Új évre ébredtem: Mindenemet odaadnám, csak Apa jöjjön haza: Tizenkilencedik történet

Hatalmas pelyhekben esett a hó. Liam megállt egy pillanatra, fejét az ég felé fordította, behunyta a szemét és pár percig élvezte, ahogy a hópelyhek az arcára hullanak, mintha csak simogatnák őt.
­– Gyere, Liam, mennünk kell!
A fiú az angyali tekintetű, fehér hosszúkabátos nőre nézett.
– De, Lara, még mindig nem tudom, hogyan lesz pénzem a gördeszkára, meg a nevezési díjra.
– Ne aggódj, megoldjuk! – mosolygott a nő a fiúra.
Tíz perccel korábban Liam még a szikla peremén állt, onnan nézett le az alant fekvő kisvárosra. Délután egy óra körül járt az idő, mindenki már a szilveszteri tűzijátékra és az ünnepléshez készülődött. Csak a fiú nem. Az anyja, Rose, több műszakot is vállalt a helyi kórházban, hogy eltartsa magukat, így sem karácsonykor, sem szilveszterkor nem tudtak együtt lenni. Liam egy gördeszkát szeretett volna és nevezni a szilveszteri nagy versenyre, de Rose örült, hogy enni tudott adni a fiának. Liam elkeseredett, úgy érezte, csak teher az anyjának és jobb lenne neki az apja mellett odafent a mennyben, már ha Apa ott van. Ezért állt ott a szikla peremén, amikor Lara hirtelen megszólította. A fiú meg is ijedt egy pillanatra. Lara viszont kedvesen beszélt hozzá és megígérte, hogy szereznek pénzt, és délután négykor pedig kezdődhet a nagy verseny. A fiú beleegyezett.
Húsz perccel később, a kisváros kiürült főutcáján, a járdán mentek, amikor Lara megtorpant.
– Figyelj csak, Liam, mindjárt jövök, várj meg itt!
A fiú bólintott. Váratlanul, bömbölő zenével, a város felől nagy sebességgel érkezett egy ezüstszürke limuzin, mely hangos fékcsikorgással állt meg Liam mellett és kivágódott az ajtaja.
– Helló, öcsi, mit szomorkodsz itt? Buli van!
Eddy Baumann, a város dúsgazdag vállalkozójának fia ült részegen az autóban, csillogó ruhájú nőkkel körülvéve. Mindenki ismerte őt, még Liam is.
– Gyere, igyál egy kis pezsgőt, mindjárt jobb kedved lesz!
– De én csak hétéves vagyok! – Közben az egyik nő megnyalta a férfi száját, mire Liam elfintorodott.
– Ugyan már, öcsi, buli van! Tudod, mit? Jó napom van! Vedd úgy, hogy én vagyok a Télapó és a csajok itt – Eddy ekkor röviden szájon csókolta a mellette ülő, vigyorgó nőt – a krampuszaim. No, mondd, öcsi, mit kívánsz a Télapótól?
– Jó, de nem ülök az öledbe érte! Amúgy sem szállhatok be idegen autóba.
Eddy az ölébe húzta az iménti nőt.
– Látod, elfoglalt vagyok. Nyögd már ki, mi kell!
– Szeretnék egy szuper gördeszkát venni, Anyának nincs pénze rá.
– Hol van az anyád?
– A kórházban dolgozik, az intenzíven. Karácsonykor is dolgozott, akkor is egyedül voltam.
Eddy arca pár másodpercre elkomorult, majd a mellényzsebéből kihúzott egy papírpénzt és odadobta a fiú elé a járdára.
– Nesze, öcsi! Ezen vehetsz magadnak egy hiperszuper gördeszkát. Na, zúzzunk, mert elkésünk a buliból! – Erre behúzták a limuzin ajtaját és az autó sebesen, kerékcsikorgással elindult a város határa felé.
Liam bámult utánuk egy darabig, majd felemelte a pénzt a járdáról.
– Nicsak, egy százdolláros! – szólalt meg mellette Lara.
– Végre, hogy előkerültél! Muszáj folyton megijesztened?
– Bocsi. De most már gyere, mindjárt bezár a bolt! Látod, nem is kell messze menni. Menj csak be oda, és vedd meg a deszkát!
