A pillanat: Hetedik történet

Összes megtekintés: 77 

Úgy éreztem magam, abban a pillanatban, mint ahogyan a golyó érzi magát, amikor csőre töltik a fegyvert.
Teljesen kimerülve értem haza, késő este, a 125 kilométerre fekvő nagyvárosból, Brassóból. Egyetlen gondolatom az volt, hogy meghaljak. Minél előbb, annál jobb. Ez a gondolat tartotta bennem a lelket, ez volt az utolsó reményem. Minden jóra fordul, ha már nem élek. Hogy ha végleg megszabadulok az élet nehézségeitől…
Egypár nappal korábban telefonált apukám Brassóból, hogy édesanyámat egy személygépkocsi elgázolta a gyalogátjárón, miközben hazafelé tartott a zöldségpiacról, és szabályosan kelt át a széles főúton. Éppen felmondtam a munkahelyemen, hogy keressek magamnak egy jobb állást, a tizenkét hónapos megfeszített munka, kevés pihenés és sok stressz után. A váratlanul kapott hír úgy hasított belém, ahogyan a villám csap a kiszáradt fába és fölégeti azt.
Hazautaztam tehát szülővárosomba, és meglátogattam édesanyámat a kórházban. Eltörött és gipszbe volt a jobb karja, két bordája, és a jobb lába, miután a figyelmetlen gépkocsivezető nekihajtott és föllökte őt autójával az úttesten kora szürkületkor.
A kórházi látogatás után Béla nagybácsim, édesanyámnak az egyik öccse kísért haza Székelyudvarhelyre, személyvonaton. A rokonom és kedves felesége nem engedtek egyedül hazautazni, mert látták rajtam, arcomon, egész testemen az utóbbi hónapok fáradtságát, keserűségét. Kora délután érkeztünk meg az egykori székely fővárosba, és kisváros meg vasárnap is lévén, nem indult vonat visszafelé, csak másnap hajnalban. Ezért mindketten kimentünk a város alsó végére stoppolni: én a tizenhét kilométerre fekvő falusi otthonomba, a nagybácsim pedig haza Brassóba.
Nem volt elég a december eleji fagy, a sebtében elfogyasztott hideg ebéd: jó három órát integettünk a kisváros végén, amíg végül fölvett bennünket egy kamionsofőr. Közben eleredt az ónos eső, szinte bőrig áztunk, mert ernyőnk nem volt. És sötétedni is elkezdett. Aztán a jó meleg vezetőfülkében nagyjából helyrejöttünk és megpihentünk.
Félóra kocsikázás után én leszálltam a Nagy-Küküllő-menti kis faluban, ahol már jó három éve laktam, a válásom óta. Az eső szerencsére elállt, de a keserűségem nőttön-nőtt: a testi, a lelki és a szellemi fáradtságom a tetőfokára hágott. A sötét hidegben leültem a folyó partjára, a bokrok közé, sms-t írtam és küldtem a féléve megismert új barátnőmnek: azzal az üzenettel, hogy ne aggódjon értem, mert jól vagyok. Majd mindenre elszántan hazamentem.
Otthon az élettársam várt, két kiskorú gyermekével együtt, akik nem ismerték az édesapjukat. A konyhában melegecske volt, de a hálószobában jéghideg honolt. Azonban nekem ez nem számított. Már túl voltam mindenen. Egyetlen gondolat tartotta bennem a lelket, ez volt az utolsó reményem: minden jóra fordul, ha már nem élek. Kipakoltam az asztalra a maroktelefonomat, a pénztárcámat, a rokonaimtól segítségként kapott pénzzel együtt, egy papírlapra leírtam az email-címemet és jelszavamat. Így végrendelkeztem, az élettársamnak hagyva minden földi javamat: számítógépemet, biciklimet, ruháimat, bútoraimat stb.
Végül bakancsostul, nagykabátostul ráfeküdtem a nagy franciaágyra, és lemondtam az életemről. A fejem közelében a frissen meggyújtott tűz ropogott a csempekályhában…
Úgy éreztem magamat, ahogyan a golyó, a töltény érzi magát, amikor csőre töltik a fegyvert. Élet és halál között lebegtem. Néhány másodpercig ébren és éber voltam, aztán lehunyva szememet sötétbe zuhantam. Alagútban találtam magam, melynek a végénél fényt láttam. Néhány másodpercig itt lebegtem, majd visszatértem az élők sorába, és kinyitottam a szemem. Aztán újra az alagútba kerültem, újra láttam a Fényt a távolban. Így ismétlődött ez négyszer-ötször. És akkor elérkezett a pillanat!
