Az erdőszéli bokorból ázott macskaszag terjengett, fölötte egy fán varjú károgott rá kárörvendően, holott ő is ázott éppen. De ezek a sötét lelkűek már csak ilyenek.
A kora őszi eső most senkinek nem jött jól ebben a kissé hűvös, szeles estében.
Az árva macsek, mert árva volt, attól a szörnyű pillanattól kezdve, hogy kisgazdája megunta.
Jó messze a várostól dobták ki, egy igencsak flancos kocsiból, bőrülések, meg minden volt abban, mindenki elfért benne, csak ő nem.
Pedig szerette a kislányt, akié volt eddig, de hiába, megvédeni ő sem tudta, hiszen még beszélni is alig tudott, nemhogy könyörögni tudna egy macska életéért.
Így dohogott magában, a bokor legmélyén, amíg az eső el nem állt.
Az erdő csendesen lélegzett együtt a vadakkal, és most már a macsekkel is.
Úgy érezte biztonságban van, kicsit összegömbölyödött és elaludt.
Azt álmodta, hogy egy szép, nagy házban van és két kisgyerek keresi a kegyeit.
Nagyon boldog lett ettől.
Ám hajnal felé felriadva, szomorúan vette tudomásul, hogy most is ugyanott van, a csipkebogyócserje alatt.
Elgémberedett tagjait kinyújtóztatva elindult a messzeségbe, éhes volt, ezt megerősítendő, hangosan kordult egyet a kicsi gyomra.
Már egy ideje mendegélt, amikor egy lovas kocsi zajaitól megijedve ledermedt.
Az úton bandukolt, csak ő ezt nem tudta, hisz egy kismacska volt.
Az öregember lehorgasztott fejjel bóbiskolt, mert jó korán felkelt.
Tejet ment leadni a telepre.
Ő maga, és neje a közelben, csinos kis tanyájukon éltek kettecskén, no meg pár szarvasmarha és egy ló.
Kutyájuk tavaly halt meg, tisztességgel szolgálta őket, de megöregedett, és magukra hagyta a házaspárt, azóta az asszonyka látni sem akart kutyát, vagy másik házikedvencet, mert majd megszakadt a szíve kedvenc kutyája után.
Az öreg a bakon hirtelen megbillent, mert a ló lefékezett, nem lehetett tudni miért, nem látott semmit, ami miatt meg kellett volna állnia.
Leugrott a bakról, és sebtében szétnézett a kocsi alatt, utoljára nézett a kocsi elé, és lám, egy cica kuporgott félénken az út sarában.
Hát felemelte, zsebre tette, jó mély zsebe volt a bekecsének, no meg jó meleg volt belül.
Így utazott a cica a tanyáig, meg sem mert moccanni, nehogy véletlenül kidobják megint.
Az öreg elmosolyodott peckes bajusza alatt, csillogó szemekkel ballagott a kondér felé.
A felesége az üstház fölött szilvalekvárt főzött éppen.
Idén sok szilva termett, jó korán feltette főni.
Egy nagy fakanállal kevergette. A piacon szokta eladni a finomságot.
Az asszonyka férje felé fordult, s csilingelő hangon szólt hozzá.
– Már félfövésben van, jó nedves ez a szilva idén – mondta neki.
– Nézz csak ide, asszony! – mondta a férje, kellemes, bariton hangján, és kezébe vette a kis jószágot, hogy megmutassa neki, várva a hatást.
Az asszony szeme felcsillant a kiscica láttán, s felkiáltott.
– Apus! Mit hoztál nekem? Egy cicát? Jaj, de édes!
Kikapta az öreg kezéből a doromboló cicát, rögtön dajkálgatni kezdte, mintha mindig is ezt tette volna.
– No, akkor megtartjuk? Kérdezte, de közben tudta a választ, látta az asszony szemében.
– Naná! – úgysincs jó ideje, akit, vagy amit szerethessek, rajtad kívül.
– De valami név is kéne ennek, vagy mi?
Vakargatta meg az üstökét az öreg. Az asszonyka ránézett, utána a fekete cicára, aki szép aranyszemével figyelt rá.
– Tudod mit?
– Legyen a neve: Cibere…
– Mé', pont az? – kérdezte az öreg.
– Hát, mert éppen félfövésben van a szilvalekvár, azt meg köztudottan, ciberének nevezzük itt vidéken, s olyan sötét a szőre és selymes, mint a szilvalekvár.
Mondta nevetve az asszonyka, boldogan táncolt örömében, a cicával a kezében.
No, így lett a szerencsés macsek neve Cibere, aki jó sokáig élt velük a szép mesevidéken, boldogságban, jóllakottan.
