Peter már korán elindult, hogy elkerülje a káoszt. Viszont hamar rájött, hogy ez elkerülhetetlen lesz. Ilyenkor mindenki megbolondul, egyben mást is megbolondít, lehet még jobban, mint karácsony tájékán. Pedig sokak szerint az a legfontosabb és legmeghittebb ünnep az összes közül. Most, december 31-én viszont már reggel hatkor a feje tetejére állt minden. A boltokat megrohamozták. Megmozdulni sem lehetett, és bár Peter türelmes ember volt, ezt már ő is nehezen bírta cérnával. Nem rajongott az ünnepekért, és a karácsonyt kifejezetten nem szerette. Képmutató dolognak tartotta. Véleménye szerint nem szól másról, csak az eszeveszett zabálásról, és hogy ki tud nagyobbat ajándékozni a másiknak. Mondjuk, enni ő is szeretett. Az asszony ilyenkor mindig kitett magáért, ő pedig falánk volt a szó szoros értelmében, de az elmúlt pár napban már a bejglit is inkább a kutyának adta, mert már ránézni sem tudott. Mindig úgy rendezte, hogy az asszony ne lássa, mert az egy kisebb háborút indított volna el, amiből garantáltan vesztesként jött volna ki. Másrészt tudta jól, hogy mind a feleségének, mind egyszem kislányának fontos ez a decemberi csinnadratta, így ő is megerőltette magát, hogy száz százalékosan átjárja az ünnepi hangulat. Az esetek többségében sikerült is, de ma reggel már a türelme a végét járta.
Karácsony elteltével piacra dobtak egy újfajta pirotechnikai eszközt, amit annyira kedvezményes áron adtak, és akkora reklámot kapott, hogy az emberek szó szerint ölték egymást érte. Nagy karácsonyi csodaként hirdették. Már az is egy csodának számított, hogy a boltok polcain egyáltalán akadt még belőle. Igen, a boltok polcain, ugyanis ezt itt is engedélyezték. A különlegessége a reklámok szerint abból eredt, hogy az ember amint meggyújtotta és kilőtte, egy színes fénycsík mutatta a rakéta útját, ami ráadásul egyfajta illatot is árasztott magából, így nem az az égett szag maradt utána. Ráadásként, valahogy összevegyítették a csillagszórók káprázatos látványával, ugyanis szép számmal szórja a szikrákat magából, vagy a reklám szerint, az „úgynevezett csillagait”. A dolog tetőpontja pedig az elrobbanás pillanatában van, ugyanis különböző alakzatok jelennek meg, amik elvileg még hosszú percekkel később is láthatóak maradnak az égbolton. Állítólag minden tizedik termék egy-egy híresebb személyiség képét mutatja, de ez már csak a hab volt a tortán. Egy újabb ünnepi népszenzáció. Az emberek vitték, mint a cukrot. A termék sikere a magaslatokat súrolta.
Peter pont a szilveszteri vacsorának valókat szedegette össze, amikor belebotlott ennek a szenzációs tűzijátéknak a reklámplakátjába. Végigolvasta, és sóhajtott egyet. Eszébe jutott karácsony másnapja, amikor először reklámozták a tévében, és hogy a lánya mennyire ujjongott, hogy vegyenek egyet az év utolsó napjára. Annyi választ kapott csupán, hogy majd meglátjuk. Igazából Peter mindenre ezt mondta, amiről nagyjából pontosan tudta már abban a pillanatban, hogy semmi nem lesz belőle, de ahogy akkor a kis Lujza ránézett, azokkal a könyörgő szemeivel, az nem olyan volt, mintha egy új, menőbb babát akarna vele megvetetni. Ez teljesen más volt, így most elgondolkodott rajta, hogy meglepést okozzon az ő kis szeme fényének.
Miután a boltban töltött háromnegyed óra után újabb háromnegyed órát töltött a kasszára várva, már türelmetlenül dobolt a kocsiján, és egyre jobban hergelte magát. Előtte a sorban mindenkinek a kocsijában egy, vagy esetleg több ilyen tűzijáték is volt. Vitték, mint a cukrot. Viszont, ha most visszamenne megnézni, hogy maradt-e a polcon, akkor újabb egy óra múlva jutna csak ki innen, és akkor az ebédből már vacsora lenne.
