Hát ezt is megértük! Karanténban. Igaz, ma még amolyan önkéntesféle az egész, de… Nagyon nehéz. Négy fal között az ötödik emeleten. Magasban ugyan, de mégis nagyon alacsonyan. Már ami a közérzetet illeti. Hiányérzet? Az elrabolt szabadságon kívül ma még semmi más. Kéznél a rádió, a televízió, a telefon, mégis…
Nagyon nehéz. Távol a világ zajától, felemás süketen. Már a bezártság érzete is pánikot sejtet. Csak nézz körül, a határok zárva, s nincs is hova menekülni a létbizonytalanság elől.
Magára maradt. A világot járta, emberek között forgott, kommunikált. Most itt topog négy fal között két hétre bezárva a lakásban. Teljes bizonytalanságban. A fertőzéstől való félelem még fokozza a benne lévő feszültséget. És nem csak magára gondol, hanem a családjára is. A feleségére és négyéves gyermekére, akiket ott tud maga mellett a szomszéd szobában. Nem, nem történt semmi különleges dolog, csak éppen tudatára ébred annak, hogy nincs egyedül. Ott élnek közel, és mégis nagyon távol egymástól. Úgy érzi, még soha nem hiányoztak neki ennyire.
Nagyon nehéz. Társaságba szeretne menni, emberek közé, beszélgetni, élő arcokat látni, hangokat hallani. Színházba, moziba menni. És… és meccsre járni. Igen, szurkolóknak édes örömet, akár bosszúságot okozó meccsekre! De nem! Rá kell jönnie, ha nagy nehezen is, de felfogni végre, hogy a gyílkos háborúban foci nélkül is van élet.
A feleség már ennek is örül. Apró öröm, de ebben a vészes helyzetben van jelentősége. A megszaporodott munka mellett leköti a kicsivel eltöltött idő. Együtt játszanak. Boldogok. Olyankor csak a jelenben élnek, és nem gondolnak a jövőre. Az ezerszer elátkozott vírusra, arra, hogy lesz-e majd munkájuk. Egyáltalán túlélik-e az egészet!
A nagyi? Hát neki a legrosszabb. Nehezen viseli a magányt. Az a tény, hogy nem ölelheti magához az unokáját elkeseríti. A kicsi sem érti a kialakult helyzetet. A járványt. Látszik rajta. Távolabbról figyeli a mamát, ott az ablakon át, már-már elindulna felé, legszívesebben a nyakába ugrana, ahogyan szokott, de nem lehet. Aztán elpityeredik.
És sírnak mind a ketten.
Nagyon nehéz. Távol a világ zajától, felemás süketen. Már a bezártság érzete is pánikot sejtet. Csak nézz körül, a határok zárva, s nincs is hova menekülni a létbizonytalanság elől.
Magára maradt. A világot járta, emberek között forgott, kommunikált. Most itt topog négy fal között két hétre bezárva a lakásban. Teljes bizonytalanságban. A fertőzéstől való félelem még fokozza a benne lévő feszültséget. És nem csak magára gondol, hanem a családjára is. A feleségére és négyéves gyermekére, akiket ott tud maga mellett a szomszéd szobában. Nem, nem történt semmi különleges dolog, csak éppen tudatára ébred annak, hogy nincs egyedül. Ott élnek közel, és mégis nagyon távol egymástól. Úgy érzi, még soha nem hiányoztak neki ennyire.
Nagyon nehéz. Társaságba szeretne menni, emberek közé, beszélgetni, élő arcokat látni, hangokat hallani. Színházba, moziba menni. És… és meccsre járni. Igen, szurkolóknak édes örömet, akár bosszúságot okozó meccsekre! De nem! Rá kell jönnie, ha nagy nehezen is, de felfogni végre, hogy a gyílkos háborúban foci nélkül is van élet.
A feleség már ennek is örül. Apró öröm, de ebben a vészes helyzetben van jelentősége. A megszaporodott munka mellett leköti a kicsivel eltöltött idő. Együtt játszanak. Boldogok. Olyankor csak a jelenben élnek, és nem gondolnak a jövőre. Az ezerszer elátkozott vírusra, arra, hogy lesz-e majd munkájuk. Egyáltalán túlélik-e az egészet!
A nagyi? Hát neki a legrosszabb. Nehezen viseli a magányt. Az a tény, hogy nem ölelheti magához az unokáját elkeseríti. A kicsi sem érti a kialakult helyzetet. A járványt. Látszik rajta. Távolabbról figyeli a mamát, ott az ablakon át, már-már elindulna felé, legszívesebben a nyakába ugrana, ahogyan szokott, de nem lehet. Aztán elpityeredik.
És sírnak mind a ketten.
Hát igen. Az ember, aki már-már istennek képzelte magát, rá kell, hogy jöjjön, hogy elég egy ici-pici láthatatlan vírus és már oda a szabadság.
Talán, ha tanul belőle, akkor jó, mert többé nem hiszi, hogy mindenható, hálás tud lenne mindenért, amit eddig természetesnek vélt.
Szeretettel: Rita
Ó, hát igazán újat nem adott a történet. Mindannyian ezt éljük…