Az a hétfői nap is épp úgy indult, mint bármelyik. Munka után sietve tértem be egy közeli állatpatikába, tengeri malackánknak tápszert venni.
Jó ideje betegeskedett már. Hetente egyszer infúziót kapott segítve ezzel is veséinek működését. A tápszer folyamatosan gyengülő öreg kis testének biztosította az energiát.
Igyekeztem minél hamarabb hazaérni, hogy a tápszert mely nélkül az utóbbi időben már szinte létezni sem tudott, megkaphassa. Amikor beléptem az ajtón a megszokott hangos köszöntés helyett csendes és reményteljes hangon fogadott.
Szokatlan módon a ketrec egyik sarkában kucorgott. Üdvözöltem őt majd gyorsan neki láttam elkészíteni ételét. Sürögtem-forogtam miközben néha rápillantottam és megnyugtattam, hamarosan elkészül az esti mennyei étel. De ő nem válaszolt. Máskor már apró kis fogaival hangosan rázta a rácsot sürgetve ezzel is vacsorájának tálalását.
Ez a szokatlan csend üzent nekem. Fülembe súgta, lassítsak. Hirtelen furcsa érzés kerített hatalmába. Félve fordultam malackánk felé, lehajoltam hozzá és megsimogattam. Arra biztattam, jöjjön közelebb. Lassan felállt és elindult.
Majd hirtelen eldőlt. Aztán újra felállt, elindult s újra eldőlt.
Sírni kezdtem. Belém hasított egy fájó gondolat.
Majd hangosan felkiáltottam: – Jaj ne!!! Ugye, nem lesz semmi bajod?
Könnyes szemmel újra gyengéden simogatni kezdtem vékony kis testét és a szemébe néztem. Ám ez a tekintet már más volt, mint a többi.
Szomorú és egyben hálás is, hogy hazaértem, hogy mellette vagyok.
Gyengéden felemeltem majd a tálkához tettem. De már annyi ereje sem volt, hogy kicsiny lábát feltegye rá és egyen belőle. Imbolyogva elhaladt a tálka mellett majd szép lassan bevonszolta magát a biztonságot nyújtó fából készült odújába.
Elkészített étele most előszőr maradt érintetlen.
Lassan lélegzett. Csendben feküdt miközben simogattam.
Már nem voltunk egyedül. A halál észrevétlenül lopta be magát az otthonunkba.
De ő mintha menekülni próbált volna előle, kérni még egy kis időt, hogy maradhasson. Utoljára még összeszedte minden erejét és félig kikúszott az odúból.
Rám nézett. Zokogva simogattam. Hirtelen vékony kis teste rángatózni kezdett. Nem volt lelkierőm így látni őt. Bementem a nappaliba. Majd erőt vettem magamon és néhány perc után újra mellette voltam. Egy kis ideig még gyötörte testét a fájdalom aztán szép lassan megpihent. Békésen feküdt.
Ekkor értettem meg, hogy eljött az idő. Ekkor értettem meg, hogy egész nap várt reám. Ekkor értettem meg, hogy mit jelentett számomra ez a kis állat.
Ekkor értettem meg, hogy soha többé nem fogom látni.
S ekkor a fájdalom a szívem mélyéig hatolt.
Még utoljára megsimogattam majd könnyes szemmel elköszöntem tőle.
Csak néztük egymást. Némán s szótlanul. Aztán pár perc múlva örökre elaludt.
Megrázó és egyben meghitt pillanat volt vele lenni élete utolsó perceiben. Sokat gondolok rá! Felidézem azokat a boldog pillanatokat, amelyekkel megajándékozott engem s családom minden tagját. Hét csodálatos évet töltött velünk.
Emléke örökké szívünkben él! Isten veled Bogyóka!
Nagy Noémi
2026.01.14.