Két ember távozott már a kasszától, így talán másfél méterrel közelebb jutott a szabadsághoz. Visszanézett, hosszú sor kígyózott, és közvetlen mögötte egy kedves, negyvenes szőke hölgy nézegette az újságokat, amíg várakozni kényszerült. A bevásárlókocsijában szintén három ilyen tűzijáték lapult a többi termék között. Peter nem bírta már, megszólította az asszonyt.
– Bocsánatot kérek, hölgyem! Esetleg megnézhetném ezt a csodavalamit?
Az asszony félbehagyta a magazin tanulmányozását, majd kedvesen válaszolt:
– Persze, csak nyugodtan! Tessék csak!
Peter mosolyogva biccentett egyet, majd kivette a dobozt és tanulmányozni kezdte. Elolvasta a dobozra nyomtatott szöveget, a kezelési tanácsokat, mindent, ami csak rá volt írva. Próbált gyors lenni, nem akart tolakodónak tűnni az asszony szemében, de ő csak mosolygott, egyáltalán nem zavarta a férfi kíváncsisága.
– Gondoltam, egy próbát megér. A gyerekek napok óta emiatt nyaggatnak már. – mesélte kedvesen az asszony a hezitáló férfinak.
– Igen. Engem is. De bevallom őszintén, nem vagyok elragadtatva, viszont… A fenébe! Meggyőzött! – válaszolta mosolyogva, majd visszatette a kocsiba a dobozt, és ekkor eszébe jutott, hogy mivel is jár, ha ismét kiáll a sorból.
Az asszony elnevette magát.
– Menjen csak! Addig majd figyelek a kocsijára. – ezzel barátságosan kacsintott egyet, és Peter már ott sem volt.
Percek múlva azonban szomorúan tért vissza. A sor már majdnem a kasszánál tartott.
– Nem jártam szerencsével, de köszönöm, hogy figyelt a kocsimra. Nem lett volna túl jó megint sorba állni.
– Sajnálom. Ezek szerint valóban én hoztam el az utolsó hármat, de tudja mit? Magának adom az egyiket! – ezzel kivett egyet a kocsijából és kedvesen átnyújtotta, mire a férfinak kikerekedtek a szemei.
¬ – Biztos nem gond önnek? – kérdezte ámultan.
– Ugyan! Elég lesz a gyerekeknek kettő! – válaszolta kedvesen az asszony, mire Peter átvette tőle a dobozt.
– Nagyon köszönöm, asszonyom! A kislányom nevében is! De tudja mit? Jöjjön! Mással nem tudom meghálálni, de ennyit megtehetek. – ezzel maga elé engedte az asszonyt, aki először nem akarta, de végül csak elfogadta ezt a kis kedvességet.
– Viszont! – fordult vissza Peter felé. – Szigorúan csak éjfélkor szabad ellőni őket! Ezt direkt kihangsúlyozták a reklámban is, és azt hiszem, a dobozon az apróbetűs résznél is szerepel.
Peter kérdőn nézett az asszonyra.
– Miért van ennek jelentősége? – tárta szét a karjait.
– Mert állítólag drónfelvételeket fognak készíteni az égen lévő mintákról, meg egyénileg is lehet, és ha beküldi, akkor lehet nyerni valami nagyon klassz dolgot. Tudja, a szokásos reklámfogások! De ha csak ennyin múlik, akkor hát legyen így! – ezzel az asszony elnevette magát ismét.
Peter még mindig kétkedve nézte, nem értette miért van ennek ekkora jelentősége, sőt az sem tetszett neki, hogy már azt is meg akarják szabni, hogy mikor durrogtasson szilveszterkor, de csak bólintott egyet, majd miután az asszony fizetett, még egyszer kedvesen megköszönte, és elbúcsúztak egymástól. Kilépett a boltból, és ránézett a telefonjára. Kerek két és fél órát töltött el ott bent. Csodálkozott, hogy a felesége még nem hívta fel, hogy mi tart ilyen sokáig. Gyorsan bepakolt a kocsijába, majd beszállt, és ekkor kapott egy üzenetet.
