Pillanat: Nyolcadik történet: A mérleg nyelve

Összes megtekintés: 377 

Feri bácsi egykedvű ember volt, ha tehette kerülte a bosszankodást, bár igazából nevetni sem nevetett sokat egész életében. A napjai ugyanúgy teltek. Hajnalban, mielőtt a Nap kélt volna, magától ébredt, megetette a lábasjószágot, majd kinyitotta a hodályajtót, és kieresztette a birkákat.
Azokkal nem sok gond volt, elindultak a legelő felé, aztán, ha akkora fűbe ért a lábuk, amit érdemesnek találtak arra, hogy letegyék érte a fejüket, egyszerűen rágni kezdtek. Aztán mi sem történt több. Rágtak, és rágtak. Csak bégetni emelték fel olykor gyapjas fejüket, valamint délben, amikorra már kellőképpen megszomjaztak, jó volt azt a vályú hús vizébe belemártani.
Akkor Feri bácsi, maga is megpihent. Delelt a nyáj, tudta van ideje szalonnázni egyet. Végignézett a jószágon, tele voltak, mint a duda.
“Talán többre is futja!”
A kút mellől elővette az apró bográcsot, tüzet rakott, majd kibontotta a tarisznyát, amiben pár szem krumplit és néhány marék száraztésztát is mindig hordott.
Nekiállt a slambucnak.
A nyáj nem sietett, szép csöndesen kérődzött, híztak a gazda szemétől, aki a bogrács mellől elégedetten pillantott reájuk.
– Jól van ez így! – állapította meg, majd egy erőteljes mozdulattal nagyot fordított a készülő ételen. Éppen harminckétszer ismételte azt meg, mire kész lett vele. A gyomra igencsak nyikorgott akkor már, úgy, mint a gémeskút, amiből tele veder vizet húznak föl.
Maga elé vette a bográcsot, mely oly apró volt, szinte elenyészett a nagy kérges kezek ölelésében. A juhászt megütötte a slambuc finom illata, megbódult abba, neki az egyet jelentett a szerelemmel. Nagyot merített az ételből, már épp a szájához emelte volna a hosszúnyelű kanalat, amikor a távolba nézett, és meglátta az asszonyt.
Egy percig tűnődött. Nem délibáb volt az, nem is egy elkóborolt bivalyborjú. Az asszony volt valóban. Feri bácsi felsóhajtott, és letette a kanalat. Megvárta őt, gondolta megkínálja, nem akarta azt igazából, de mégis úgy illet.
S az asszony odaért.
Odaadta a vizet, bort nem tett bele. Feri bácsi nem is számított rá, mégis remélte.
Hiába.
“Nem baj, az is oltja a szomjat!” – s nagyot húzott a kancsóból.
Enni kínálta az asszonyt, s az el is fogadta azt. Öblös nagy hasán elvesződött a bogrács. Az öreg majd feljajdult belé, de mégsem szólt, összeszorította a fogát.
“Ahogy lesz, úgy lesz!”
S úgy lett, hogy üres lett az apró bogrács igen hamar. Feri bácsi mit sem evett abból a finom ételből, amit maga készített. Kenyeret vett elő és hagymát. Gondolta gyorsan fal kettőt, mert a birka mocorogni kezdett. Hanem az asszony éhes volt még. Egy apró ételdarab kihullott a bográcsból, gondolta felszedi a tűz mellől.
“Nincs annak baja!”
S akkor lángot kapott a szoknyája. Nagyot sikoltott félelmében.
Feri bácsi egykedvű ember volt, nem volt bús, ahogyan vidám se sokszor. Nézte az elharapódzó lángokat, majd elindult az asszony felé.

***

Odafent nagy kérdésről folyt a vita. A Teremtő az asztalfőnél ült, nagy kezeibe temette arcát, hosszú, ősz tincsei mélyen lógtak lefelé. Az angyalok nem mertek helyet foglalni, minden rezdülését figyelték az Úrnak. S akkor az Úr megszólalt.
– Elég belőlük! Mégis mennyi esélyt adjak még nekik? Csak nézzétek meg, mit művelnek nap, mint nap egymással, testvér a testvérrel, barát a baráttal! Nincs miért gondolkozni! Eresszétek meg az egek csatornáit!
Az angyalok vonakodtak, nem mertek szólni, csak egymásra pislogtak. Aztán az egyik a torkát köszörülve, félénken megszólalt.
Uram, Te, aki mindenható vagy minden földi és égi lét felett! Kérlek gondolt át még egyszer!
– Ugyan mit? Pusztulásba döntenek mindent!
– De nem mindenki olyan!
– Hát mondj egyet, aki más!
Az angyal várt egy kicsit, mintha csak elbizonytalanodott volna, majd feszengve kibökte:
– Járási Ferenc.
– Melyik Járási az? – kérdezte a Teremtő elgondolkodva.
– Birkapásztor a Hortobágyon – mondta kissé felbátorodva az angyal.
Az Úr összeráncolta a homlokát, tűnődve ingatta a fejét, majd csak annyit mondott:
– Na, igen! Ő a kedvemben jár! Mutasd, mit csinál épp, hátha meg tud vigasztalni!
Az angyal akkor közelebb lépett az asztalhoz, és annak a közepén lévő homályos gömbre tekintett. Hosszasan nézte azt, majd egy apró, éppen csak alig látható pici pontra bökött.
– Ott van! – harsogta elégedetten az angyal.
Körbeállták mindannyian, nézték a történéseket, mind tudták; a földi világ egésze akkor egyetlen emberen, Járási Ferencen múlik, a Hortobágyról.
Nézték, amint az említett ételt készít a szuszogó jószágok mellett. Talán még az étel illatát is érezték. Látták azt is, amint megérkezik az asszony, és a pásztor megkínálja őt – elismerően bólintottak. Az asszony jó étvággyal enni kezdett.
Az angyal kihúzza magát, tudta, hogy csak jó szándékú ember tesz ilyet.
Aztán fordult a dolog, és minden veszni látszott mégis.