– Te nem jössz?
– Nem. Ha versenyezni akarsz, akkor neked kell ezt elintézni.
– De a tulajdonos, Fred bácsi, egy mogorva öregember, mindig kiabál.
Lara az ajtóra mutatott.
– Megy az idő, és még be is kell nevezni a versenyre. Siess!
– Jól van, akkor bemegyek.
Liam sóhajtott, aztán bizonytalanul lenyomta a kilincset, de mielőtt még benyitott volna, visszanézett Larára. A nő kedvesen mosolygott és bólintott a fejével. A fiú óvatosan belépett az üzletbe.
– Jó napot kívánok!
– Mit keresel itt, kölyök? A bolt már zárva van! – rivallt Liamre az öreg bolttulajdonos.
Hátulról egy idős asszony jött elő széles mosollyal az arcán.
– Szervusz, Liam, mi szél hozott erre?
– Szeretnék egy gördeszkát venni ötven dollárért.
– Steffi, dobd ki a kölyköt, a boltot már bezártuk! – kiáltotta az öreg.
– Hallgass már, bolond vénember – ripakodott a férjére az asszony –, még megijeszted ezt a szegény gyereket! Épp az előbb mondtad, hogy kellene még egy kis pénz. Tessék!
– Aztán honnan van neki ennyi pénze? Az ő fajtája mindig lop!
– Ez a gyerek Rose Speers fia! Amikor megműtöttek és majdnem meghaltál, Rose ápolt téged. Szóval, fejezd be a kötekedést rögvest, és adj ennek a gyereknek egy normális gördeszkát!
– Egy százdolláros van nála! Nem hiányzik, hogy a seriff újévkor idejöjjön és szaglásszon!
– A pénzt attól a nagyképű ficsúrtól, Eddytől kapta, láttam! Annak meg egy százdolláros ide vagy oda, nem számít. Add már azt a deszkát, a zöldet!
– Mi? A zöldet?! Az több mint száz dollárt ér!
– Elhallgass! A zöld gördeszkát adjad, mellé a sisakot, meg a könyök- és térdvédőket!
– Megőrültél, asszony?! Ez így legalább kétszáz dollár!
– Hallgass, és figyelj! Én tudom már, hová megy a gyerek! A szilveszteri versenyre. Láttam gördeszkázni ezt a gyereket a parkban: egy őstehetség! Simán nyer a saját korosztályában. És azt is tudom, hogy ezt a versenyt nemcsak a helyi tévé fogja közvetíteni, hanem több országos tévé is beszámol majd róla. És kinek a logója lesz a sisakján? Na?! Ez olyan reklám, amit mi nem tudunk megfizetni, viszont özönleni fognak a vásárlók. Azt a százötven dollárnyi különbséget többszörösen behozzuk. És ha a riporterek kérdezik, a gyerek majd szépen az összesnek elmondja, hogy innen vásárolta a deszkáját. Igaz, Liam?
Liam bólintott.
– Azt mondod, Steffi, hogy benne leszünk az országos tévében?
– Azt, bizony, az összesben!
Az öreg hümmögött egyet.
– Na, gyere csak ide, kölyök! Ne félj már, nem bántalak! Be kell állítani a sisak szíjait a méretedre. De aztán nyerd is meg azt a versenyt nekem!
Steffi asszony közben elvette a százdollárost és visszaadott ötvenet. Majd mikor végeztek a szíjak beállításával, gondosan betett mindent egy nagy erős papírszatyorba és kacsintott.
– Sok sikert, Liam! És ne felejtsd el mindenkinek elmondani, honnan van a deszkád.
– Nem felejtem el, Steffi néni! Köszönöm szépen. Viszontlátásra! – mondta Liam és a szerzeményeivel kirohant az üzletből.
Az utcán Lara már várta. Amikor meglátta, mi mindent vásárolt a fiú, ujjongani kezdett.
– Ez fantasztikus! És most gyerünk a sportcsarnokba! Még be kell nevezned a versenyre, aztán átöltözni és felkészülni a start előtt.
Liam szinte repült a sportcsarnokig, közben kipróbálta az új gördeszkát is. Az ajtón túl, kisebb tömeg állt, de a fiú hamar sorra került a nevezésnél.
