(a történetet 1962-ben megtörtént valós események alapján íródott, Veres Erzsébet elbeszélésére alapozva)
-Ébredj Erzsi! Indulnod kell! – ébresztgette Mama a mélyen alvó kislányt, majd szapora léptekkel lesietett a pincébe s az ászokból egy nagy batul almát választott ki tízóraira. Ez volt a leányka kedvence, kissé savanykás íze és zöld színe ellenére. Egy őszi narancskörtét is kikapott a szemközti kosárból s miközben gondosan megtörölgette a gyümölcsöket apró virágmintás kötényébe, igyekezett is fel a házba. A zsíros kenyér már selyempapírba csomagolva ott lapult Erzsi táskájában. A zamatos finomságokat a mellette lévő zsebbe dugta. Bekukkintott a szobába, ahol a kislány másik oldalára fordulva még mélyen aludt. Közelebb lépett az ágyhoz és megcirógatta a kislány arcocskáját meleg kezével. Mamának ugyanis mindig meleg kezei voltak. Legalábbis a kislány így érezte, mert ezek a kezek gondoskodtak róla, miután 18 éves édesanyja nem akarta tovább gondját viselni az akkor nyolc hónapos Erzsinek. Mama tulajdonképpen a család távolabbi rokona volt, de mivel ő nevelte a leányzót és mivel már 56 éves volt amikor magához vette a csecsemőt, a kicsi leány mindig mamának szólította.
A két barna szempár álmosan pislogott ki a dunyha alól. A frissen pucolt kályhában vidáman pattogott a tűz.
-Gyere kincsem, hörpints be ezt a csupor frissen fejt tejet. Gyöngyöstől van. Tudod milyen finom a Gyöngyös teje.
A kislány felkuporodott az ágyban. Hosszú fehér hálóingjére kócosan csüngött le két hosszú gesztenyebarna hajfonata. Megfogta a csuprot és jóízűen behörpintette az édes habos tejet.
-Most aztán öltözz, mosakodj leányom. Hamarosan öt óra van. Indulnod kell az iskolába.
A kislány most már fürgén pattant ki az ágyból. Gondosan elrendezte a dunyhát és a párnát, majd letakarta a zöld-fekete kockás háziszőttes ágyterítővel. Töltött a kályhán melegedő vízből a mosdóasztalon lévő tálba és alaposan megmosakodott. Magára öltötte az előző este előkészített pamutnadrágot, gyapjúzoknit és a térdig érő, kék-fehér kockás egyenruhát. Mama megigazította a hófehér gallérokat, kibontotta a két kócos fonatot, gondosan megfésülte és nagy szakértelemmel újra befonta a sűrű hajkoronát.
A leány épp a bakancsát húzta, amikor a kapu előtt vidám beszélgetés zaja ütötte meg fülét.
-Erzsi! – kiáltott be Márta.
A kislány magára kapta lábszárközépig érő fekete posztókabátját, felcsapta a fejére hárászkendőjét, fogta a táskáját, puszit nyomott Mama arcára, búcsúzva hátrakiáltott Papónak az istállóba, aki épp Bimbó fejését fejezte be.
-Szervusztok !- köszönt a ház előtt várakozó, nevetgélő lánycsapatnak, majd megigazította rózsaszín kötött hárászkendőjét a homlokán, belekarolt Magdiba és elindultak. Még sötét volt, de az égen ragyogó csillagokat egyetlen felhő sem takarta. A hó recsegett a lábuk alatt, amint együtt elindultak az iskola felé. Három kilométert gyalogoltak naponta a firtosmartonosi iskoláig. Az elmúlt évben még otthon, Énlakán tanulhattak, ahol elemi iskola működött egyetlen tanítóval. De az idéntől már ötödik osztályba jártak.
-Meg tudtátok tanulni a földrajzot? – kérdezte Irénke
-Elég sok ismeretlen román szó volt. Egy darabig keresgéltem a szótárban, de aztán oda kellett üljek, hogy folytassam a törülköző szövését. Papó sem érezte jól magát, így én fejtem meg a két tehenet, amíg Mama vacsorát készített. – vonta meg a vállát Erzsi
-S holnap történelem, az is románul. Még unalmasabb! – sóhajtott fel Irénke.
-Géza mindig mindent tud! Neki jó! Tegnap azt mondta nekem, hogy ő otthon semmit nem tanul, megmarad a fejében, amit az iskolában hall. – bosszankodott Erzsi.
