Egy történet neked: Tizenhetedik történet: Vártalak

Az éjszaka álmatlanul forgolódtam az ágyamban.
Rád gondoltam.
Ki másra?
Hol lehetsz? Mit csinálhatsz? Visszatérsz-e még hozzám, vagy örökre eltűnsz úgy, ahogy jöttél, egy magad alakította sötét, szűk alagútban, és sosem látlak többé.
Bizonytalan volt minden, s a kétely olyan, mint a mozsár. Felőrli a lelket.
Reggel nehezen tértem magamhoz. Nem is reggel volt még, hanem sötét, hideg hajnal, de a párna mégis kidobott rongy karjaiból. Meginogtam, miután felálltam, de nem hagyott a vér pihenni, űzött egyre csak. Utánad kutattam, hátha addig itt jártál, amíg aludtam. Nem találtam nyomodra. Azonban valami volt a levegőben. Rád emlékeztetett.
Tudom, szentimentális vagyok!
A megszállottad.
Éreztem, nem nyugodhatok, amíg meg nem talállak.
Görögve jött fel a nap, gyenge fényt adott, meleget semmit. Mégis meg kellett fogni sápadt fénykarját, hogy haladjunk tovább együtt, mert az élet azt követelte. Pedig jó lett volna otthon maradni, és minden pillanatban várni rád.
Nem lehetett.
A nap így maga is olyanná vált, mint az éjszaka. Gondolatokkal túlzsúfolt eseménytelenség. Zúgott a lélek, sorvadt a test.
Siettem haza.
Az üres lakás fogadott.
Látszólag.
A szemem nem látott, de a tudatom vibrált, mintha ott lettél volna mindvégig velem. Neszeket nagyított fel a képzelet. Mintha ott kaparásztál volna a falakon túl, sőt, magában a falakban, meg úgy egyáltalán mindenben, ami akkor körülvett.
Kezdtem begolyózni.
Tudtam, éreztem.
Jó lett volna az alvásba menekülni, de utolsó pillanatig tiltakoztam ellene.
„Mi van, ha akkor jársz itt, ha nem vagyok ébren?” – mondogattam. Mantrámmá vált a dolog, s egyben minden félelmemmé.
Nem aludtam. A fotelt a lakás közepére toltam, abba süppedtem bele, s a szomszéd szoba kislámpáját égettem, hogy lássam jöttedet.
Hiába vártalak.
S vártalak azon is túl.
Átbillent az idő az éjfélen, s reszketeg lábakon, nagyokat ásítozva beköszönt a holnap. Halovány arccal jött, s a zsebe már kevésbé volt teletömve reménnyel, mint a tegnapnak.
Gondoltam, ideje kezdenem magammal valamit, nem voltam már ülő helyemben se élő, se holt. Zsibbadt, recsegő tagokkal álltam fel, pillanatokba telt, míg éreztem a vért szerteáramlani a testemben. A mosdó felé vettem az irányt. Reméltem, egy kis mosakodás fel fog majd frissíteni. A víz magában hordozza az életet. Szükségem volt rá.
Az ajtó hangtalanul nyílt, szinte denevérszárnyakon siklott. Majd a villanykapcsoló felé nyúltam, és egy pillanat múlva világos lett az apró helyiségben.
Mintha zsinórón rántották volna fel a tekintetem, a pillantásom a mennyezet alatt húzódó fűtéscsőre szegeztem.
Hetedik érzék.
Nem hagyott cserben.
Ott voltál.
Ott voltál teljes valódban.
És én annyira dühös lettem magamra. Nem voltam már fáradt, sem elnyűtt, semmi mást nem éreztem, csak azt, hogy mérhetetlenül dühös vagyok…
… magamra.
Egy karnyújtás, sőt, annyi sem. Elérhettelek volna, vagy akár agyon is csaphattalak volna, de sem egy összetekert újság, de még egy rongyos papucs sem volt nálam, ami minden erőmmel hozzád vághattam volna.
Csak néztél rám két fekete gombszemeddel, és szaporán mozgattad az orrod. Amiben a látásod nem hitt, abban a szaglásod megerősített.
Igen, ott voltam veled szemben.
Láttam, ahogy megrettensz.
S láthattad, ahogy megrettenek a felismeréstől, a döbbenettől, és attól, hogy újra eltűnsz. Igen, attól féltem leginkább.
Az egymásnak feszült pillantásainkban minden benne volt. Úgy álltunk egymással szemben, mint két párbajozó. Nem lehetett tudni, melyikünk ránt előbb pisztolyt.
Én tettem.
Magam sem tudtam mi lenne a legjobb, leginkább csak a pillanatot akartam megszakítani, amiben esélyem sem volt nyerni.
Így nem.
Aztán csak néztem, ahogy villámgyorsan megfordulsz, végigszaladsz a csövön, és egy falba vájt résen át távozol a kamrába, ahonnan jöttél. Nekem csak a káromkodás maradt, hogy enyhítsek a bennem torlódó feszültségen. Egy kettéhajtott törölközővel felfegyverkezve aztán követtelek, de az éléskamrába lépve már nem láttalak újra, csak a semmi mással össze nem téveszthető szagodat éreztem terjengeni.
– Ide figyelj, egér! Nem lesz mindig szerencséd! Fuss, amíg még teheted! Többé ne is lássalak! – fenyegettelek tehetetlenül. – Ellenben holnap is várni foglak…akarom mondani, ma!
Nem tudom!
Összefolynak a napok, mióta beköltöztél!