Az öreg szobrász behúzódott a hevesen tűző déli nap elől a barlang belsejébe, ahol jóleső hűvös volt a legnagyobb forróságban is. Szerette ezt a helyet, sokkal több időt töltött már itt, mint a házában. Nemcsak azért, mert itt volt a leghűvösebb a melegben, hanem azért, mert ez a barlang volt a műhelye, ezt választotta ki magának már sok évtizeddel ezelőtt, amikor fiatalon a szigetre érkezett. Nem zavarta itt senki a magányát, az egész sziget kissé félreesett attól az útvonaltól, ahol a hajók jártak, és az ideérkező hajók általában a sziget másik oldalán a kikötőnél maradtak. A falu, ahol a házában már jó ideje egyedül lakott, fent volt a hegyoldalban, és a falusiak ritkán jártak le a tengerparthoz, és aki néha mégis lejött, könnyen talált magának másik kis öblöt.
A barlangot véletlenül fedezte fel, még az első, nagy, a szigetet önmagának felfedező útja során. Rögtön beleszeretett a helybe. A tenger zúgása, a szél, meg a madarak hangjai adták a muzsikát a környezethez, amely megragadta a fantáziáját. Nem gondolkodott hosszú távban, nem készült egész életére remetének maradni, aztán mégis úgy adódott, hogy itt maradt. Feleségül vett a faluban egy lányt, akivel veszekedés nélkül megvoltak, de semmi sem kötötte őket össze az ágyon-asztalon kívül. Mióta a felesége meghalt, egyedül élt, a szomszédasszonya főzött neki meleg ételt. Hetente háromszor, mikor az asszony kenyeret sütött, a lányával abból is küldött neki.
Az öreg szobrász sok szobrot készített az évek során, és örült, hogy a kedvencei megmaradtak neki. Amennyit megvettek, elvittek, az bőven elég volt már ahhoz, hogy megéljen, sohasem akart nagy vagyont gyűjteni. A kedves szobrok maradtak.Teli volt már a barlang minden kis zuga az alkotásaival, néha még beszélgetett is velük magában.
Evett néhány fügét az egyik hordónyi amforából, aztán rágyújtott a pipájára a déli pihenőben. Egy nagy szobrot fejezett be az előző nap, és abban gyönyörködött. Nem is egy szobor volt, hanem egy egész csoport alak, összefogva egy keretbe. Egy idilli kép, fával, faunnal, egy fiatal lánnyal és két kismadárral, egy első pillantásra gondtalannak tűnő tavasz. De csak az első pillantásra. Mert közelebbről megnézve a szobor tele volt rejtélyekkel. Mi minden lapult a mélyben? Nem, nem kígyó a fa tövében, nem szerette azt a mesét. Semmiről sem lehetett tudni, hogy mit rejt. A fa lehetett árnyékot adó jó menedék, ha napsütésben nézték, de lehetett zord öreg, veszélyes indákkal, melyek befonhatták a közelébe húzódót. A lány mosolygott, de félig lehunyt szeme olyannak mutatta, mint aki csak félig van jelen, a mosolya függöny, és nem életöröm. A faun, aki a lányt nézte, tudta ezt, és mintha maga sem tudta volna eldönteni, hogy mit tegyen. Mindenki várt valamire, még a két kismadár is.
Az öreg szobrász meg volt elégedve az alkotásával. Még néhány simítást készült elvégezni rajta, de különben készen volt. Tudta, hogy nem fognak elválni egymástól, a szobor ott marad, ahol most áll, mindörökre.
Ábrándozó elmélkedésébe egy fiatal lány toppant be, a szomszéd kislány, aki friss kenyeret hozott neki.
Többet küldött anyám, mert ki tudja, hogy visszajövünk-e – mondta a lány, miközben lerakta a frissen illatozó kenyereket a kis asztalra.
Visszajöttök-e? –csodálkozott rá az öreg. – Azt sem tudtam, hogy elmentek.
Hiszen mindenki elmegy – nézett rá a kislány. – Senki nem akarja megvárni a vulkán kitörését.
Látszott rajta, hogy szívesen megkérdezné, vajon az öregnek mik a tervei, mikor megy el, és hogyan, megegyezett-e valamelyik hajóssal, de nem merte megkérdezni.
Az öreg nem mondott semmit, csak megköszönte a kenyereket. A sziget vulkánja már néhány hete pöfögött, mormogott, de ő nem vette komolyan. Nem akart semmiféle menekülésre gondolni. Hogyan? Hagyja itt a szobrait? Hová menjen? És minek? Hiszen a szobrok jelentették az életét.
Aznap este nem is ment vissza a faluba, ott aludt a barlangban. Hajnalban egy nagy robbanásra ébredt fel: kitört a vulkán!
Most már ha akart volna, se tudott volna elmenekülni. De nem is akart. Átölelte a szoborlányt, becsukta a szemeit. Ott érte utol a halál.
A láva lassabb volt, mint az első tűzgomoly-felhő, már csak a halottat, meg a szobrokat temette be. Ott is maradtak a föld alatt néhány ezer évig.
