Koedukáció – halállal (négy éve történt)…

Változik a világ. Valaha egy-egy kórházban volt férfi és női oldal. A kettőt általában egy folyosó, vagy a nővérpult zárta el egymástól. Hogy ez erkölcsi megfontolásra, vagy éppen az álszemérmes prűdségre vezethető-e vissza – nem tudom. Mindenesetre ma már nem így van. Januárban amikor tíz napot üdültem a Hetényiben meglepődtem, hogy felváltva női-férfi szobák sorakoztak – az egyébként modern és szinte panzió szintű osztályon. Négy ágyas szobák, mindhez külön WC és zuhanyzó. Tisztaság – max a betegek tudtak rontani ezen (erről majd később).

Amikor a mentő bevitt (este kilenckor) hajnalra végeztek a legfontosabb vizsgálatokkal. Gyógyszerrel alaposan teletömtek. Branül a csuklómon. Folyosó végén a szoba. Sajnos horkolós szobatárs. Villámgyorsan kiderítettem miként is lehetne rágyújtani. Egy csinos nővér segített rajtam, aki szintén a nikotin rabja volt és együtt lementünk az épület melletti dohányzó helyre. Közben beszélgettünk persze. Információ éhségemet semmi sem befolyásolta. Szóba került a koedukáció is. Neki az volt meglepő amit én meséltem a régi idők kórházairól.

Nem ismerkedési terület egy beteg-szakasz, de valahogy itt is megfigyeltem, hogy nem az azonos neműek beszélgettek egymással leginkább. Én inkább olvastam -egy Radnóti összes és egy tíz éve divatos sláger-könyv volt nálam – de azért ha megszólítottak akkor nem zárkóztam el. Valamiért szimpatikusnak találhattak mert ritkán ültem egyedül a folyosón. Egy korombeli hölgy panaszkodott egy alkalommal, hogy nagyon zavarja egy betegtársa, aki csendesen de folyamatosan sír. Halkan beszél is, de nem lehet érteni. Benéztem a szobába és megdöbbentem. Az említett beteg talán ha harminc kiló lehetett. Szinte mint egy gyermek feküdt az ágyban, nem volt tudatánál. Haldoklott napok óta – a nővér elmondása szerint. Mint később megtudtam ezen az osztályon nagy volt a halálozási ráta, mivel a súlyos eseteket csoportosították ide (de akkor én hogy kerültem oda?…).

Vasárnap hajnal volt. Arra ébredtem, hogy sírást hallok. Hangosan sírt egy gyermek. Felkeltem (egyébként is aktuális volt már kilógni egy cigire). A szemben lévő szobában a ;haldokló; ágya mellett állt egy nővér és egy orvos. Az infúzióba adagoltak gyógyszereket. Rutinosan, szinte érzelmek nélkül tették a dolgukat (az egészségügyben meg kell szokni a halál jelenlétét). Figyeltem. A szívem összeszorult. Bocs a kifejezésért, de a sírás olyan volt mint egy halálán lévő nyúl vagy más – hozzánk közel álló – állat halál-sírása, az a hang ami a ;nincs-tovább;-ot jelenti. Belemar az ember lelkébe. Rádöbbenti arra a tényre, hogy halandók vagyunk és az élet csak egy pillanat. Nem sokáig hallatszott a ;sírás;. Egy furcsa hördülés és csend lett. A nővér és a doktor lehajtott fejjel jött ki. Keresztet vetettem és összeszedtem a gyermekként tanultakat és – néha megakadva – de egy Miatyánkot elmormoltam.

Elment a kedvem a cigarettától. Visszafeküdtem. Hallgattam a szobatársam kitartó horkolását és csak feküdtem. Valahol máshol jártam – nem ezen a világon.