– Biztos az asszony. – mondta magának.
Elővette a telefonját, és hamar rá kellett jönnie, hogy nem a felesége volt az, hanem valami beazonosíthatatlan telefonszámról érkezett az sms, melyben ez szerepelt:
Ne feledje! Január 1. kerek éjfélkor fényáradat és ünnepi sikoly kezdődik! Ne maradjon le a szuper újévi nyereményekről, melyek lehet pont ÖNRE várnak! Durrantson és videózzon!
Az alábbi linkre küldje a videót, ezzel január 3-án részt vesz a nagy sorsoláson! Boldog új évet kívánunk!
Az üzenet egy internetes linket tartalmazott még, ahova a videót kell majd feltölteni, de hogy milyen telefonszámról érkezett, meg hogy ki is kíván boldog új évet benne, ez mind rejtély maradt. Peter nem szerette az ilyesmit. Szerette tisztán látni a dolgokat. Kissé paranoiás volt ilyen téren, de a biztonságérzetet tartotta mindig a legfontosabb dolognak. Pláne a mai világban, ahol mindenki mindenkivel háborúzik. Évről-évre újabb csodálatos meglepetések érkeznek mindenféle vírusok formájában, és ezt lehetne még sorolni napestig. Most pedig itt van ez. Rendben: szilveszter, tűzijátékok, durrogtatás, mulatság. De minek kell ennek ekkora hangot adni? És miért pont az utolsó utáni percekben? Miért hangsúlyoznak ki teljesen felesleges dolgokat? Kérdés kérdés hátán. Vagy csak ő reagálja túl az egészet. Nem volt nyugodt. Kicsit sem.
A doboz ott hevert mellette az ülésen, direkt amiatt, mert tudta, hogy a lánya majd elé fog rohanni, és hogy azonnal oda tudja neki adni. Megfogta, gyorsan elolvasott rajta mindent újra. Most átszaladt az apróbetűs részen is. Így sem érezte könnyebben magát, de aztán eszébe jutott Lujza és a tekintete, így vett egy nagy levegőt, visszarakta a dobozt, indította a motort, és csak a lánya boldog arcára próbált gondolni. Ezen kívül minden negatív dolgot megpróbált kizárni.
Hazafelé menet rácsatlakoztatta a telefonját a kocsi bluetooth rendszerére, majd betárcsázta a kollégája telefonszámát. Lassan vezetett, mert éjjel csúnya fagy volt, a város javarésze egy merő jégpáncéllá vált. A telefon csengett, majd megszólaltak az autó hangszórói.
– Halló, Peter! Mi a helyzet?
– Szevasz, Mike! Figyelj, te is vettél ilyen tűzijátékot?
– Ja, vettem! Miért? Rászántad magad?
– Rá. De csak Lujzi miatt.
Nevetés érkezett a vonal túlsó oldaláról.
– Barátom! Jól tetted! Engedd el a mumusaid! A lányod örülni fog, ezáltal te is! De! Képzeld! Csak, hogy igazoljam magam! Steven már kettőt ellőtt! Azt mondta, nagyon jó! Mint ahogy azt ígérték!
Peter erre a telefonja felé kapta a fejét, majd a mellkasában szétterült valami meleg, nyugodt érzés.
– Merre vagy? – kérdezte Mike.
– Bevásárlás! Hazafelé tartok, csak rohadtul csúszik!
– Ja, vigyázz, nehogy most törd össze magad! Meg harmadikán meló! Na, figyelj, hagylak! Vezess! Menj haza, és okozz örömet a lányodnak! BUÉK barátom!
– Nektek is! Üdvözlöm Jessie-t!
Ezzel Mike letette. Peter ezután megállt a vasútnál, ahol leengedték a sorompót. Egy percig tűnődött magában, és mivel a vonat még nem érkezett meg, így betárcsázta Steven barátja telefonszámát. Amúgy is régen beszéltek már, de bármennyire is próbálta elásni magában a dolgot, pontosan tudta, hogy más miatt akar vele beszélni. A telefon hosszasan csörgött, de Steven nem vette fel.