Hat óra volt, mire az erdőn átvezető úthoz értek. Az út széli ezüstfenyők behavazva himbálóztak a reggeli szellőben. Minden csendes volt, csak a lányok nevetgélése csilingelt vidáman. Ekkor hirtelen egy elnyújtott vonítást hallottak. A jókedvű nevetgélés abbamaradt. Mind a hat leány a rémülettől megdermedve állt meg.
Ugy-e ez nem farkas volt… vagy igen? – kérdezte Bözsi halálsápadtan.
Pontosan nem tudom, de jó lesz, ha tovább zajongunk és szedjük a lábunkat. – nyerte vissza lélekjelenlétét Ilka.
Elindultak egymásba kapaszkodva lassan, majd egyre gyorsítva lépteiket. Az ég derengeni kezdett mire kiértek az erdőből. Ekkor a mezőn, a távolban három farkast pillantottak meg. Visítozni kezdtek és rohanni amilyen gyorsan tudtak a lejtőn. Ekkor Magdi elesett s ahogy kalimpált lábával, elakasztotta Erzsit is, aki nagyot huppant a farcsontjára. A többiek észrevették a két hóban fetrengő alakot, visszaszaladtak és felsegítették őket. Tekintetükkel a messzeséget pásztázták, ahol az imént a három farkast vették észre, de semmit nem láttak a hóval borított dombokon, kopár fákon kívül. Egy másik iskolába igyekvő csapat érte utól őket:
Ti is hallottátok a farkasvonítást? – kérdezte Jenő.
-Igen, és láttunk is három farkast, néhány perccel ezelőtt épp! – válaszolta Magdi.
-Mi csak hallottuk, de nagyon ijesztő volt. – csóválta fejét szörnyülködve Emma.
A két csapat nyolc óra előtt tíz perccel belépett a kis sárga épületbe. Az osztályteremben barátságos meleg fogadta a gyerekeket. A takarítónő már fél hétkor begyújtott a csempekályhába és megpakolta a fásládát fahasábokkal.
Erzsi kipakolta a jókora szelet megzsírozott kenyeret a padba, mellé gondosan elhelyezte a gyümölcsöket. Mind a 17 gyermek jelen volt az ötödik osztályban. Hamarosan érkezett a francia tanár, s mint minden hétfő reggel, elénekelték a francia himnuszt. Unalmasan telt az óra sok új francia szó másolásával. Az óra után Erzsi szünetre indult. A jótanuló, de mindig csintalan Géza huncutul nézett utána, megvárta amíg kimegy az osztályteremből, majd benyúlt a leányka padjába és elcsente a finom körtéjét. Kimenet az udvarra és jóízűen falatozni kezdett. A szünet vidáman telt. A fiúk és lányok hócsatáztak. A fiús természetű Anna alaposan kivette a részét a csatából és védelmezte a lányok által épített hóvárat, amely mögé fedezékként menekültek. A földrajz óra nem volt olyan szörnyűséges, amilyennek ígérkezett. Ismétlés után Románia folyóiról tanultak. Fekete tanár úr türelmesen és szakértelemmel tanított, magyarul is összegezve a román nyelven megtanulandó tananyagot és használva az iskola egyetlen, eléggé megkopott térképét. Óra után a kislány megéhezett. Padjában a körte után kotorászott, de nem találta.
-Valaki látta a körtémet?
-Igen. – szólt vigyorogva padtársa, s már rohant is kifelé az osztályból. Az ajtóból visszaszólt:
-Finom volt!
-Miért etted meg a körtémet? – kiáltott utána Erzsi.
-Ez a kedvenc körtém! Miért nem hoztál nekem is? – vágott vissza Géza
-Persze! Énlakáról cipeljem az egész osztálynak a gyümölcsöt! Gyere el hozzánk, s adok! – szólt a kislány, majd visszament padjához, kivette batul almáját s jóízűen beleharapott. Nem volt kedve kimenni. Még mindig fájt a farkasok elől való meneküléskor szerzett apró sérülés helye. Inkább beült a padjába, jóízűen majszolva almáját és a hétvégi derűs szánkózásra emlékezve vissza. Hamarosan Lajos belekapaszkodott az iskola épülete előtt nagy csengő madzagjába. Magyar óra következett. Boros tanárnő kedves volt, jól magyarázott és mindig pontosan érkezett az órákra.
-Nyissátok ki a könyveiteket az 56. oldalra. Ki szeretné kezdeni Petőfi Sándor A puszta télen című versének olvasását?