***

Feri bácsi egykedvű ember volt, nem idegesítette különösebben semmi, de azt mégis tudta jól, hogyha az asszony ruhája tüzet kap, az nem rejt semmi jót önmagában. Elsőnek is irdatlan jajveszékelés veszi kezdetét, másrészt hirtelenkedni kezd az asszony, és a tűz belekap a birkák gyapjába is. Ha azt is elemészti a tűz, akkor odalesz a haszon, és a slambuc, amit az asszony evett, soha nem térül meg.
Nem hagyhatta ezt.
Maga mellé tette hát a bicskát, és a hagymát, remélve, hogy az utóbbi nem gurul el. Aztán nagy lendületet vett, és egy hirtelen mozdulattal, a kút mélyére taszította az asszonyt. Aztán megállt a kút mellett, Nézett lefelé a mélységbe, közben a tenyere a kút felvonórúdján nyugodott.
Elképzelt egy másik világot, egy olyat, amiben megmarad az étel, amit főzött. Valami mégsem hagyta nyugodni. Nagyot sóhajtott.

***

– Láttátok? Láttátok ezt? – kérdezte a Teremtő az angyaloktól. Egyszerűen csak a kútba taszította, a vesztébe! Azonnal zúgjon az eső reájuk!
Az illetékes már épp mozdult volna, amikor az egyik angyal megállította a mozdulatot.
– Nem úgy van az, Uram!
A Teremtő meghökkenve nézett rá.
– Mit beszélsz?
– Csak az asszonyát akarta megmenteni! Tüzet fogott a rokolyája, torkos volt szegény! – mondta meggyőzően.
Az Úr nézte azt az apró pontot, elmerengve, megenyhülve.
– Igazad lehet, rosszul láttam! Talán, van még remény! Mégsem veszett ki teljesen az emberek között a jóság!
Egy pillanatig csönd volt, emésztő csönd, végül a Teremtő szélnek eresztette az angyalait, majd elégedetten dőlt hátra.

***

Feri bácsi egykedvű ember volt, soha semmi nem hozta ki a sodrából, miután azonban keserves munkával felhúzta az asszonyt a kútból, és végighallgatta annak minden szitokszavát, eldöntötte, ha a nő holnap is kijön hozzá, és megeszi a falatot előle, minden bizonnyal újra belelöki őt a kútba.
Az sem számít majd akkor, hogy éppen nem fogott tüzet a szoknyája.

“Pillanat: Nyolcadik történet: A mérleg nyelve” bejegyzéshez 11 hozzászólás

  1. Én nagyon jól mulattam!
    Ugyes ember ez a Feri bácsi-aki nem nevet soha vagy csak ritkán ,de gondolom ,most ő! is nevetett egy kicsit-magában.
    Viszont a nagyon jó fantáziád elképesztő!
    Nagyon kedves értelmes írás,azokkal az ismétlődő sorokkal még
    sikeresebbé tetted Csaba kedves!:]
    Igaz hogy nem tudtam mit jelent -"slambuc"-,de megnéztem a google-n 😮
    Szeretettel és kis elégtétellel olvastam.
    Gratulálok!….Babu (f)

  2. Kedves Tollforgató!
    Írásodat végig izgultam, nagyon kíváncsi voltam a végére. Persze a nevetés sem maradt el. Egyet tanácsolhatok. Legközelebb, ha Feri bácsi főz, hamarabb kezdje el, és akkor senki nem veszi el tőle. Gratulálok! További ilyen jó írásokat kívánok!
    Zsera

  3. Kedves Tollforgató! Jókat mosolyogtam kedves, humoros írásodon. Köszönöm Neked ezeket a kellemes perceket! Szeretettel Éva

Szólj hozzá!