– Biztosan nem ér rá. Majd visszahív. – dörmögte magában, majd a sorompót felnyitották, sebességbe rakta a kocsit és továbbindult.
Errefelé már dolgoztak az útkarbantartók, így könnyebben tudott haladni, és nemsokára haza is ért. Ahogy azt tudta is, a lánya már az ajtóban várta. Beparkolt a kocsival, majd a kis Lujza már rohant is hozzá. Peter sunyítva szállt ki, a háta mögé fogta a dobozt, nem akarta, hogy a lánya meglássa.
– Apuuuu! Hiányoztál! – örvendezett a kislány.
– Te is nekem, kicsikém! – válaszolta Peter, de hiába próbálta takargatni, amit rejteget, a kislány elől nem volt rejtegetnivaló.
– Mi van nálad, apa? Csak nem? – ezzel apja mögé ugrott, és a boldogsága még nagyobb lett.
Peter szája a füléig ért, ahogy a kis Lujza ugrándozott a dobozzal a kezében, és az összes eddigi aggálya elszállt.
– De csak este! Illetve szigorúan éjfélkor, rendben? – mondta a kislánynak.
– Miért nem most, apu? Kééérlek! – könyörgött a kislány, de Peter rázta a fejét, és kedvesen megfogta a kis vállait.
– Mert ez este szép! Ráadásul, ha jól csináljuk, lehet, hogy nyerünk is vele! Türelem, rendben? – mondta kedves szigorral.
– Rendben, apu! De nagyon várom már! Nagyon! Köszönöm szépen! – ezzel szorosan átölelte az apját, aki úgy érezte akkor és ott, hogy nincs nála jobb apa a világon.
– Rendben, de figyelj csak? Segíts nekem bepakolni, azzal is gyorsabban megy az idő.
Lujza nagyot bólintott, és a kis kezeibe adott néhány szatyorral elszaladt. Peter is felcihelődött, majd elindult a lánya után. Az ajtóban ott várta a felesége, Sandra, azzal a bájos, édes mosolyával, amiről Peter tudta, hogy most megint hatalmas dolgot vitt végbe.
– Csak rászántad magad. Te vagy az apák gyöngye. – mondta neki, majd egy forró csókot nyomott az arcára.
Peter teljesen elvörösödött, nagyon jól esett neki. Ezután mindannyian bementek és nekiálltak a napi teendőknek, előkészületeknek.
A nap hátralévő részében Peter teljesen elfeledkezett mindenről. Kikapcsolt. Teljesen nyugodt volt. Azt is elfelejtette, hogy Steven azóta se hívta vissza. Kora este volt, és megjöttek Sandra szülei, hogy együtt töltsék el a szilvesztert. A nappaliban kávéztak, beszélgettek. A kis Lujza pedig önfeledten játszott, de folyamatosan taglalta a szüleinek, hogy már alig várja az éjfélt, és az apjának pont ekkor jutott eszébe, hogy Steven barátja azóta se hívta vissza, vagy csak nem hallotta meg. Igazából annyira el volt foglalva egész nap, hogy hirtelen azt sem tudta, hol is van a telefonja. Körbenézett a lakásban. Semmi. Magára húzta a kabátját és kiment a kocsihoz. Ott volt. Kint felejtette a kocsiban. Steven nem hívta vissza.
Peter aggodalmai megint utat törtek maguknak, ugyanis ez nem volt jellemző sohasem. Steven sűrűn ránézett a telefonjára, ugyanis különböző adásvételei voltak az interneten, amit javarészt telefonon rendezett, de már eltelt közel fél nap, és semmi. Elgondolkodott.
– Csak nincs baj. – mondta magának, amikor észrevette, hogy mögötte ott állt a felesége.
– Mi a baj, drágám? Miért nem jössz be? Most készülök tálalni a vacsorát!
– Beszéltél ma Pamelával? – kérdezte a feleségét.
– Persze. Még reggel. Tudod, minden nap felhív. Ilyenkor meg sűrűbben is! De miért?
Peter maga elé meredt. Megint úgy érezte, hogy valami nincs rendben.
– Semmiség. Figyelj. Ööö. Kicsit várjunk a vacsorával! Átugrom hozzájuk! Kell, hogy beszéljek Steve-el. Rendben? – mondta zavartan az asszonynak, de ő okos nő volt és sejteni kezdett valamit.
