Egyszer volt: Tizedik történet

Volt egyszer egy, az elődök által elherdált, fogyó birodalmat irányító tömzsi kiskirály. Elérve a felnőttkor küszöbét, azonnal a „mindent nekem” magatartást tanúsította, feltétlen hatalomra tört. Ám egyszer mégis csak eljött bukásának ideje. Legalábbis az ítélőszék jegyzőkönyve ezt támasztja alá:

– Szóval, kitart azon képtelen állítása mellett, hogy ön egy uralkodó?
– Igen.
– És hol van a birodalma, felség?
– Túl a rengetegen.
– Hol hagyta minderre a bizonyítékot, a koronáját?
– Otthon. Nehogy valaki tülöknek nézze, és megfújja. Gyanúsak errefelé a népek.
– Vigyázzon, ha nem működik egyet velünk, úgy büntetést foganatosítunk.
– Kicsodák?
– Leginkább én, a bíró, akinek minden teremtmény engedelmességgel tartozik.
– És ugyan mit követtem el?
– Első fokon zabolátlan agresszivitás és túlzott zajkeltés a vád.
– Brrrrrr. Mily iszonyatos bűnök. Igaz, olykor apám is kieresztette öblös hangját. Remegett is tőle a föld.
– A panaszok szerint ön rendszeresen megsértette a törvényeinket, legalábbis a megbízható tanúk egyöntetű vallomásai erre utalnak. Megértette?
– Naná, én vagyok a király, a legokosabb, a legjózanabb.
– Jó, ezt inkább hagyjuk. Miért támadt ön és egyívású rokonsága folyamatosan a sebezhető, ártatlan áldozatokra?
– Még hogy ártatlanok… Naponta hallottuk mindenfelé a birodalom talpnyalóinak simamodorú beszédeit; gondoltuk, több mócsing is lehet arrafelé a madzagon, így először rájuk törtünk. Mint nagyvezér, egyben a sereg főparancsnoka, saját magam vezettem a véres leszámolást. Mert én pusztán a Mindenséget akarom uralni, a gyengéket sanyargatni. Ez olyan szörnyű?
– Attól tartok, ön csak álmodja a hatalmat, hiszen a legutóbbi választáson, csúnyán megbukott; az alsó, bizonytalan szavazóréteg elpártolt ön mellől.
– Csúful meg is járták az árulók, az ellenünk szövetkezők.
– Éppen ez az. Jó, hogy említi. Hiteles beszámolók állítják, hogy ön és szélsőségesen durva udvartartása rendszeresen elragadtatta magát, rabul ejtette vetélytársait, visszaélt a választók bizalmával, halálos fenyegetéseket zúdított riválisainak nyakába, mindent bezsebelt, amit csak elképzelt magának. Eltüntette a közjavadalmakat; sógorainak, komáinak tekintélyes adományokat juttatott a kincstári vagyonból, és mindezeket rémisztgetéssel, szélhámossággal érte el. Alárendeltjei annyira félnek öntől, csúszva-mászva követik lába nyomát.
– Az egyértelműen a tisztelet jele.
– Nagyszájú pereputtyát – bár nem értenek semmihez – beköltöztette a hivatalokba. Ahol nem akármilyen tisztségeket töltenek be, csakis felső vezetői szint jöhet szóba.
– Meg is látszik a fejlődésen, csak az erősek maradnak fenn, a silányak elpusztulnak, szükségtelenek.
– Maguk valóságos kényúrként élnek, mások vérében fürdenek.
– Ne is mondja, egyre szomjasabb leszek.
– Ahová kerül, ott még a koszos vízért is könyörögni fog.
– Milyen sunyi összeesküvést terveznek itt ellenem? Alávaló hazugságokkal múlatják az időmet.
– Ó, még csak most adom az értésére a lényegi vádakat. Mert szégyenszemre megrontották a fiatalokat, úgy tettek, mintha jámbor, szeretetre méltóak lennének, ifjú utódaikkal magukhoz édesgették őket, azok persze beleszédültek a csapdába, mire menten kivillant az önök foguk fehérje.
– Mi ez a fölösleges halandzsa?
– Több ezernyien váltak már a népes család falánkságának zsákmányává.
– Ööö… nézze, a számolás nem az erősségem.
– Néhány megsértett alattvaló szerencsénkre a lábára állt, és leleplezték alattomos üzelmeiket. Szerintük, viselkedése már a felnőtt korának küszöbén a „mindent nekem” hozzáállást tükrözte. Szeretett, idős vezérünket hosszas és fondorlatos lejárató kampánnyal sikerült félreállítania, szegény az eddig még soha be nem töltött főhadúr titulusig bukott. Milliónyi rabszolgával vette körül magát, akik mind önt látták el, önnek dolgoztak. A legdurvább, hogy mindezek után tökéletesen elégedett magával, teljesen átlépve azokon, akik ön miatt fetrengenek fájdalmasan a földön, és csupán azok nyalják a talpát, akikben folyamatos félelmet gerjeszt. Igaz, túlontúl sok van belőlük. Nos, melyek az érvei?
– Elég legyen már! Kik merészelnek ilyeneket állítani rólam és a fajtámról? Álljanak elő! Hadd marcangoljam szét mind egytől egyig!
– Evvel sajnos még korán sincs vége a bűnlajstromnak. Minden határt túllépett, amikor szerény személyünket igyekezett megvesztegetni, majd – amikor ennek nyomorúságos mennyisége okán nem állhattunk kötélnek – megzsarolni. De mindegy, hiába hagyta otthon nem létező koronáját, akkor is elítéljük.
– Akkor elmegyek, és felveszem. Hadd lássa végre mindenki, ki is valójában a keménykezű uralkodójuk.
– Akkor a közvagyon eltulajdonítása címén is súlyos büntetést kap.
– Azt szeretném én látni. Mert, ha én egyszer kinyitom a számat, és elkezdek üvölteni, fej a nyakon nem marad!
Szavainak súlyt adva a megbántott, egyes csoportok által bölcsnek, mások által diktátornak nevezett király, a vén oroszlán óriásira nyitja pofáját, és maradék ép fogaival széttépi, majd szinte egyetlen pillanat alatt bekapja bíráit: az antilopot, a gazellát és a szarvast, majd elbődülve megnyalja szája szélét, és az elégedetten bömbölő rokonaival együtt kiballag a tágas szavannára, hogy újabb zsíros ellenséget keressen vacsorára.