Az asztal mögött két ismerős nő ült: egy vörös hajú, meg egy pink hajú.
– Szia, Liam! Örülök, hogy el tudtál jönni. Hadd nézzem a felszerelésedet!
A fiú megmutatott mindent a pink hajú nőnek, aki elismerően bólintott és folytatta:
– Rendben. És anyukád hol van? Alá kell írnia, hogy versenyezhetsz.
– A kórházban. Dolgozik.
– Felnőtt aláírása nélkül nem engedhetlek versenyezni.
– De hát van velem felnőtt! Itt van Lara! – A fiú megfordult, de a nő nem volt sehol. – Lara?
– Engedd a fiút versenyezni! – szólt közbe a vörös hajú nő. – Tudjuk, ki ő!
– Hidd el, engedném, de nem tehetem! A szabály tiltja, még kiskorú – felelte a pink hajú.
– Emlékszel, ugye, két évvel ezelőtt a tengerpart közelében felborult luxushajóra? Ennek a gyereknek az apja pincér volt azon a hajón. Több emberekkel teli csónakot küldött a part felé és legalább öt emberért úszott vissza, mielőtt eltűnt a jéghideg tengerben. Egy hős volt! És a rohadékok még a bérét sem fizették ki az anyának! Engedd versenyezni!
Egy idegen férfi lépett ki a tömegből, Liam nem ismerte, sosem látta.
– Már azt hittem, sosem érek ide! Majd én aláírom. Hol kell?
– Maga kicsoda? – kérdezte a pink hajú nő.
– A fiú távoli nagybátyja.
– Szórakozik velünk? Itt áll a tömegben már vagy egy órája, és higgye el, tudnánk róla, ha maga lenne a nagybátyja!
– DNS-vizsgálat is kell a nevezéshez? Meglepődne…
– Itt, és itt kell aláírni – vágott közbe a vörös hajú nő. – Köszönjük. – Aztán halkan odaszólt a pink hajúnak: – Fél szemmel majd figyelünk a gyerekre.
Liam csak ámult. Először azt hitte, hogy mindennek vége, aztán jött ez az idegen férfi. A fiú megkapta a verseny programját és a sorszámát. Távolabb a padoknál az idegen férfihoz fordult.
– Te tényleg a távoli nagybátyám vagy?
– Nem, Liam, bár szívesen lennék. A nevem Edmont Ring, bestseller író. Nemrég adták ki a legújabb, tizedik könyvemet. Átutazóban vagyok és csak bejöttem ide körülnézni. Hallottam a történetedet. Egyszer én is kaptam egy nagy lehetőséget, most ezt az ajándékot adom tovább neked. Használd ki! Sokáig időztem, mennem kell. Megleszel egyedül?
A fiú megpillantotta a távolban egy üres sarokban Larát.
– Nem lesz gond, a felnőtt barátom is itt van a közelben.
A férfi mosolyogva kezet fogott a fiúval és eltűnt a tömegben.
Elkezdődött a nagy verseny. Hangosbemondón sorra mondták be a neveket.
Liam következett. Mély levegőt vett és ráállt a pálya szélére, előredőlt, majd elindult. Már az első lendületnél érezte, hogy jó lesz. Megpörgette a deszkát a levegőben és puhán érkezett vissza a deszkára. A közönség felmorajlott. Aztán a fiú ráfordult a következő ívre, nekifutott, sikerült elkapnia a ritmust. Végig siklott a korláton, a mozdulatok csak jöttek egymás után, a gördeszka alatta pedig tökéletesen követte. A közönség tapsviharban tört ki, még a gyakorlat befejezése előtt.
Aztán az eredményhirdetés előtti várakozás hosszú percei következtek.
Liamnek végül nem sikerült nyernie, de így is felállhatott a dobogó harmadik fokára. Az első helyezett nyerte az összes pénzt, a fiúnak csak egy kupa, egy oklevél és néhány apróbb ajándék jutott. Természetesen mindenki az első helyezettel akart fotózkodni, a kamera őt vette.