– Baj van, drágám? Olyan fura vagy!
– Nincs semmi. Csak ebben a nagy rohanásban elfelejtettem elkérni tőle a papírokat, amiket holnap meg kell csinálnom! Sietek! Egy óra, és itt vagyok! – ezzel megpuszilta Sandra homlokát, majd bepattant a kocsiba és már indult is. Az asszony ott maradt, egy ideig döbbenten nézett a távolodó kocsi után, majd bement a házba.
Steven és a családja öt utcára laktak tőlük. Peter már majdnem ott volt. Teljesen ideges lett. Nagyon rossz érzés kerítette hatalmába. Sandra reggel telefonált Pamelával. Ő is hívta reggel Steve-et. Azóta semmi. Pedig az asszonyok javarészt háromszor, sőt négyszer, ötször is felhívják egymást egy nap alatt. Most meg semmi. Megérkezett. Kiugrott a kocsiból, majd a bejárat felé rohant. Már messziről látta, hogy bent égtek a villanyok. Ez viszont semmit nem jelentett. Nyomta a csengőt. Semmi. Ismét nyomta, de már hosszabban. Semmi. Dörömbölni kezdett. Semmi. Peter szíve majd kiszakadt a mellkasából, annyira verdesett. Ismét dörömbölt, de senki nem nyitott ajtót. Elszaladt a ház mögé a hátsó ajtóhoz. Nyitva volt, így azonnal berontott a házba. Az alagsorból felszaladt a lépcsőn és benyitott. A tv be volt kapcsolva. Az esti híradó ment. A konyhában is égett a villany, de nem volt ott senki. Sehol sem volt senki. Peter ordítozni kezdett:
– Steven! Pamela!!
Semmi.
– Hol vannak? Nem létezik, hogy nincsenek itthon!
Csörgetni kezdte Steven telefonját, ami a konyhapulton szólalt meg. Felkapta, majd megnézte jobban, hátha megtud belőle valamit. Egy félig megírt, kézbesítetlen üzenet volt megnyitva a telefonban. Számára címezték. Megnyitotta, majd elolvasta:
NE GYÚJTSD MEG!! Pet…
Az üzenet ennyit tartalmazott csupán.
– Mi a fene történik! Mi a fene történt? Steven!!! Pamela!!!! – ordította torkaszakadtából, mikor egy vékony hang érkezett fentről, valahonnan az emeletről.
Azonnal felrohant.
– Steven! Pamela!
– Segítség! – kiáltotta a vékony hang.
Peter azonnal odarohant, ahonnan hallani vélte.
– George! Hol vagy? – ordította, majd berontott a szobájába, ahol a kis George az ágya alatt gubbasztott.
– George! Nagyfiú! Mi történt? Hol van anyu és apu? – kérdezte aggódva, miközben kihúzta a reszkető gyermeket az ágy alól.
– El..eltűntek. – válaszolta remegő szájjal.
– Hova tűntek? – kérdezte idegesen Peter.
George elsírta magát. Peter próbálta nyugtatni, majd felkapta és levitte a nappaliba, ahol a kanapére ültette, és leült mellé.
– George. Hova tűntek? Mi történt? Mondd meg, és segítek!
A pici szipogott, de próbált erőt venni magán.
– Apu meg-meggyújtotta azt a szép, durranó játékot. Utána bejöttünk ebédelni. Aztán egyszer csak…egyszer csak.. – szegényke annyira szipogott, hogy beléakadtak a szavak, de Peter próbálta minden eszközzel megnyugtatni.
– Egyszer csak mi, George? Mondd el nekem!
– Eltűntek. Mind a ketten. A ruháik ott vannak az asztalnál, Peter bácsi. Ők eltűntek, a ruháik ott maradtak!
Peter odament az asztalhoz és valóban, ott találta a ruháikat, szanaszét. Egynémely a széken, a többi az asztalon és a földön.
– Mint abban a mesében, Peter bácsi. Ahol megjelentek és azonnal eltűntek a bácsik. Tudod, Peter bácsi! – szipogta a kis George.
