Pillanat: Hatodik történet: Az évnyitó

Összes megtekintés: 576 

Az évnyitón kezdődött volna, az új gimis éveim. De reggel, amikor felébredtem, egyszerűen nem tudtam megmozdulni. Hirtelen az álmom kezdett kavarogni a fejemben. Láttam, amint ott állok az évnyitón, a harmadik sorban. Épp a Himnuszt szavalták, amikor minden hang nélkül valami megérkezett. Mindenki a valamire nézett, de mire én pont láttam volna az alakját, egy nagy robbanást hallottam. Ekkor keltem fel. Eldöntöttem, ha törik, ha szakad, nem megyek ma sehová.
Eljött a négy óra. Csend van.
Négy óra két perc. Csend.
Négy óra három perc, amikor meghallom a robbanást. Kinézek az ablakon. Nincs Iskola, nincsenek emberek. Csak az űrt látom…

Leblokkoltam. Itt állok az ablaknál, és nem mozdulok. Lehet, el kellene mennem, és megnéznem mi is történt. De mi lesz, ha valami baleset ér? Igaz – e, hogy az, a valami tényleg jött, ami az álmomban megjelent? Mi lehet az? Félek nagyon. Ha már szerencsém volt, most miért induljak el?
Nem megyek. Majd este megtudom a híradóban. Biztos, hogy fognak beszélni róla.
Milyen közel volt! Nem éreztem a rezgést, az ablakok nem törtek darabokra. Itt minden ugyanolyan, mint délelőtt volt. Semmi sem változott. Még mindig ne tudom felfogni, hogy hová lettek az emberek, hová lett az Iskola. Most mi van? Valakinek egy kicsit odébb kellene tennie. Nem tudok megmozdulni. ;Hé! Valaki! Segítség!;
Tulajdonképpen kinek is beszélek? Rajtam kívül nem látok senkit. Él még valaki?
Végre. Megmozdultam. Egy kicsit közelebb megyek az ablakhoz. Félve nézek ki. Csak a nagy űrt látom. Hiába nézek jobbra, balra, de senkit nem látok. Egy kicsit türelmesebbnek kellene lennem. Egyedül vagyok. Szeretem a társaságot, most is szükségem lenne rá.
Most veszem észre, hogy elment az áram. Nem fogom megtudni, hogy mi is történt. Azt hiszem, aludnom kellene. Most semmihez sincs kedvem, még az interneten böngészni, vagy valakivel beszélni sem. Inkább kikapcsolom a telefont. De amint látom, már azt sem kell. Nincs kapcsolat. Ezek szerint internet sincs.
Nem tudom, fogok – e tudni aludni. Nem baj. Lefekszem, lesz, ami lesz.
Csak pihenek egy kicsit.
Csak egy picit.
Csak egy icipicit…

Itt ülök egy szobában, ahol még sosem voltam. Szép helynek találom. Olyan régimódi, de mégis olyan újnak látszik.
Meddig kell még itt ülnöm? Jön még ma valaki? Kicsit unom magam egyedül. Hurrá! Nyílik az ajtó.
– Ella! De örülök, hogy újra látom! – kezdte beszédét egy számomra ismeretlen férfi. – Ugye emlékszik rám?
– Nem.
– Nem vagyok ismerős? Egy picit sem?
– Nem.
– Rövid, és tömör választ ad, de közben nem néz a szemembe. Ugyan mi lehet azon a polcon, amit annyira néz? – tette fel a kérdést, de nem tudtam mit mondjak.
– Csak tetszik – válaszoltam rá hirtelen.
– Jól van Ella. Nem faggatom erről tovább. Inkább beszéljünk, miért is van itt az Intézményben. Gondolom, már körbenézett, és felderített minden egyes kis zugot?

