Kovács Kitti Kriszta: A múlt rejtelmei
Kinga unottan nézett ki az ablakon, majd miután semmi izgalmasat nem látott kint, padszomszédjára és egyben legjobb barátnőjére nézett. A lány szorgalmasan jegyzetelt, mint mindig.
– Pff… hogy tudsz ennyit írni? Téged tényleg érdekel a szabadságharc? Meg Petőfi? Szánalmas vagy – vakkantotta.
Panka oldalra fordította a fejét, és hitetlenkedve nevetett.
– Ki az, akit nem érdekel Petőfi Sándor rejtélyes eltűnése? Nekem az egyik kedvenc megmagyarázhatatlan történésem az egész magyar történelemben! A másik…
– Nem is érdekel mi a másik! – szakította félbe Kinga.
– Most miért vagy ilyen? Attól még, hogy téged nem érdekel, nekem nagyon érdekfeszítő! És most ha megbocsátasz, tovább hallgatnám, mit mond róla Mária néni.
Kinga és Panka az óra után együtt indultak haza. A lányok egy faluban laktak, és már kiskorukban megígérték egymásnak, hogy mindig ugyanabba az iskolába járnak majd. Éppen a buszt várták, amikor Kinga meglátott valami egészen különlegeset.
– Nézd – mutatott a földön heverő tárgyra –, az olyan, mint egy kokárda!
– Valóban – helyeselt Panka. – Érdekes, mert még csak február van.
A lányok leguggoltak, és óvatosan kezükbe vették az apró tárgyat. Az anyaga a szokásosnál finomabb volt kívül, és ahogy közeledtek a közepéhez, az anyag úgy változott egyre durvábbá. A lányok megfordították a kokárdát, és ott is végighúzták rajta ujjukat. Egyszer csak mind a két lány felsikoltott, mert érezték, hogy valami belemélyed az ujjukba. Egymásra néztek, majd a kezükről lecsöppenő vérre, ami a kokárda egy–egy fehér részére esett, és beszívódott. Panka hirtelen elterült a földön, de Kingának nem volt ideje a segítségére sietni, mert pillanatokkal később ő is elájult. Arra ébredt, hogy egy 40 év körüli nő rázogatja, aki elegáns szoknyában térdel fölötte. Hallott egy mély férfihangot is, egy nevet kiáltozva.
– Júlia! Júlia, kérlek, keljél fel!
– Ki az a Júlia? – mormolta Kinga, miközben felült. – Legfőképp, mit keresek én itt?
Ekkor a férfi hozzászaladt, és erősen megölelte.
– Júlia, annyira megijesztettél!
Az előbb látott nő kuncogni kezdett, majd megkérdezte a férfit, hogy elhívhatja-e a lányt egy percre. A férfi bólintott és elengedte Kingát, aki addigra teljesen kiakadt. A kérdések a fejében össze–vissza kavarodtak, és barátnőéjért is nagyon aggódott. Azt azonban nem tudta, hogy hamarosan mindenre választ kap. Amint beértek egy kisebb helyiségbe, Kinga azonnal kérdőre vonta a nőt.
– Ki maga? Hol vagyok? Mi ez az egész?! – fakadt ki.
– Kinga! Én vagyok az, Panka! – nevette el magát a lány. – Nem tudod mibe csöppentünk!
– Valóban nem – csattant fel a lány. – Lennél szíves elmagyarázni?
– Te is tudnád, ha figyeltél volna órán – vágott vissza Panka.
– De nem figyeltem, szóval fogalmam sincs, mi van – zsörtölődött tovább Kinga.
– Jó, jó, elmondom. Azt hiszem, 1848-ban vagyunk. És én vagyok Kossuth Lajos felesége, Meszlényi Terézia! Elképesztő, nem?
– Hogy tessék? – kerekedett el Kinga szeme.
– Legalábbis azt hiszem. És ha nem tévedek, te vagy Szendrey Júlia.
– Az ki?
– Petőfi felesége – csapott a homlokára Panka. – Még ennyit sem jegyeztél meg?
Kinga képtelen volt válaszolni. Teljesen lesokkolódott, és fogalma sem volt, hogy mi lesz vele. Nem tudta, hogy valaha látni fogja–e még a családját, és minden mást, amit eddig megszokott. Fogalma sem volt, hogy Szendrey Júliaként lesz–e vége az életének, vagy saját testében, Magyar Kingaként? Börtönbe fogják zárni, vagy bujdosnia kell? Kelletlenül követte Pankát, vissza a terembe, ahol ezek szerint kedvese, Petőfi Sándor várt rájuk.
– Terézia, kettesben maradhatunk Júliával? – kérdezte Petőfi.
Kinga segélykérően Pankára nézett, de ő grimasszal jelezte, hogy muszáj mennie. A lány nagyot sóhajtott, és leereszkedett az egyik korabeli, kényelmetlen székre. Panka kisétált a házból, és tehetetlenül megállt, történelem tudása ellenére fogalma sem volt, hol van.
Kinga reménytelenül utána nézett. Barátnőjét mindig is olyan talpraesettnek érezte, neki pedig fogalma sem volt, mit tegyen vagy mondjon a vele szemben álló költőnek. Éppen ezért csak várta, hogy a férfi szólaljon meg először, de miután nem tette, csak bámult rá, a valójában 12 éves lány ügyetlenül megszólította őt.