Ez volt az a pillanat, amikor egyből mindent megértettem. A Teremtő megmutatta nekem a határtalant, a világmindenséget, a szeretetet. Ez volt az a pillanat, amikor fölfedte előttem a titkot: az Élet, a Létezés nagy titkát.
Ez volt az a pillanat, amikor a Teremtő visszaküldött, hogy folytassam az életemet ott, ahol abba akartam hagyni. Hogy kiteljesedjem, hogy bevégezzem a sorsomat, ahogyan az meg van írva a Nagy Könyvben…
Ez volt az a pillanat, amikor a Teremtő annyi energiát adott nekem, hogy teljesen újjászülettem!
Ekkor érkeztek meg a mentők, akiket az élettársam hívott a helyszínre, mert megijedt attól, hogy meghalok. Ők adtak valamilyen injekciót, s megvárták, amíg “visszatérek”. Majd lábra állítottak, “Ugye, jól van?” megjegyzéssel, bekísértek a mentőkocsiba, s fölfektettek egy ágyra. Aztán elindultunk a székelyudvarhelyi kórházba. Úgy éreztem magam azon az ágyon, úgy zötyögtem végig a rossz, gödrös műúton föl a városba, mint egy kutya, akit kidobtak meghalni a szemétdombra… Majd reggelig bent tartottak a sürgősségi osztályon.
A hétfő nappal ügyeletes orvos végül kifaggatott. Teljesen mindent elmondtam neki: az utóbbi hónapok fáradtságát, keservét, a stresszt, a kilátástalanságot, a brassói utamat, és így tovább. Miután az orvos gyógyszereket írt föl nekem receptre, és javasolta, hogy járjak kezelésre egy pszichiáterhez, kiutalt a kórházból. Az élettársam, aki egész éjjel bent volt velem a sürgősségin, hazakísért. De nem gyalog mentünk a tizenhét kilométerre fekvő kis faluba, ahogyan az már oly sokszor előfordult az elmúlt évek alatt, nem is busszal, hanem a déli munkásvonattal.
Amint otthon rendbe jöttem, bementem az egykori székely fővárosba, kezelésre a pszichiáterhez. Órákat vártam soromra a rendelője előtt, aztán amikor behívott, teljesen megdöbbentem. Középkorú, 40-es éveiben járó férfi volt a pszichiáter: patyolat fehér haja, mint a frissen hullott hó. Furcsán viselkedett, állandóan fölnevetett minden apróságon, amit nekem mondott. Olyan volt, mint egykori betegei a bolondokházában, ahol korábban évekig dolgozott. Ilyen emberhez járjak én gyógyulni? — kérdeztem magamban, miután eljöttem tőle. Többé nem mentem hozzá kezelésre!
De mentem máshová. Abban a pillanatban, amikor a Teremtő megmutatta nekem magát és a világát, olyan sok erővel és annyi energiával látott el, aminek köszönhetően teljesen újjászülettem. Minden nap fölutaztam Székelyudvarhelyre, munkahelyet és új otthont találni magamnak. Ugyanis eltökéltem magamban, hogy új életet kezdek. Előbb egy csodálatos munkahelyet találtam egy helyi biztosítótársaságnál, majd egy varázslatos otthont a képzőművészeti iskola egyik kiadó szobájában.
Azóta, ahányszor arra a pillanatra gondolok, amikor a Teremtő visszaküldött a Létezésbe, mindannyiszor libabőrös vagyok, tetőtől talpig, sőt, még azon is túl! Mindig nagyon megemelkedik a rezgésszintem, és halhatatlannak érzem magam! Most is, amikor ezeket a sorokat írom! Brbrbrbrbrbrbrbrbr…
Az a pillanat volt életem egyik sorsdöntő fordulata. A pillanat, amikor teljesen tudatos voltam, mint oly ritkán addigi életemben. A pillanat, amikor újjászülettem, amikor fölfedeztem az Élet szépségét, igazságát, az itt és most hatalmát, a jelent.
Attól a pillanattól kezdve mindenütt mindenben tudatosan keresem és megtalálom, meglátom és megérzem a körülöttem és a bennem lévő világ szépségét, varázsát, egyediségét, határtalanságát, megismételhetetlenségét.
Köszönöm, köszönöm, köszönöm a Teremtőnek a pillanatot! Hálás vagyok érte!

Szólj hozzá!