Györkei Tóth Tamás
Robotkutya
A szomszédom vásárolt egy robotkutyát. Kicsi, barna szőrű, aranyos kis pofájú, afféle zsebkutya, amit apósom csak „kuty”-nak nevezett, mert nála a kutya a németjuhásznál kezdődött. Az ilyen kis táskatölteléket nem nézte semmibe. Pedig a kis kutyák praktikusak. Egy lakótelepi lakásban, pár méter ide, pár méter oda, egy halálosan nyugodt bernáthegyi is hamar diliházba kerülne. Marad hát a minél kisebb, aranyos, jól simogatható állatka, ami jót tesz a szívnek. Szaladgál, rágicsál, ugatéroz és hálás szemekkel várja gazdáját, egyetlen istenét.
Sajnos nemcsak előnyei vannak, hanem hátrányai is ennek a gyógyhatású társnak. Vannak olyan szemléletek, amelyek szerint a kutya elöl zajos, hátul büdös, kizárólag középen van némi élvezeti értéke, a simogatás. Ezek nagyon rideg és funkcionalista elképzelések, amelyek oda vezettek, hogy minimalizálják a hátrányokat és növeljék a „kuty” elnevezésű játékszer és élvezeti cikk előnyeit. Először a virtuális kutyanevelés szivárgott be nyugatról, és a számítógépen lehetett gondoskodni a steril, az emberhez maximálisan igazodó ebről. A szintetikus kapcsolat bizonyára jót tett annak, akinek jólesett, de mégsem biztosította azt a fizikai élményt, amit a robotkutya.
Mivel kíváncsi lettem a gyakorlati alkalmazására, meghívattam magam vendégségbe.
A szomszédom egy idős ember, aki egyedül él. Mindig is szerette az állatokat, de az utóbbi időben nagyon szenvedett az allergiától, főleg a macska és kutyaszőr hátrányaitól. Házikabátban és papucsban nyitott ajtót:
– Szia, öregem, gyere be, gyere.
Meglepődve beléptem a pedánsan rendezett, tiszta lakásba.
– Szia, Rudi bácsi. Hűha! Mennyire más lett ideát! – nyögtem.
Az öreg gyanakodva nézett rám, majd elmosolyodott udvarias eufemizmusomon.
– Arra gondolsz, hogy régebben több volt a megrágott szőnyeg és koszos tapéta? Nem beszélve a széthordott cipőkről?
Bólintottam, majd intésére helyet foglaltam az új kanapén. A lakásban kellemes fenyőszagot éreztem, nem pisiszagot. A kanapén nem láttam gyanús foltokat, keresve a helyet, hogy hol van kevesebb baktérium.
– Minden nagyon szuper. Kicseréltél egy-két dolgot és minden olyan szép lett ¬– lelkendeztem.
Rudi bácsi már előkészítette a süteményeket, a teát, amelyek ott sorakoztak otthonos melegséget adva a találkozónak. Régebben mindig udvariasan visszautasítottam a sütiket, mert éltem a gyanúsperrel, hogy a korábbi kutyus titokban hozzáfért a finomságokhoz, de ha nem, akkor is küldött rá egy-két apró szőrszálat, amikor megrázta magát. Nem beszélve arról, hogy gyakran nyalogatta az öreg kezét, majd egy falatot a sütiből a kutyus kapott, egyet pedig a gazdi bekapott. Aztán szívélyesen kínálta számomra a sütiket a kutyanyálas kézzel. Ezt a szimbiózist nehezen viseltem el.
Persze sokszor a szememre vetették, hogy nem szeretem a szobakutyákat. Ez igaz is. Vidéki gyerek vagyok, aki számára a kutya nem játék, hanem haszonállat, aminek megvan a helye a táplálékláncban. Nem jöhet be a szobába, a helye odakint van az udvaron és ott teljesít szolgálatot. Néha játszom is vele, de ennek is funkciója van, hogy ügyesedjen, tanuljon, ismerje meg a szabályokat, irányítható, fegyelmezhető legyen. Ilyen esetben a távirányító az én hangom volt, a jutifalatot pedig nem adtam a szájába, hanem a tányérjába kapta. Szabályok voltak odakint is, például sáros lábbal nem ugorhatott fel tappancsaival a mellkasomra, mert a ruhámra vigyáznia kellett.