Aztán az egyik tévériporter kiderítette Liam apjának történetét. A fiú emlékezett, hogy látta a riportert beszélni a vörös hajú nővel. A fiú hirtelen mikrofonok és kamerák kereszttüzében találta magát. A két évvel azelőtti hajóbaleset hatalmas port kavart az országban. A fiú igyekezett minden kérdésre válaszolni, és persze megemlítette azt is, hogy honnan van a gördeszkája.
Az egyik riporter egy különös kérdést tett fel Liamnek:
– Hiszel a csodákban?
– Hiszek – válaszolt Liam.
– Ha lehetne egy újévi kívánságod, mi lenne az?
– Azt szeretném… azt szeretném, ha Apa hazajönne. És ezért én mindent, tényleg mindent odaadnék, a harmadik helyemet, a gördeszkámat, a kupámat és az összes pénzemet. Csak jöjjön haza Apa és legyen velünk újra.
Elnémult az egész sportcsarnok. Liam apjának holttestét sosem találták meg. A jéghideg tengerben nem sok esélye volt a túlélésre, nem is keresték sokáig.
A lelátón egyszer csak felállt egy ember és elkezdett tapsolni, majd követte egy másik, aztán egyre többen, míg végül mindenki állva tapsolt.
Vége lett az ünnepségnek. Liam Larát kereste, de csak a fehér sálját találta meg a nagy papírzacskóban, amit Steffi néni adott. A fiú kiment az épületből és a sportcsarnok mögötti sötét utcában megpillantotta Larát.
– Hol voltál? Mindenütt kerestelek.
– Most itt vagyok még egy rövid ideig. Későre jár, hazakísérlek – válaszolta a nő.
– De én nem akarok hazamenni! Anyához akarok menni a kórházba. Itt van, nem messze.
– Akkor induljunk. Eléggé hideg van, és a sálamat is elhagytam valahol.
Liam arca felderült.
– Nálam van a sálad, a papírzacskóban. Tessék, visszaadom.
– Nem, kösd csak fel! Eléggé vékonyka a kabátod.
Liam szót fogadott.
– Jó meleg.
– Ugye? – A nő kedvesen mosolygott rá.
A kórház előtt Lara odafordult Liamhez.
– Megérkeztünk. Oda én már nem megyek be veled. És most siess anyukádhoz!
Liam boldogan nekiiramodott, aztán megtorpant az ajtóban. Elfelejtett elköszönni. Visszafordult, de a nő már nem volt ott.
Liam egy kissé csalódottan huppant le kórház szinte üres várótermében egy ősz halántékú, jól öltözött férfi mellé, aki egy könyvet olvasott és könyvjelző gyanánt egy gyűrött szélű fotót használt, amin egy ismerős nő mosolygott.
– De hiszen ez Lara! – kiáltott fel Liam meglepetésében.
A férfi kissé idegesen nézett Liamre.
– Idefigyelj, fiú! Nem tudom, mit akarsz, de ma nagyon nincs kedvem az ilyen játékokhoz.
– Nem játszok, ő velem volt egész nap – mutatott a képre.
– A húgom, Lara Redington, már tíz éve meghalt. Ráadásul ügyvéd vagyok, találkoztam már néhány aljas hazudozóval, nem versz át.
– De én nem hazudok! Nézd, még a sálját is nekem adta!
Az ügyvéd egy lesajnáló fintorral pillantott rá a sálra. Elsápadt, kiragadta a sálat a gyerek kezéből.
– Ez hihetetlen! Ez nem lehet… nem lehet! A húgom halott, bennégett az autójában, minden elégett!
Az ügyvéd reszkető kézzel forgatta a sálat, amin rajta volt Lara monogramja, egy jól ismert, pár öltéssel megvarrt szakadás, még a parfümje jellegzetes illatát is érezte rajta. A férfi csak motyogott maga elé, nem hitte el, amit látott.
Váratlanul kivilágosodott a váróterem, odakint egymás után lőtték fel a szilveszteri rakétákat, a városi templom harangja pedig mély kongással ütni kezdte az éjfélt.
A fiú ámulattal nézte végig a tűzijátékot. Majd háta mögött ismerős hangot hallott:
– Liam!