– Petőfi uram vagy öhm izé, Sándor vagy ki…
Látta rajta, hogy elkerekedik a szeme, de nem szólt semmit, csak összefont kezekkel várta, hogy Kinga folytassa. A lány viszont nem tudta, mit szokott mondani neki az igazi szerelme. Kényszert érzett, hogy elmondja neki az igazat, hogy ő csak idecsöppent egy 2 századdal későbbi Magyarországról. Tudta, pontosabban gondolta, hogy a költő annak ellenére, hogy költő, nem fog neki hinni.
– Nézze, én nem az vagyok, akinek hisz. Én… 12 éves vagyok és a nevem Magyar Kinga. Nem tudom, hogy történt, de megláttam a buszmegállóban egy kokárdát a barátnőmmel és…
Petőfi félbeszakította, és egyre idegesebb lett.
– Akkor ő hol van? Ott, ahonnan te jöttél?
– Nem… Ő is itt van, ő az a Terézia.
A tehetetlen lány legnagyobb meglepetésére a férfi bólintott, és hitt neki.
– Oké, figyelj most jól reám. Ha segítetek megtalálni az én Júliámat, akkor segítek nektek valahogy visszajutni a ti világotokba.
– Nyugodjon meg, csak 200 évet kell előreugrani – próbált viccelődni Kinga.
Petőfi megrázta a fejét, de a lány akkor is meg tudta mosolyogtatni.
– Úgy látom, a pajtásod még mindig kint áll, hívjad be, és kitalálunk valamit.
Kinga bevitte Pankát a házba és hosszú órák után megszületett a terv. A lányoknak ezután 1 hónapig úgy kellett élniük, mintha valóban a két korabeli személy feleségei lennének. Kinga végtelenül sajnálta Pankát, mert tudta, hogy az ő férje, Kossuth Lajos úgy kezeli mintha valóban a nő lenne, akivel 1841-ben házasságot kötöttek, míg Petőfi Kingához sokkal inkább úgy viszonyult, mintha a lánya lenne. Panka ettől függetlenül napjai nagy részét náluk töltötte. Mindent elmesélt, amit tanultak történelemórán, annak érdekében, hogy Petőfi felkészüljön, milyen lesz a szabadságharc kimenetele. A lány azt is tudta, a férfinak mindent ugyanúgy kell majd csinálnia ahhoz, hogy a történelmet semmiképp se változtassák meg. Kinga pedig mindennap szorgalmasan dolgozott, és próbált Panka segítségével ugyanazokat a vonalakat és technikákat használva varrni egy kokárdát, amivel Szendrey Júlia csinálná. Figyelt arra is, hogy az anyagokat úgy változtassa, ahogy azt a buszmegállóban talált kokárdán is érezte.
A hosszú hetek után végre eljött március 15., az egyhónapos fordulója annak, hogy a lányok visszautaztak az időben. Egyben a forradalom napja is. Kinga beleszúrt az elkészített kokárdába egy tűt, és letette az asztalra.
– Készen állsz? – kérdezte Panka.
– Nem igazán – húzta el a száját.
A lányok nem tudtak dönteni, kinek kellene előbb megszúrnia magát, ezért egyszerre csinálták. A vérük ismét ráfolyt a fehér csíkokra, akárcsak a közelmúltban. A lányok legszívesebben maguk előtt hagyták volna a kokárdát, de tudták, hogy a történelem épsége érdekében oda kell adniuk a kis szövetet, és csak reménykedni tudtak, hogy a varázslat a távolból is működni fog. A lányok elbúcsúztak Petőfitől, és leültek a földre, hogy ha működik a tervük, ne nagyon üssék meg a fejüket.
– Működik! – sikoltott Panka, és a következő percben eszméletlenné is vált.
Kinga utoljára körülnézett a szobában.
– Viszlát 1848… – amint kimondta ezeket a szavakat, már fel is kelt az iskolával szembeni buszmegállóban.
Pankát az utcán sétálgatva látta meg, és úgy nézett ki, mint aki keres valamit. Kinga odasétált hozzá és megölelte.
– Olyan jó, hogy ismét önmagunk vagyunk!
– Nos, én igen, de te még mindig Juliska vagy! – ugratta Panka a lányt.
Mindketten jót nevettek, majd Panka elkomolyodott.
– De ha egy hónap eltelt, akkor miért nem keresnek még, és miért nincs tele minden fal a képeinkkel?
– Nem tudom, nézzük meg a telefonunkat! – nyúlt a táskájába Kinga. – Várjunk csak, itt február 15 van, ugyanaz, mint amikor eljöttünk. Csak 1 perc telt el.
– Ez volt a leggyorsabb időutazás a világon! – nevetett Panka.
A két lány végig nevetett a hazafele menő buszon, és ugratták egymást. A kokárdának, ami visszavitte őket 1848-ba, nyoma sem volt. Viszont másnap az iskolában Kinga sokkal nagyobb érdeklődéssel hallgatta Mária nénit, de ő már a legtöbb kérdésére tudta a választ – saját tapasztalatból.