Itt ül, velem szemben egy idegen férfi, beszél hozzám, mintha évek óta ismernénk egymást. Soha életemben nem láttam. Olyanokat kérdez, amihez semmi közöm. Arra emlékszem, hogy tegnap este otthon lefeküdtem aludni. Erre reggel itt ébredtem, egy idegen szobában, idegen ágyban. Fél órája itt ülök, ebben a szobában, és fogalmam sincs, hogy mit válaszoljak a kérdésekre.
– Nem tudom, hol vagyok – vágtam rá, oly hirtelen, hogy magam is megijedtem.
– Mire emlékszik az utóbbi pár napból?
– Itt semmire. A tegnapi robbanás van a gondolataimban. Még mindig nem tudom, hogy miért maradtam otthon, pedig nekem is ott kellett volna lennem.
– Semmi más nem jut eszébe?
– De igen. Ahogy ott állok az ablaknál, és nézem a nagy űrt.
– Ezen kívül?
Ha még egyszer megkérdezi azt a kérdést, felállok, és elmegyek innen. Már nagyon idegesít. Most mit mondjak neki? Ha hazudok, akkor sokkal jobb lesz?
– Nem jut eszembe semmi.
Ott ültünk még mindig egymással szemben, néztük egymást, és pár percig nem mondtunk semmit. Néha nagyon zavar a csend, néha pedig nagyon örülök neki. Most nem tudtam, hogy melyik lenne jobb. Gondolataimat félbe szakította, amikor felállt, odament a szekrényhez, kinyitotta az egyik ajtaját, és jobb kézzel belenyúlt. Kivett egy közepes méretű tükröt. Kicsit csodálkoztam rajta, minek van most erre szüksége, de gondoltam majd megmondja. Becsukta a szekrény ajtaját, és visszaült a helyére, és megint a szemembe nézett. Mosoly nem volt az arcán. Pedig nagyon vártam. Komoly volt, épp olyan, mint aki fontos bejelentést tesz.
– Ella!
– Igen – válaszoltam kicsit hamisan.
– Szeretném, ha most odaadom a tükröt, és belenézne.
Na, most ebben a percben tudtam, hogy baj van. Nem mertem megszólalni. Elfordítottam a fejemet, és pont az ablakra néztem. Akkor vettem észre, hogy rács vaj rajta. Még jobban elkapott a félelem. Miért akarja, hogy megnézzem magam a tükörben? Én nem akarom! Tudom, hogy tizennégy éves vagyok, és most fogom elkezdeni a Gimiben a tanulmányaimat. Sötétbarna haj, zöld szem. Nem kell nekem nézegetni magam.
– Ella! Odaadhatom a tükröt? – tette fel megint a kérdést.
– Mi is az Ön neve? Én nem ismerem – tértem ki a válasz elől.
– Kovács Péter, pszichológus vagyok. de mi már régebbről ismerjük egymást.
Pszichológus? Na, most már nagyon ideges leszek. Én inkább suliba mennék, és tanulni akarok! Nem akarok ilyen kérdésekre válaszolni. Haza akarok menni! Most!
– Most odamegyek, és átadom a tükröt.
– Köszönöm, de nem kérem. Tudom, hogy hogy nézek ki.
Nem válaszolt. Felállt. Odajött hozzám, és a kezembe tette a tükröt. Én meg ott ültem, mint aki karót nyelt. A kezem a combomon pihent, a tükörrel együtt. Nem akartam elejteni, de fogni sem. Ahhoz, hogy letegyem az asztalra, fel kellett volna állnom. Inkább maradtam a fotelban.
– Kérem, nézzen a tükörbe!
Be akartam ezt a beszélgetést fejezni. Nincs rá szükségem. Haza akarok menni! Remeg a kezem. Próbálom felemelni, de úgy érzem, olyan nehéz súlya van, mintha egy húszkilós zsák lenne.
Emelem, és sikerült. Ott van előttem, de még nem nyitottam ki a szememet. Nem merem. Pedig biztos én vagyok, tizennégy évesen.
Csend van. Nem beszélünk. Azt hiszem, eljött az az idő, hogy most azonnal kinyitom a szemem.
– Ez nem lehet igaz! Mit csináltak? Ez nem én vagyok! – ordítottam el magam, amikor megláttam a tükörképem.
Nem én voltam benne, hanem a régen meghalt dédnagymamám. Rá hasonlítok a legjobban. Zöld szem, neki is barna haja volt, míg az ősz hajszálak meg nem jelentek.
– Miért akarnak engem becsapni a dédnagymamám arcképével?
– Nem akarjuk becsapni A kezében egy tükör, van. Az ősz hajú hölgy a tükörben, az Ön Ella!
Nevettem. Nem tudtam abbahagyni. Majd a nevetésből sírás lett. Meg akartam kérdezni, hogy most tulajdonképpen hány éves is vagyok? Mi történt velem? De nem tettem. Nem is kellett. A férfi megszólalt:
– Baleset érte. Amikor tizennégy éves volt, és ment volna az évnyitóra. Otthon maradt, senki nem tudta, hogy miért nem ment el. Robbanás volt, és ott mindenki meghalt. A mai napig nem derítették ki, hogy mi is történt. De mivel a robbanás kétszer volt, Ön közel lakott, ezért összeomlott a bérház, amelyben lakott. Sikerült pár embert megmenteni. Magát is. Azóta itt lakk velünk. A baleset napja után, a haja hirtelen ősz lett. Ez általában a traumáknál megesik.
– Hány éves vagyok?
– Harminc, de…
Ebben a pillanatban úgy döntöttem, nem érdekel, mit akar mondani. Nem érdekel, mi van velem, és az sem érdekel, hogy mi lesz velem. Felálltam, a tükröt hozzávágtam az asztal sarkához. Megrepedt. Visszaültem a fotelba, és jó hangosan elkezdtem énekelni a kedvenc számomat. Neotontól, a Volt egy lányt…

“Pillanat: Hatodik történet: Az évnyitó” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Meglepően érdekes kitalált történet ,aminek biztos volt valami előzménye. Gondolom,de nem vagyok biztos.Nyomasztó hangulata van az elején így abba akartam hagyni az olvasást.
    Kíméletlen nyakatekert, de szép lassan belejön az olvasó és már a történet közepén eligazodik.;)
    Nagy gratuláció, kedves Zseraldina!
    Meg nem olvastam Tőled semmit eddig.
    Ugyes vagy ! Szeretettel….Babu (l)

  2. Kedves Alkotótárs!

    Kellőképpen nyomasztó a történet, ami ehhez a stílushoz tökéletesen passzol. Izgalmas leírásod vitte előre a történetet, sokáig nem lehetett tudni, milyen irányt is vesz végül a novella. A rész, amikor a nő szembesítve lett önmagával, átadta a helyzet feszültségét, és a vége, amikor egy zeneszám éneklésébe menekült, szintén méltó lezárásnak bizonyult.
    Gratulálok!
    Csaba

Szólj hozzá!