A barlangot véletlenül fedezte fel, még az első, nagy, a szigetet önmagának felfedező útja során. Rögtön beleszeretett a helybe. A tenger zúgása, a szél, meg a madarak hangjai adták a muzsikát a környezethez, amely megragadta a fantáziáját. Nem gondolkodott hosszú távban, nem készült egész életére remetének maradni, aztán mégis úgy adódott, hogy itt maradt. Feleségül vett a faluban egy lányt, akivel veszekedés nélkül megvoltak, de semmi sem kötötte őket össze az ágyon-asztalon kívül. Mióta a felesége meghalt, egyedül élt, a szomszédasszonya főzött neki meleg ételt. Hetente háromszor, mikor az asszony kenyeret sütött, a lányával abból is küldött neki.
Az öreg szobrász sok szobrot készített az évek során, és örült, hogy a kedvencei megmaradtak neki. Amennyit megvettek, elvittek, az bőven elég volt már ahhoz, hogy megéljen, sohasem akart nagy vagyont gyűjteni. A kedves szobrok maradtak.Teli volt már a barlang minden kis zuga az alkotásaival, néha még beszélgetett is velük magában.
Evett néhány fügét az egyik hordónyi amforából, aztán rágyújtott a pipájára a déli pihenőben. Egy nagy szobrot fejezett be az előző nap, és abban gyönyörködött. Nem is egy szobor volt, hanem egy egész csoport alak, összefogva egy keretbe. Egy idilli kép, fával, faunnal, egy fiatal lánnyal és két kismadárral, egy első pillantásra gondtalannak tűnő tavasz. De csak az első pillantásra. Mert közelebbről megnézve a szobor tele volt rejtélyekkel. Mi minden lapult a mélyben? Nem, nem kígyó a fa tövében, nem szerette azt a mesét. Semmiről sem lehetett tudni, hogy mit rejt. A fa lehetett árnyékot adó jó menedék, ha napsütésben nézték, de lehetett zord öreg, veszélyes indákkal, melyek befonhatták a közelébe húzódót. A lány mosolygott, de félig lehunyt szeme olyannak mutatta, mint aki csak félig van jelen, a mosolya függöny, és nem életöröm. A faun, aki a lányt nézte, tudta ezt, és mintha maga sem tudta volna eldönteni, hogy mit tegyen. Mindenki várt valamire, még a két kismadár is.
Az öreg szobrász meg volt elégedve az alkotásával. Még néhány simítást készült elvégezni rajta, de különben készen volt. Tudta, hogy nem fognak elválni egymástól, a szobor ott marad, ahol most áll, mindörökre.
Ábrándozó elmélkedésébe egy fiatal lány toppant be, a szomszéd kislány, aki friss kenyeret hozott neki.
Többet küldött anyám, mert ki tudja, hogy visszajövünk-e – mondta a lány, miközben lerakta a frissen illatozó kenyereket a kis asztalra.
Visszajöttök-e? –csodálkozott rá az öreg. – Azt sem tudtam, hogy elmentek.
Hiszen mindenki elmegy – nézett rá a kislány. – Senki nem akarja megvárni a vulkán kitörését.
Látszott rajta, hogy szívesen megkérdezné, vajon az öregnek mik a tervei, mikor megy el, és hogyan, megegyezett-e valamelyik hajóssal, de nem merte megkérdezni.
Az öreg nem mondott semmit, csak megköszönte a kenyereket. A sziget vulkánja már néhány hete pöfögött, mormogott, de ő nem vette komolyan. Nem akart semmiféle menekülésre gondolni. Hogyan? Hagyja itt a szobrait? Hová menjen? És minek? Hiszen a szobrok jelentették az életét.
Aznap este nem is ment vissza a faluba, ott aludt a barlangban. Hajnalban egy nagy robbanásra ébredt fel: kitört a vulkán!
Most már ha akart volna, se tudott volna elmenekülni. De nem is akart. Átölelte a szoborlányt, becsukta a szemeit. Ott érte utol a halál.
A láva lassabb volt, mint az első tűzgomoly-felhő, már csak a halottat, meg a szobrokat temette be. Ott is maradtak a föld alatt néhány ezer évig.
Kedves Magdi!
Nagyon szépen köszönöm meleg hangú, kedves szavaidat, örülök, hogy tetszett.
Bár előfordult már néha, hogy egy kép vagy egy olvasmányélmény volt egy-egy írásom ihletője, itt most nem így van. Egy nagyobb íráson — regény — dolgozom, és ahhoz kötődve szárnyalt el a fantáziám; ugyanakkor meggyőződésem, hogy a Földön már sok civilizáció létezett, csak ezekről keveset tudunk.
Szeretettel:
Márta
Kedves Márta!
Nagyon tetszik elgondolkodtató történeted. Az utolsó mondatod adott választ több kérdésembe, hogy ez több ezer évvel ezelőtt is történhetett. Valószínű valamely kép, vagy olvasmány alapján képzelted el ezt a szép írást. Megható az idős szobrász művészet szeretete. Gratulálok!
Szeretettel: Magdi