Új évre ébredtem: Első történet

Új évre ébredtem

Az ébresztőóra nem szólalt meg. Mintha gúnyosan nézett volna rám. Az törött üvegén megcsillant a fény, mert egyszer leesett a polcról. Egy határozott mozdulattal megfordítottam visszanyerve a tekintélyemet. „Itt én vagyok a főnök!” – mondtam hangosan. Aztán körbenéztem. Jó ég… beszélek egy órához. A következő pillanatban már csak az ürességet éreztem, egyedül ébredtem az ágyamban. Két és fél év magány, a férjem halála óta. Ez már nem a gyász hangja, hanem tényközlés. A terapeutám szerint pókereznem kellene, az arcom már megvan hozzá. Azt hiszem, hogy nem vitatkoztam, csak bólintottam.
Egy pillanatig azt sem tudtam, hogy még álmodom-e. A hirtelen ébredés ördöge hozta a szokásos formáját, percek kellenek míg fekvésből visszataláltam az állás bizonytalan világába. A szoba ugyanolyan volt, mint előző este – miért változott volna bármi is?- mégis minden tárgy körül halvány fény derengett. Mintha a hajnal nemcsak a függöny résein, hanem a falak pórusain is beszivárgott volna.
Új év volt. De ez most másmilyen új év volt, mint az eddigiek. Csendesebb, súlyosabb, mint amikor az ember nem tudja eldönteni hogy féljen, vagy reménykedjen.
Hallgattam a csendet. A város még aludt, a tegnap esti tűzijátékok füstje talán még ott kavargott a házak között, de ide nem jutott el semmi. A szívem – ez a sokat látott kis gépezet – bizonytan ritmusban próbált magára találni. Egy pillanatra átfutott rajtam a gondolat– most akarja feladni, amikor végre minden csendes és nyugodt.
És mégis – valami könnyű rezdülés futott át rajtam. Olyasmi amit már régen nem tapasztaltam, mintha kinyílt volna a világ és minden lehetséges lenne.
A konyhába menet észrevettem, hogy az ablakon apró jégvirágok rajzolnak mintákat. Ügyes és láthatatlan kezeket képzeltem el. Olyanok voltak, mint egy titkos írás, amelyet csak az érthet, aki elég lassan figyel. Közelebb hajoltam, és a hideg üveghez érintettem az ujjam. Nem éreztem a fagyot, csak követtem a mintákat. A jégvirágok alatt a város lassan ébredezett. Egy korai busz zúgott el, ki utazik ilyenkor? Egy siető alak, vajon elkésik valahonnan? Egy kóbor macska, amely a járdán óvatosan lépkedett.
A teavíz forrni kezdett, és a gőzben hirtelen felbukkant egy gondolat, amelyet egész évben kerülgettem: mi lenne, ha most tényleg újrakezdeném? Nem nagy dolgokra gondoltam. Csak apró, megvalósítható változásokra. Arra, hogy más szemmel nézem a reggeleket. Hogy ne rohanjak sehová. Hogy meghallom a saját lélegzetemet, mielőtt a világ zajai elnyelnék. Ez már lassan meditáció lenne, de én így kezdeném el.
Leültem az asztalhoz, a bögrém fölött felszálló gőzt figyeltem. Úgy éreztem mint aki a jövőt próbálja kiolvasni, ami nem árul el semmit. A fény lassan aranyszínűre váltott, és a szoba megtelt a januári nap első melegével. Azt éreztem, mintha valaki finoman megérintette volna a vállam. Angyalok suhantak volna át a szobán?
És akkor rájöttem: nem az év változott meg. Én ébredtem másként.
A utcán egy gyerek nevetése szűrődött be, majd valaki elsétált az ablak alatt, és halkan dúdolt valamit. Ismerős volt a dallam, egy régi emléket hozott elém. A világ ugyanaz volt, mégis új. Talán mert először engedtem meg magamnak, hogy így nézzek rá.
Kortyoltam egyet a teából, és mosolyogva tettem le a bögrét. Új évre ébredtem — de először éreztem azt, hogy nem csak a naptár lapja fordult át, hanem bennem is történt valami. Valami egészen apró, mégis hatalmas. A változás izgalma, amit eddig tudatosan elhárítottam magamtól.
Valami, ami miatt végre hinni kezdtem abban, hogy a következő napok nem csak folytatódnak, hanem formálhatók is. Hogy minden reggel új lehetőség.
És ez a gondolat volt a legszebb ajándék, amit az új év adhatott.