Egyre többször gondolok arra, hogy az a másik élet milyen lett volna. Ahogy végigautózom a tájon, vagy csak sétálok az ismerős dombok között, mind gyakrabban idézek vissza egy bizonyos emléket, amely az idő múlásával sem halványult el a gondolataim között.
Húsz éves voltam, mikor kiváló gyakornoki lehetőséget kaptam egy nagyvállalatnál. Hónapokig dolgoztam az egyetem mellett, minden szabadidőmet feláldozva, és a pénzt, amit megkerestem, az utolsó forintig félretettem egyetlen, hőn áhított célom elérésére: el akartam utazni az Amalfi-partra. Látni akartam a sziklára épült városokat, az illatos citromligeteket és a végtelen tengert, ahogy elnyúlik délnyugat felé.
Augusztusban végül eljött a pillanat, amelyre annyira vágytam, és a rövid repülőút után megérkeztem Nápoly forgalmas repterére. A Vezúv lejtői alatt elterülő, hatalmas város nyüzsgése szinte megbabonázott, de éppen csak annyi ideig maradhattam, amíg elfogyasztottam egy caffét a pályaudvarral szemközti kis kávézóban, már utaztam is tovább. A busz, amelyre felszálltam, pálmafák és mandulafenyők alatt vitt, az öböl menti forgalmas úton. Minoriba tartottam, amelynek neve az Amalfi-part kicsiny települései közül talán a leginkább egybeforrt a citromtermesztéssel.
Közel három óra utazás után, melynek során több alkalommal is volt alkalmam megcsodálni a tengert, végül elértem Minorit és a szállásomat, amit egy idős házaspártól béreltem. Miután lepakoltam, és több ízben visszautasítottam a kínált házi kosztot, elindultam felderíteni az apró várost. Ahogy sétáltam a szűk utcákban, az egyik vajszínű, kopott épület előtt egyszer csak megpillantottam egy asztalt, amin azok a hatalmas, göcsörtös citromok álltak halmokban, amiket a helyiek Sfusato Amalfitano-nak neveznek. Az asztalka mögött egy napbarnított, félmeztelen fiú ült. Lustán elterült a tábori székben, és néha beleszívott az ujjai közé csípett cigarettába. Vékony, kamaszos testalkata, és gyerekes arca miatt úgy gondoltam, hogy nem lehet több tizenhatnál.
-Buon giorno! – köszöntem neki a tőlem telhető legjobb olasz akcentussal, hátha nem néz turistának. Visszaköszönt, de nem kérdezte meg, hogy mennyi citromot kérek, sőt, ami azt illeti meg sem moccant a székből. Mélyet szippantott a cigarettából, miközben kíváncsi, fürkésző tekintettel mért végig.
-Melyik országból jöttél? – kérdezte aztán angolul, egyúttal ítéletet mondva olasz akcentusom felett.
-Magyarországról. – válaszoltam neki, szintén angolul.
Bólintott, majd nagyot nyújtózva leemelt az asztalról egy citromot, és odadobta nekem.
-Kóstold meg! – mondta hunyorítva.
-Így, héjastól?
Ő elmosolyodott, elvett az asztalról egy másik citromot, és nagyot harapott belőle.
-Az itteni citromot csak az öregasszonyok hámozzák meg. Te nem tűnsz annak!
Némi habozás után követtem hát a példáját, és beleharaptam a gyümölcsbe, mintha csak alma lenne. Citromhoz képest meglepően édes volt.
-Nagyon finom!
-Apám termeszti a legjobb citromot Minoriban. A többi se rossz, de ha valaki igazi citromot akar enni, akkor csak a miénk jöhet szóba. Ezeket én szedtem ma reggel. – mondta büszkén, és egészen kihúzta magát a székben. – Te mivel foglalkozol? A hazádban.
-Egyetemista vagyok, informatikusnak tanulok.
-Egyetemista? – kérdezett vissza, és a hangjában kevéssé leplezett csalódottságot véltem felfedezni.