– Anya! – kiáltott fel a fiú és az anyja karjaiba omlott, aztán töviről-hegyire elmesélte, mi történt vele egész nap. Rose hitetlenkedett, hogy a fia mi mindent kapott, amiért nem fizetett semmit és még mindig lapult pár dollár a zsebében.
A seriff lépett be a váróterembe.
– Rose, beszélnünk kell! A legjobb, ha most leülsz.
– A fiamról van szó, ugye?
– Igen, róla is, tényleg jobb, ha…
– Esküszöm, seriff, eddig sose lopott, mindig jó gyerek volt. Nem tudom, honnan van neki ez a sok drága holmi, de visszaadjuk, visszafizetem. Mindent visszafizetek, csak ne vegyék el tőlem, kérem!
– Miről beszélsz? Nem erről van szó. A fiad harmadik lett a gördeszkás versenyen és az egész országban közvetítették, amikor az apjáról beszélt. Imént, a tűzijáték előtt érkezett egy hívás egy rákászhajóról. A kapitány elmesélte, hogy két évvel ezelőtt, a luxushajó baleset után, kihalásztak egy férfit a tengerből, aki nem emlékezett semmire. Azóta velük élt a hajón, meg a parton, és ma meglátta a fiadat a tévében. Eszébe jutott minden. A férjed él, Rose! Életben van!
– Mi? Viccel velem, seriff?! Dan meghalt! A jéghideg vizet nem élhette túl… – fakadt sírva Liam anyja.
– Nem, Rose, él! Dan él! Csak nem tudjuk, hogyan hozzuk haza…
– Majd a hajózási vállalat hazahozatja a saját költségén, amelyiknél korábban dolgozott – szólalt meg az ügyvéd, aki még mindig a kezében lévő fehér sálat szorongatta. – Az ő felelősségük hazahozni ennek a fiúnak az apját.
– Nem állnak velem szóba – felelte sokkosan Rose –, még Dan bérét sem fizették ki.
– Még milyen szerencse, hogy van itt egy nagyon jó ügyvéd!
– Nekem nincs pénzem ügyvédre, időm sincs bíróságra járni és hogyan is nyerhetnék egy ilyen nagy cég ellen?
– Higgye el, asszonyom, nem lesz ebből bírósági ügy! Peren kívül akarnak majd megegyezni. Ha nem hozzák haza a férjét, és nem fizetnek busás kártérítést, akkor a bíróságon sajtolom ki belőlük! A díjam miatt ne aggódjon, vállalom az ügyet, pro bono*. Amint kinyitnak a hivatalok hétfőn, azonnal intézkedek.
Liam arcán könnyek gördültek végig, ám ezúttal a boldogságtól.
Az ügyvéd felállt a fiú vállára tette a kezét, közben Lara fényképét mutatta.
– Ezt a fotót egy kezdő tollforgató készítette, a hátuljára pedig egy verset írt. A húgom az utolsó száz dollárját adta neki oda. Én pedig dühös voltam érte, nagyon dühös, hogy hagyhatta magát így átverni. De Lara szentül hitte, hogy ebből a fűzfa poétából egy nap sikeres író lesz, és azt is mondta, hogy néha elég egy pici segítség, egy aprócska jótett, hogy hatalmas dolgokat lehessen véghez vinni. Ha elindítod, akkor körbejár és végül visszatér hozzád, minden és mindenki összefügg egymással. És Larának ebben is mindvégig igaza volt. Tessék, ezt neked adom.
Liam elvette a képet. Közben megjelent egy nővér és behívta az ügyvédet a rendelőbe. Mielőtt Redington elindult volna, még visszafordult Rosehoz.
– Hétfőn mindenképpen tájékoztatom, asszonyom, hogy mit tudtam intézni a hivatalban. Férjét mielőbb hazahozatjuk. Addig is vigyázzanak magukra! Boldog új évet mindenkinek!
A fiú végigsimított Lara egész alakos fotóján: fehér, hosszú kabátban volt, nyakában a sállal és úgy mosolygott, ahogy szilveszter délutánján megismerte.
Liam megfordította képet és elolvasta a vers címét:

Edmont Ring
Hiszel-e a csodákban?

* pro bono: latin kifejezés, jelentése „a közjóért”. Szakmai segítségnyújtás térítés nélkül, rászorulóknak vagy a társadalom érdekében.