főépület magasföldszintjén berendezett gyanúsan házi jellegű kaszinónak tetsző teremben látta vendégül az ellenzéki látogatókat. A főnök persze kihasználta kivételes helyzetét, és hosszú monológban ecsetelte érdektelen, ámde mozgalmas életét. Váltig állította, már a dédapja is a várost szolgálta, mint ürgelyuk-tisztító kisiparos. A vendégek azon kérését, hogy kártyázás közben esetleg nem lehetne kissé elősegíteni az ászok náluk való sűrű megjelenését, hisz oly szegény otthon a büdzsé, a vezér sértetten elutasította:
– Na de uraim! Nekem elveim vannak, én nem svindlizek akárki kárára. Persze a felsőbb körök… na, az más.
Midőn rövid idő múlva mindannyian üres zsebbel, és ízes káromkodásokkal elegyített nyögések közepette álltak fel a pókerasztaltól – ez utóbbi a veszteségtől kiújult reuma mellékhatása –, egytől egyig végigjárták a forgácsműhelyeket, a mellékhelyiséget, a hálaadási szobát, melyben fiatalságukat vesztő lányok mosolyogtak tevékenyen. Egymás után tessékelték be őket az osztályok vezetői, úgymint Tohonyai Géza, Tohonyai Gedeon, Tohonyai Gergő, valamint Tohonyai Gerzsonné, született Pénzes Gizella, alias Mázlis. Ezen főkönyvelőnőt anno a felvételi meghallgatáskor szokásos adatfelvételnél egy szúrós tekintetű háremhölgy faggatta rögös múltja felől. Ő félszegen elárulta milyen mázlija volt mint lottózó társtulajdonos: kiemelt egy jelentékeny összeget a kasszából, hiszen „mindenki értem, érti mindenki?”, ám pechjére számlaadási kötelezettségének elmulasztása miatt perbe fogták… nemrégen szabadult. Mindezen meglepő vallomásra az akkurátus felvételiztető a Mázlista szót írta be a foglalkozás rubrikába.
Miután a lényegtelen ezért értelmetlen tárgyalásukat egy bölcselettel zárták: „nem vagyunk sokan, de legalább kevesen” – megünnepelendő, felhörpintették a híres honi borvidék ecetes-muskotályosának savmaradékát is, majd a fanyar főnök tanácsára a kompánia elindult a főutcában prosperáló álarc- és jellemkölcsönzőbe, ahol nemcsak ijesztő külsejüket válthatják át, de kedvük szerint válogathatnak a számos szerethető karakterben, melyek akár a kibírhatatlan, lelketlen tulajdonságaik helyébe léphetnek. Némelyik oly színvonaltalan, akár a szappanoperák szereplőinek bárgyú mosolya.
Útközben az italtól bódultan bólogatva szajkózták, mely szerint senki sem lehet közülük csupán áldozat vagy bűnös, vannak közbülső személyiségek is. Tudták, az út mellett csalárd kerítők bújnak, várva, hogy lecsaphassanak legkisebb hibáikra is, és akik képesek minden bűnt kifacsarni belőlük. Ezért mostanában inkább dacosan elrejtőztek a világ hívságai elől, ahol, leplezendő rútságukat, kicsinosíthatták magukat, megsemmisíthették a szerintük nem is létező vétkeiket. Kinevezésük óta félelemmel teli kicsinyes gyávaságuk maskaraként takarta el a várható bosszút, melyben feslett szokásaik egyszer csak rigolyákká változnak. Áldott helyett bukott angyal lehet a sorsuk.
„Cserélje le jellemét, újítsa fel ócska, értéktelen tulajdonságait, álarcait reklámáron! Megunt személyiségét felfrissítjük! Politikusoknak, őrülteknek felár” – állt a kopottas cégtáblán.
Ám a helyszínen rá kellett ébredniük, nem túl életképes ez a vállalkozás, a kereskedés lassan befuccsol, a jellemcserék már harminc éve megtörténtek, ám senki sem hozta vissza a régit, azok ott lapulnak valahol a szekrények mélyén ismételt felhasználásra várva. Ezért a delegáció résztvevői szégyenszemre hazasomfordáltak az elavult, mégis jól bevált, porcukros ábrázatú, hamis mázzal a képükön, melyek annyira voltak csupán valódiak, mint Elvis a panoptikumban.

“Álarc: Harmadik történet” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!