-Igen. Mennyivel tartozom?
A fiú ismét hátradőlt a székében, és megszívta a már szinte teljesen leégett cigarettát. Lassan kifújta a füstöt, ami eloszlott a citromok felett.
-Tekintsd ajándéknak.
Megköszöntem neki, majd a citromot harapdálva lesétáltam a partra. Kibújtam a cipőmből, és a kezem közé fogva szlalomoztam a turisták között a víz felé. Az apró, homokszemcsénél alig nagyobb kavicsokat felhevítette a késő délutáni Nap, és égették a talpam. Mikor a vízhez értem, nem sokat haboztam, belegázoltam térdig. Esős napok után érkeztem, így a szokásosnál alacsonyabb volt a hőmérséklete. Ezt azonban cseppet sem bántam, kellemesen hűsítette a lábam a forró kavicsok után.
Még most is jól emlékszem a lebilincselő látványra, ahogy a tengerben állva, először visszafordultam a város felé. A napernyők és nyugágyak sokasága felett a szögletes forma, pasztellszínű házak nem evilági méltósággal ültek meg a meredek hegyoldalban. A házakon túl pedig citromültetvények terpeszkedtek, már-már megérintve az alacsonyan úszó felhők hasát, zöldbe borítva a sziklás lejtőket.
Sokáig álltam ott az áttetsző, halványkék vízben, és néztem a várost. Panaszkodó öregek, szerelmes párok és nevető- szaladgáló gyerekek jöttek-mentek körülöttem. Egyikük sem nézett rám, a vízbe rohanva úgy kerültek ki, akár egy bóját.
Mikor a lábamra a sós víz már apró ráncokat rajzolt, kisétáltam a tengerből, vettem egy pizzát az egyik étteremben, és a parttól valamelyest távolabb leültem egy kőfalra. A hullámokat néztem gondolataimba merülve. A naplemente közeledtével az utcákon felpezsdült az élet, és a turisták hada fokozatosan áthelyeződött a tengerpartról az éttermek teraszára. Már éppen indultam volna a szállásomra, amikor felcsendült mögöttem egy hang.
-Hé, egyetemista srác.
Felnézve láttam, hogy a citromárus fiú áll mellettem. Sárga pólót és bézsszínű rövidnadrágot viselt. Nem igazán tudtam, hogy mit akarhat tőlem, ezért lesütöttem a szemem, és elfordultam tőle. Azt akartam, hogy elmenjen.
-Minden rendben? – kérdezte kedvesen.
-Persze. – válaszoltam, és visszafordultam felé. Ő lassan bólintott, mint aki mindent ért, majd érdeklődött, hogy leülhet-e mellém. Némi tétovázás után biccentettem, mire komótosan letelepedett a kőfalra. Néhány percig szó nélkül ültünk egymás mellett, és csak néztük a hullámokat a halványuló fényben. Odalent a kikötő lassan megtelt a visszatérő vitorlásokkal.
-Olyan különösek az emberek. – szólalt meg aztán a fiú, fejével az alattunk elsétáló csoport felé intve. – Folyton rohannak. Még akkor is, ha végre megérkeznek valahová, ahová már évek óta vágyódtak. Életük egyik végéből sietnek a másikba.
-Igen, valóban különösek.
-De szerintem te nem ilyen vagy. Te más vagy, mint ők. – fordult felém komolyan.
-Miből gondolod? Hisz nem is ismersz.
Ő csak hümmögött, de nem válaszolt. Egy ideig a kőfalból kiálló kavicsokat babrálta az ujjaival, majd váratlanul elmosolyodott, és felém nyújtotta a kezét. Bemutatkoztunk egymásnak. Mattiának hívták; azt mondta, a nagyapja után, aki fiatalon meghalt a háborúban.
-Most már ismerlek. És te is ismersz engem.
Ezen akaratlanul is elmosolyodtam.