Erzsi jobb karja ragyogó szemekkel lendült a levegőbe. Nagyon szerette a verseket olvasni, megtanulni, elszavalni.
-Olvasd Erzsi! Figyelj az írásjelekre! – szólt a tanárnő.
Erzsi félresimított homlokából egy rakoncátlan tincset, mély lélegzetett vett és olvasni kezdett. Az óra nagyon gyorsan repült el. Legalábbis sokkal gyorsabban, mint a történelem vagy a földrajz, amelyeket a kislány nem szeretett annyira. Most már nem fájt nagyon a háta, ahol esés közben megütötte és örült, hogy megjárhatja magát a friss levegőn. Amint kilépett az ajtón és mélyet lélegzett a friss téli levegőből, egy hógolyó találta el, pontosan az arcát. A kislány épp azon igyekezett, hogy halvány rózsaszín zsebkendőjével letörölje a hideg havat az arcáról, amikor még egyszer megdobták, ezúttal a nyakát.
-Győző, fejezd be! – kiáltotta a kislány, de még egy keményre gyúrt golyó repült felé, ezúttal célt tévesztve. Hangos üvegcsörömpölés jelezte, hogy hol is landolt a hólabda….
A szolgálatos megráncigálta a csengőre kötött madzagot és mindenki bevonult az osztályterembe. A szünet véget ért.
Hirtelen Fekete tanár úr, az osztályfőnök lépett be, pedig nem vele volt órája az ötödikeseknek. Szigorú tekintettel mérte végig az osztályt, majd minden szavát kihangsúlyozva, beszélni kezdett:
-Ki… törte… be… az… ablakot? Álljon fel!
Az osztály mozdulatlanul ült.
A tanár mélyet lélegzett, mellkasán összekulcsolta kezeit és elindulva a padsorok között újabb kérdést intézett a tanulókhoz:
-Valaki látta, hogy ki törte be a kijárati ajtó ablakát? Közületek volt-e valaki?
Senki nem moccant. Már szeptemberben, amikor kezdték az ötödik osztályt megegyeztek, hogy nem fognak egymásra árulkodni és nagyon összetartóak lesznek.
-Nos jó. Ti akartátok. Indulás ki az udvarra!
A gyerekek azonnal engedelmeskedtek. Mindig is féltek Fekete tanár úrtól, de tisztelték is őt szigorúsága és tudása miatt.
Induljatok mindannyian nyusziugrásban a domb tetejére.- és felmutatott a kb 150 méterre lévő meredek dombtetőre.
A gyerekek szó nélkül indultak. Miután remegő lábakkal visszajöttek a lejtőn és bemenetek az osztályba, kifulladva rogytak le a padjaikba.
-Nos? Tud valaki valamit arról, hogy ki törte be az ablaküveget?
Csak a szapora lélegzetvételek hallatszottak, de senki sem szólt.
-Ha ilyen makacsok vagytok, mindannyian össze kell pótolnotok, hogy megvásároljuk az üveget. Holnap mindenki hoz 1 lej 50 banit. Érthető?
-Igenis, tanár úr! – válaszolta kórusban a 17 tanuló.
Amikor vége volt a tanításnak, a gyerekek kisebb-nagyobb csapatokba verődve indultak haza. Vidáman, nevetgélve mentek, de szedték a lábukat, mert a délelőtti csodaszép idő, most zorddá változott. Szürke felhők tornyosultak az égen és nagy pelyhekben hullni kezdett a hó.
-Tudtam, hogy havazni fog! – kiáltotta Jenő. Tegnap délután Firtos lova szürkére változott a fehérről. Mostanra már biztos sötétszürke az a szikla. Kár, hogy a havazás miatt nem láthatjuk amikor hazaérünk.
Ezzel gyúrt egy hógolyót és jól megdobta vele Iza hátát. Ő sem volt rest, visszadobott egy hólabdát, amely elől a fiú ügyesen kitért. Hamarosan nagy hócsata kerekedett lányok és fiúk között, amely a lányok sikoltozásával és menekülésével végződött. Kifulladva, nevetgélve, pirospozsgás arccal és farkaséhesen ért haza Erzsi.
-Szervusz Mama! – köszöntötte az osztováta mellett üllő szövögető nénit!
-Szervusz Erzsi! No hogy s mint volt ma az iskolában? – állt fel Mama a háromlábú székről és a kályha felé ment, hogy dobjon egy szál fát a tűzre. Közben odatette a kályhára melegedni a levest.
