A fiatal férfi kilépett a börtön kapuján a fagyos téli éjszakába. Ő érzékelte a délutánt annak a fogolylét beszabályozottsága miatt. A fogházban már ilyenkor elcsitult az élet a zárt falak között. Még a hangjukat is lehalkítva társalogtak és tártak fel egymás előtt olyan titkokat, amiről a kinti világban hallgattak volna, mert a természetes közegében nem kerül a felszínre, közlésre alkalmas látszatot keltve. Mint ahogy a hermetikusság kényszer alkotta kicsinyített civilizációjában, amiből szabadulva rengeteg megbánni való várt feldolgozásra a kiinduló bűnökön kívül is. Ami ott magától értetődőnek tűnt, kívülről megmutatta ennek ellenkezőjét és magyarázatot kért a miértekre, bűntudat formájában. Megnehezítve az újra alkalmazkodást a világ önvédelmi rendszerével szemben. Mélyen beszívta a tiszta levegőt, miközben gyorsan haladt előre. Buszra is szállhatott volna, meg is állt egy a megállóban, néhány pillanatig várt, hátha felszáll a különös alak, majd hangos szuszogással tovább robogott. Képtelen volt szabadulni a megpecsételtség félelmétől, mintha rabruhája örökre testére tapadva, kirekesztettségét tartósítva még mindig jelezte volna külön kaszthoz tartozását, torz módon, nosztalgikus érzést kiváltva belőle a hasonszőrűek iránt. Szabadulás eufóriája okozta mámor optimista bizakodásra késztette, és hogy siessen reménybeli segítői körébe, akik nem jöttek elé. Igaz ő kérte, hogy ne tegyék, mégis csalódott, amikor rögtön beleegyeztek. De most bizonyára már várják. Nézik az ajtót a gyermekek nyaggatva anyjukat. Mintha tőle függne mikor lép be az apa, kinek személyét nélkülözni kellett két éven át. Ami sok bepótolni valót kívánt, és ő képesnek tartotta magát erre, miközben majdnem szaladt felverve az utca csendjét cipőjének kopogásával, jelezve, hogy valaki odakinn igyekszik hazafelé. Majdnem elhaladt a háromemeletes ház mellett, mikor kissé távolabb megtorpant, majd visszafelé haladva meghosszabbította a szembesülés pillanatát, elhessegetve oktalannak látszó félelmét az elé táruló látványtól. Odaérve a földszinti ablakhoz óvatosan lábujjhegyre állt. Belesett a függöny takarta üvegen keresztül, lopva, akár egy betörő, aki az áldozatát szemeli ki. Dobogó szívvel figyelte az idilli képet. A meghitt konyhában az asztalnál ülő két gyermekét az anyjukkal szemközt, akiken nem tudta felfedezni a várakozás izgalmát. Nyugodtan, szinte közönyösen ettek, mint bármelyik napon. Látta maga előtt, ahogy belép közéjük lötyögős, viseltes kabátjában, borostás arcának kényszeredett mosolyával. Látta, ahogy abbahagyják az evést, felé fordulnak. A gyermekek ártatlan szókimondásával teszik fel a kérdést.
– Ki ez, és mit akar? – Szájuk lefelé görbül, ennek hatására anyjuk öntudatlanul átfogja a vállukat, mintha védelemre lenne szükségük a betolakodóval szemben. Ellépett az ablaktól, összehúzta kabátját, mert időközben átfagyott, majd elindult a kihalt utcán, fenntartva a visszatérés illúzióját.
– Ki ez, és mit akar? – Szájuk lefelé görbül, ennek hatására anyjuk öntudatlanul átfogja a vállukat, mintha védelemre lenne szükségük a betolakodóval szemben. Ellépett az ablaktól, összehúzta kabátját, mert időközben átfagyott, majd elindult a kihalt utcán, fenntartva a visszatérés illúzióját.