-Na, ugye? Tudsz te mosolyogni! Látod azt a sziklát? Ott, a mólótól jobbra, amelyik úgy néz ki, mint egy ferde kalap.
-Igen.
-Gyerekkoromban sokszor kiültem rá reggelente, mielőtt még megjöttek volna a turisták, és csak néztem a tengert. Tudod, a tenger minden nap más arcát mutatja. Az avatatlan szem talán egyformának látja a hullámokat, de aki elég sokáig nézi őket, észreveszi a változást, az apró különbségeket.
-Ki szoktál még ülni? A sziklára. – kérdeztem tőle.
-Nem, már jó ideje nem. – válaszolt tűnődve. – A citromtermesztés nem egyszerű feladat, különösen, ha családi örökség terhe nyomja az ember vállát.
-Bizonyára.
-Ha szeretnéd, holnap megmutathatom neked az ültetvényt. – mondta aztán, mintha csak régi barátok lennénk.
-Szívesen megnézném! – feleltem némi habozás után.
Néhány percig még beszélgettünk, majd elköszönt tőlem, és olyan hirtelen tűnt el, ahogyan felbukkant.
Megvártam, amíg felgyúlnak a lámpák, majd visszasétáltam a szállásomra. A levegőben sült tészta, citrom és bazsalikom illata szállt. A fárasztó nap végén bedőltem az ágyamba és mély álomba merültem.
Másnap reggel a megbeszélt helyen találkoztunk Mattiával, a középkori templom előtti teraszon, ahonnan bámulatos kilátás nyílt a hegyoldalakat borító citromültetvényekre. Bevallom, tartottam tőle, hogy nem jön el, sőt, az is megfordult a fejemben, hogy talán az egész találkozásunkat csak képzeltem. Ő azonban már ott álldogált az aprócska téren, mikor megérkeztem. Ugyanaz a sárga póló volt rajta, mint az előző nap, az arcán pedig halvány mosoly játszott. Miután üdvözöltük egymást, egy kis üveg citromlevet nyomott a kezembe.
-Idd meg, jót fog tenni! – mondta, majd ráérősen rágyújtott, amíg én óvatosan, kortyonként kiürítettem az üveget.
Ezután elindultunk az ültetvényük felé, amely, mint kiderült, jóval a város felett helyezkedett el. Felkapaszkodtunk a lépcsőkön, az ódon, piszkos falú házak közt. Mattia közben vidáman ugrándozott a lépcsők fokain, akár egy táncos, és néha érdeklődve rám pillantott. Ilyenkor az volt az érzésem, hogy mosolyt akar csalni az arcomra. Ahogy magasabbra értünk, olykor percekre megállt, és csak nézte a tengert a távolban, a lapos háztetők felett, mintha erőt merítene belőle. Menet közben nem sok szó esett köztünk, mégis, bátran mondhatom, hogy gyorsan megkedveltem ezt az életvidám fiút.
Kiérve a városból sziklás, egyenetlen ösvényen vitt tovább az utunk, melynek mindkét oldalán citrusültetvények sorakoztak. A fák lombkoronáját vastag cölöpökből épült állványrendszerrel támasztották alá. Az ágak roskadoztak a hatalmas citromoktól, a tenger felől fújó szél pedig egyre csak édes, bódító citromvirág illatot sodort.
Nagy sokára megérkeztünk úticélunkhoz. Mattia családjának nem volt nagy ültetvénye, de tisztességesen rendben volt tartva. Mikor odaértünk, az apja éppen árnyékoló hálót feszített ki a fák fölé, a cölöpök tetején egyensúlyozva. Jó kedélyű, aprócska ember volt, aki egyből elszaladt egy palack citromlikőrért, miután Mattia nagy örömömre a barátjaként mutatott be engem.
-Mattia barátja az én barátom is. – mondta, miközben egy kis pohár likőrt nyomott a kezembe. – Ő különleges fiú! Olyasmit is észrevesz, amit senki más nem.