-Ma az iskola felé menet az erdőn túl láttunk három farkast. Nagyon megijedtünk.- hadarta Erzsi, miközben száradni tette a havazódástól megvizült kabátját és hárászkendőjét.
-Farkast? No, hát az nem jó. – csóválta meg a fejét Mama.
Egyél lelkem, addig átszaladok Töttösy Magdához. Há’ha kitalálunk valami módot arra, hogy holnap ne gyalog kelljen menjetek abban a sötétben. Január közepe van még, kemény tél.
-Tárkonyleves van? – érezte meg a melegedő leves illatát Erzsi. A kedvencem! – örvendezett a leány, miközben vizet töltött a kályháról a tálba és megmosta kezeit és arcát.
-Igen. És a tejfölös lepény a lerben van. Papót is hívjad, ledőlt egy kicsit a szobában. Mostanában nem érzi jól magát délutánonként. Tán ez az idő is okozza. – szólt Mama, megigazította fejkendőjét, magára kapta vastag fekete hárászkendőjét s azzal kipenderült a házból.
Erzsi éppen mosogatott, és a fásládán kuporgó Domi papóval beszélgetett, amikor Mama visszatért.
-Minden el van intézve, lelkem. -puszilta meg örömtől ragyogó szemekkel a leánykát. – Holnap Irénkééknél gyültök össze 6 órakor s szánnal mentek iskolába mindannyian Énlakáról. Azt beszéltük, hogy minden nap valaki vállalja, hogy bevisz Firtosmartonosba szánnal titeket. Így egy órával többet aludhatsz, kicsi Erzsi, s csak hazafelé kell gyalogoljatok.
-Ó de jó! – lelkendezett a leány. Köszönöm Mama!
-Mosd meg, kérlek ezeket a pityókákat, hogy tegyük bé a lerbe, sülni. Vajas pityóka lesz vacsorára káposztalével. – mondta mama, s visszaült az osztováta mellé. Kezei, lábai fürgén kezdtek dolgozni, amint a fehér-pirosmintás törülközőt szőtte.
-Ó mama, nem süthetünk téli kerek körtét is a pityókákkal együtt? – nézett kérlelőn mamára Erzsi.
-Dehogynem. Fogd a vájlingot s rakd tele az ászokból, oszt’ mosd meg, s rakd is a lerbe.
A leányka fürgén mozgott, két hosszú fonata csak úgy lobogott utána. Mikor elvégezte feladatát látta, hogy a gyengélkedő Papó elszundított a fásládán, így szó nélkül kezet mosott, meleg vizet merített egy vödörbe s kimenet az istállóba. Alaposan megmosta a Bimbó és Gyöngyös tőgyeit, szárazra törölgette, majd visszament a konyhába, fogta a sajtárt s újra a pajtához sietett, hogy megfejje a teheneket. Kicsi piros pléhcsuprát is vitte, s jót ivott a Gyöngyös tejéből úgy, ahogy azt kifejte.
Töröbúzát hintett a majorság elé és összeszedte a tojásokat. A tyúkok boldogan káráltak körülötte, de a mindig harcias Marci kakas ismét meg akarta csípni a lábszárát. A pulykakakas sem volt túl hálás az eledelt osztogató kislánynak, de az csak tollait felborzolva puffogva járt-kelt a pulykák közt.
Vacsora után Mama zoknit kötögetett. Erzsi hófehér hálóingben, bebújt a jó meleg ágyba s közben a történelmet tanulgatta. A magyar verset már megtanulta vacsora előtt. A falra akasztott petróleumlámpa fénye barátságosan világította meg a kis szobát.
-Kérlek Mama, csiklintsd meg a talpamat a kötőtűvel! – kérlelte a kislány.
S Mamát nem kellett sokat kérlelni. Csiklintotta a leányka talpát, aki közben a francia szavak megtanulásának veselkedett neki.
-Kilenc óra van, bár holnap egy órával tovább maradhatsz az ágyban, mégis most már ki kell fújjam a lámpát, hogy aludhass- tette le a kötést Mama is.
Megpuszilták egymást és Mama kifújta a függőlámpát.
-Holnap szánnal megyek iskolába! Ó, milyen izgatott vagyok! És hogy örülök, amiért nem kell gyalogolnom. Úgy megijedtem ma a farkasoktól! Minden milyen szép és jó! Köszönöm neked, Istenem. – gondolta még a leányzó, magára húzta a dunyhát, aztán mély álomba merült.