A remény körhintája

A kórház folyosója lényegében üres volt. Néha itt-ott felbukkant egy-egy világoskék köpenyes nővérke, mint tovatűnő látomás.
Az apja a folyosó végi utolsó kórterembe került. A folyosó vége, egyetlen nagy üvegtáblába végződött, kilátással a város szürke bérházaira, és a kórház proszektúrájára.
Felnőtt nő lététre kicsit elveszetten, hideglelősen álldogált az ablak előtt, valahogy nem teljesen így képzelte el a születésnapját. Az osztályos orvos épp a kórteremben vizitált, hallotta ahogy az apja a kérdésekre, elhaló hangon felelget.
Besűrűsödtek benne az érzelmek, mint a sokáig főzött szilvalekvár. Apja reggeli rosszulléte, a mentősök kiérkezése, a kórházig megtett autós út, a háttérbe szorult, teljesen jelentőségét vesztett születésnapja, a zsigeri félelem, a most mi lesz érzés, és az éhség, ami megcsikarta a gyomrát, mind egyszerre kavarogtak benne.
A folyosón egy különös páros közelített feléje, kimért lassúsággal. Egy hatvanas, ősz szakállas férfi karolt át egy madárcsontú, ráncos kis öregasszonyt. Kicsit imbolyogva, időnként az egyensúlyt keresve sétáltak a kihalt folyosón. Az öregasszony kellemes, és a nő számára ismerősnek tűnő hangon beszélt kísérőjéhez. a folyosóvégi ablakhoz tartottak, a nő félreállt, hogy szabad utat engedjen nekik. Az édesanyjára emlékeztette az idős nő, s valahogy önkéntelenül köszönt neki.
– Jó napot kívánok!
– Jó napot! – emelte rá a tiszta kék tekintetét a nőre az ismerős arcú, csupa ránc kis öregasszony. Majd az ablak felé fordulva, teljes evidenciával folytatta mondandóját, mintha régről ismerték volna egymást. – Olyan londoni időjárás van, nem igaz?
Megszédült, egy pillanatra be kellett hunynia a szemét, s mire kinyitotta, jól tudta, hogy minden rendben lesz, egy égi jelként tekintett a folyosón már távolodó idős nő és a kísérője után. Az ország, a nemzet színésznője, emberi esendőségében is, megajándékozta őt a születésnapján, a reménnyel.

“A remény körhintája” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!