A lombok árnyékában apa és fia sokat meséltek nekem a citromtermesztés fortélyairól, és még azt is megmutatták, hogyan kell az állványon sétálni, és megmetszeni az ágakat. Hamar rájöttem, hogy náluk minden a citromról szól. Minden napjuk az ültetvényen kezdődik, és ott is végződik. A citromfák élete összefonódott az övékkel. Megtudtam tőlük azt is, hogy a változó éghajlat miatt egyre nehezebb a munka, ráadásul egyre kevesebb az ember is, aki a citromtermesztésnek szentelné az életét.
-Még szerencse, hogy nekem itt van Mattia. Rá mindig számíthatok. – mondta az apa a sokadik pohárka citromlikőr után. Aztán felém fordult, és félig komolyan, félig tréfásan megjegyezte: – De felveszünk persze új munkaerőt is!
Ebédtájban újdonsült barátom édesanyja is felbukkant, és házi foccaciával, valamint nápolyi aszalt paradicsommal kínált bennünket. Mint megtudtam, azt csak akkor veszik elő, ha vendég érkezik, mert a Vezúv vulkanikus talaján termesztett paradicsom ízének nincs párja. Ha mindig azt ennék, nem kívánnák többé a helyi termést.
A Nap már alacsonyan járt, mikor Mattiával elindultunk lefelé a hegyről.
-Ne haragudj apám miatt! -mondta útközben, és a hangja szokatlanul komoly volt.
-Miért haragudnék?
-Minden barátomat megpróbálja marasztalni. Aggódik az ültetvény jövője miatt.
Feszülten nézett rám, mintha igen fontos lenne számára, hogy miként reagálok.
-Egyáltalán nem haragszom.
-Csak aggódik az ültetvény jövője miatt. – ismételte meg.
-Megértem.
-Te egyetemista vagy, nyilvánvaló, hogy nem foglalkoztat az efféle hivatás. Majd megmondom neki. – tette hozzá, de már nem nézett rám. A kezével szórakozottan simította félre az útra belógó citromágakat.
-Sok barátod van? – kérdeztem tőle a beálló csendben.
-Igen. – felelte halkan.
-És sok külföldivel összebarátkozol?
Mattia tekintete elidőzött rajtam, mielőtt válaszolt volna.
-Nem. Te vagy az első.
Még mielőtt visszaértünk volna a városba, leültünk az ösvényen, és néztük a végtelennek tetsző tengert, melyre a fény aranyszín fodrokat festett. Ez volt az a pillanat, mikor végre elérkezettnek láttam az időt, hogy feltegyem a kérdést, amely egész nap foglalkoztatott.
-Köszönöm, hogy tegnap odajöttél hozzám. Miért tetted?
-Magányos voltál. És láttam a könnycseppeket az arcodon. – hangzott a válasz.
Nem mondtam semmit, csak hálásan elmosolyodtam, és egyre csak néztem Mattia arcát az aranyló fényben. Még most is vissza tudom idézni, mintha csak az imént történt volna, ahogy ott ülünk a tenger felett, a halkuló szélben.
Milyen érdekes, hogy az a sok életút, annak a sok másik életnek a lehetősége, mind elmarad mögöttünk, és szertefoszlik az időben. Nem tagadom, mikor számba veszem, hogy végül miként alakult az eddigi életem, röpke megbánás fog el. Olyan sokszor vissza akartam térni Minoriba, mindezidáig azonban nem nyílt rá alkalmam, és nem tudom, hogy valaha látom-e még Mattiát.
Mostanában gyakran kimegyek a dombok közé, a városon túlra, oda, ahol az a régi víztorony áll, és csak nézem, nézem a tájat, amely felnevelt. Egyedül vagyok, mint oly sokszor korábban. Hallgatom a madarakat, a rovarok zöngését, és ha feltámad a szél, néha olyan, mintha még most is érezném a citromvirágok édes illatát az orromban.