Rudi bácsi viszont mindent megengedett az előző kutyusnak, gügyögött neki, mint egy kisgyereknek, az állat az ágyában alhatott és az asztalánál étkezett. Aztán egy napon kitört az öregen az allergia. Nátha, kiütések, mintha a szervezete megelégelte volna az idegen fehérjéket. Így, amikor a kutyus az örök vadászmezőkre tette át székhelyét, az öreg sokáig csak búslakodott.
– Új életet kezdtem, hála a technikának. Könnyebb a házat rendben tartani és a kutya maximálisan alkalmazkodik hozzám. Nem kell kompromisszumot kötnöm. Teát kérsz?
A makulátlanul tiszta teáskészletre néztem és bólintottam.
– Na és hol van a csodakutya?
– Hát ez a szép benne! Mert akkor és azt csinálja, amit mondok, és nem önfejűsködik. Fegyelmezett és aranyos. Cseppke! Ide gyere! Come here!
Egy aranyos kiskutya került elő valahonnan az ágy alól és vidám vakkantásokkal szaladt körbe-körbe a szobában. Mozdulatai egyáltalán nem tűntek robotszerűnek, teljesen úgy nézett ki, mint egy eredeti hús-vér állat.
– Látod, milyen élethűen viselkedik? – büszkélkedett Rudi bácsi. – Gyere, Cseppke, ugorj az ölembe! Cseppke jump!
A kiskutya elkezdett gazdája felé futni, de először mozdulatai lelassultak, majd megdermedt abban a pózban, ahol az utolsó watt kiürült belőle.
– Ó, elfelejtettem feltölteni! Mindjárt bedugom – buzgólkodott az öreg. Néztem a kutyust és a korábbi illúzió szertefoszlott, mert nem egy aranyos háziállatot, hanem egy magatehetetlen gépet láttam csak, amelyből vezeték ágazott ki a konnektorba.
– Látom, hasznos kis masina – dörmögtem udvariasan.
Rudi bácsi visszaült velem szembe és belekortyolt a teájába.
– Így van. Tiszta, engedelmes, nem kell hozzá semmit vásárolni, mert csak áramot igényel. Igaz, hogy csak angolul ért, mert magyar szoftver még nem készült hozzá. Így néha szótáraznom kell, hogy taníthassam, de jól megvagyunk. Amíg töltődik, megnézed a kis ágyát?
Mindenre kíváncsi voltam, így vele mentem a másik szobába, ahol szinte díszhelyen, a sarokban állt egy kis kosár, kipárnázva, mintha ez a gép bármit is érezne a puhaságból. Mellette edényke, benne műkaja, és egy kis víz.
Kíváncsian kérdeztem:
– Milyen célt szolgálnak ezek a kellékek? Hiszen csak áram kell neki.
– Ezek a dolgok nekem kellenek – válaszolta az öreg.
– Hogy igazi háziállatnak érezd?
Bólintott.
– Igen. Megtanítottam arra, hogy tegyen úgy, mintha enne vagy inna, de természetesen víz nem érheti sehol az elektronika miatt, mert zárlatos lesz. Az MI szoftver azonban mindent megtanul és megjegyez, még beszélgetni is lehetne vele, de ezt a funkciót meghagyom a gyerekeknek, különben is az ingyenes verzióban sok a reklám.
Egy tubust emeltem fel a kutyafelszerelések közül. Aki robotkutyát vesz, gondoltam, azt hiszi, hogy megússza ezzel az egész beruházást, de téved, mert százféle kiegészítőt fog vásárolni előbb-utóbb. Ez a tubus mi a fene lehet?
– Azt hagyd, büdös.
Letekertem a tubus tetejét, a benne lévő krém átható, jellegzetes szagot árasztott.
– Ez azért szagos, mert …? – mondtam, de nem tudtam, hogyan fejezzem be szalonképesen a a mondatot.
Rudi bácsi feszélyezetten megjegyezte:
– Igen. Tudod, a valódi élményhez a szag is hozzátartozik.
Elfintorítottam az arcom. Hát igen.
A valóság látszatáért meg kell küzdeni.