Peter semmit sem értett. Próbálta összerakni a kirakós darabjait, de nagyon kevés volt az információ. Ekkor találkozott a tekintete a televízióval, ami le volt némítva. A híradó ment még mindig, viszont egy hatalmas piros csík volt a képernyő alján, amibe a következő volt írva:
NE GYÚJTSÁK MEG A TŰZIJÁTÉKOT! VESZÉLYES! EMBEREK HALNAK MEG!
Peter elsápadt. A tűzijáték! A telefonja után nyúlt, majd azonnal tárcsázta a feleségét. A telefon hosszasan csengett, végül az apósa vette fel.
– Roy! Minden rendben van? – kiabálta bele a telefonba.
– Fiam! Persze! Figyelj, Lujzi annyira izgatott volt, hogy megbontottam a dobozt! Egyet meg akarunk gyújtani! Siess haza, talán még láthatod te is! – válaszolta izgatottan a rekedt, öreges hangján az apósa.
– NEEEEEEEEEEEEE!!! VESZÉLYES!!!!! – ordította bele a kagylóba, de Roy már kinyomta a telefont.
Peter felkapta a még mindig zokogó kisfiút, majd bepattantak az autóba. Az út ismét megfagyott, de addig nyomta a gázpedált, ameddig csak lehetett. Innen-onnan már kiáltásokat hallott. Mások is fellőtték már! Ez viszont most nem érdekelte. Egy sarok. Még egy sarok. Na, már csak egy kicsi. Lefarolt a ház elé, majd kikapta a kisfiút, és már rohant is be a házba.
– SANDRA!!! LUJZA!!!! SANDRA!!!! – ordította.
– APAAAAA! – a kis Lujza sírva szaladt az apjához, aki szorosan magához ölelte.
– Kislányom! Anyuék hol vannak? – kérdezte a reszkető lányától, ám ekkor megjelent a felesége.
– Pe-ter.. Anyu-ék…. – szája habzott, teste reszketett, a bőre színe mintha egyre jobban sárgult volna.
Peter erősen fogta a kislányát, közben a kis George is hozzábújt. Sandra remegve közeledett, de mintha minden egyes lépésével fakult volna az egész teste. Egyre jobban halványodott, átlátszóvá vált. Végül teljesen eltűnt. A ruhái szinte egyszerre estek le a földre. A gyerekek felsikoltottak, és Peter ebben a süvítő sikolyban, izzadtságban fürödve felébredt. Sandra beszaladt a fürdőből.
– Peter! Drágám! Minden rendben?
A férfi ide-oda kapkodta a fejét. Erősen zihált. Verte a víz. Ez a rémálom szörnyűbb volt mindennél.
– Drágám, jól vagy? Fél éjszaka vergődtél, most meg ordítva ébredtél fel.
Peter magához szorította az asszonyt, aki rendesen hozzácuppant az izzadságtól tocsogó férjéhez.
– Drágám! Mi baj? – kérdezte ismét aggódva.
Percekbe tellett, mire a férfi megértette, mi is történt. Álom volt. Egy rettenetes rémálom.
– Nagyon rosszat álmodtam. Kegyetlen volt! – válaszolta az asszonynak, mikor nyílott az ajtó, és örömmel telve BUÉKOT kiabálva beszaladt a kis Lujza, majd felugrott az ágyra és csatlakozott a szülei ölelkezéséhez.
– Fúj, apa, csurom víz vagy! – mondta nevetve, mire Peter, mintha semmi sem történt volna, nekiállt bohóckodni a kislánnyal.
Sandra mosolyogva figyelte az önfeledt játékot.
– Biztos az a sok bejgli. Kicsit túlzásba vittem, de az előbb volt itt Steven és Pamela, aztán rájuk sóztam a többit. Képzeld! Megvették azt a tűzijátékot, amit annyira reklámoznak!
Peter ezt hallva teljesen lemerevedett, és ekkor megcsörrent a telefonja. Szépen, lassan a kezébe vette. Steven hívta. Remegő kézzel tartotta a füléhez, de pár pillanat múlva a készülék kiesett a kezéből, és a szobát az éterből érkező kiáltások töltötték meg.
Vége