Új évre ébredtem: Harmadik történet

Éjfélt ütött az óra, bent a lakásban pezsgődurranás, kint az utcán szilveszteri petárdák rázzák meg a spalettákat, és fonják körbe a lelkemet. Mint báját vesztett tüzes szajha, tudattalanul, szédelegve dőlök a hívogató kerevetre, a koktélok mellett fejbe vert a múlt, az évek nyomása. Még hallom a poharak koccanását, a torkok moraját, a fények villódzását, csak a himnusz balzsamos melódiája fogja le ajkamat…
Hirtelen kipattannak szemeim, szinte semmit sem látok, favorit színeim a falakon, kedvenc illatom a ruhámon, divatos párnám a fejem alatt, a szobát önzőn festették át, díszítették ki: rám öntötték. Minden ismerősnek, meghittnek tűnik, ám bennük semmi sem valódibb önmagamnál. Fogoly lettem, saját gondolataim, fantáziám rabja. Olyan, mint egy túl csicsás kirakat, ahol belül a nagy üresség feszül. De annyit azért képes vagyok felfogni, ez mégsem az én világom, tőlem idegen e század, e műfaj, rideg szívű a jövő, szüntelen hiteget, megcsal.
Mégis mit találok e piros-fehér-zöld országnyi térben, mely beszippantott: történelmi tanúk maguk a több százéves épületeink, melyek hatalmasabbak, mint didergő lelkünk; több autócsoda vonul a végtelenbe futó és szaporodó sztrádáinkon, ám kevesebb marhacsorda legel a kiszáradt földeken. Több állásunk és válásunk van, viszont kevesebb a vagyonunk és őszinte érzelmünk, sokat költünk, bár szinte nincs semmink; nagy a házunk, de kevés benne a gyerek; egy sereg maszkkal bírunk, így álcázzuk a lyukas garast sem érő erkölcseinket. Szép a karácsonyfánk is, alatta csak eszünk, majd összeveszünk, sírva vigadunk, de nem örülünk, csak gyűlölködünk; állandóan ítélkezünk, minden és mindenki iránt előítélettel viseltetünk. Nő a lelki teher, az ember csak vedel, csökken az egészség; halom a problémánk, stresszesek az idegeink, cicáznak velünk, persze nem kacagunk, pusztán az élet vihog rajtunk.
Meghódítottuk már az űrt, ugyanakkor képtelenek vagyunk szót érteni, megismerkedni a szomszéddal, a fiúval, a lánnyal, a magunk szerény élettere pedig szennyes, bűnös és alapvetően megváltoztathatatlan. Szemünk boldog a toronyházaktól, a végtelenbe rohanó hidaktól, a technikai vívmányoktól, mert a tanítás öncélú és gyenge, egész nap vadidegeneknek írunk, ám keveset tanulunk; úgy teszünk, minta tisztítanánk a környezetünket, miközben a bolygónk krákog a bűztől, kiköpi a mocskot… bele a képünkbe. Templomfalakba ütközünk, az imát felváltja a gépek parancsa, az gondolkodik helyettünk; keveset alkotunk, annál többet pusztítunk. Értékeink lazulnak, a semmittevés fokozódik, igényszintünk rég elveszett; csak hajbókolunk, ritkán bókolunk, hamisan szeretünk, gyakran megvetünk, tán még magunkat is, de mástól mégsem fogadjuk el a kritikát.
Hát nem az én világom ez a gyermeki naivságát vesztett, a gyorséttermek, a gyors meggazdagodás és a felületes, önző kapcsolatok sápadt tüneménye. Az idő halad, marad az egyszer használatos bankkártya és telefonszám, valamint a pelenka, ahol a kaland egy éjszakás, a dagadtság mámora a testé, csak egy csók és egy ölelés enyhíti a fájdalmat, ha az bensőséges. A pillanat az egyik legnagyobb dolog az életben, mert akár örökre megváltoztathatja azt, jóllehet sokszor nincs idő megosztani sem nemes, sem üres gondolatainkat, véleményünket.
Nem az én világom, ahol a metrón, a villamosmegállókban lehajtott fejű ifjak és komor tekintetű vének nyomogatják hihetetlen érdeklődéssel ördögi szerkezeteiket. És szinte hallom, amikor néha felnéznek a csalóka és megtévesztő virtuális világukból, nem mustrálják a szemeket, csupán döbbenten figyelik a körülöttük bambuló emberi arcokat: „ez nem az én világom” – sikítják.
Nem az én világom ez a számítógépekbe programozott, mesterséges intelligenciába oltott, ízléstelen hirdetésektől, propagandától fuldokló, a segítségtől iszonyodó, agresszivitásra biztató, szexualitástól túlfűszerezett rémálom, ahol a legizgalmasabb az, miként tudjuk hazugságokkal beterelni az éppen ránk vadászó iskola- vagy munkatársainkat a csapdánkba, mint a régi játékban az egereket a parányi lyukakba, mert különben a társadalom kitaszít magából. Kihűlt világ ez a lázas hajsza számomra, mégis egyre beljebb, mint a kukac az almába, furakodom a belsejébe. Megannyi remény tetemén nekem eme műanyag világ jutott, rajta lúzert és kiskirályt alakítok, darabokra tört már az izzó szenvedély, mint vihartól a nyári fellegek vonulnak tovább. Közhely ugyan, de igaz: megtanultunk létezni, de még mindig nem tudunk élni, mert a győzelemtől való félelem olykor nagyobb, mint a vereségé.
Felriadok. Még tart a ritmusos muzsika, ropjuk még a szabad táncot, én pedig feledve az Újév első sugarát, szívesen adok csókot a páromnak, és boldogan huppanok a 2026-os esztendő minden földi jóval alaposan megterített asztala elé, ahol ott ül a legnagyobb barátom, a Google. Ezért most e képernyő világból kijelentkezek: ENTER és kész!