Pillanat: Tizennegyedik történet: Apák

Összes megtekintés: 493 

A kékség elöntötte az eget és befestette minden létező, és mesebeli árnyalatával a felette elterülő égi takarót. Klára nem nyitotta ki a szemét, csak érzékelte az eget maga fölött. Bízott benne, hogy van még pár perce, addig amíg itt hagyja ezt a földi paradicsomot.
Hosszú, ősz haja szétterült a zöld pázsiton, cikáztak rajta a csillagok. Szeme lehunyva, szája mosolyra húzódott, és utolsó gondolatával megköszönte a Sorsnak, hogy ily kegyes volt hozzá. Szeretett Apját látta maga előtt, aki halkan így szólt hozzá: Klára, eljött az Időd… és egy fényes, vakítóan fehér felhőn leszállt a magasból, hogy magával vigye őt oda, ahol semmi sem fáj. Klára Apjára nézett, és mögötte látta az angyalok hadát, szíve utolsó dobbanásával kilépett testéből és repült fel… fel… és a hajában fényesen cikáztak a csillagok…

83 évvel ezelőtt…

– Hallgattassa már valaki el ezt a rohadt kölyköt!!! Üvöltötte István, mert már nem bírta elviselni az egész napos gyereksírást. Pedig dehogy volt az egész napos… csak Ő nem jól érzékelte az időt. Annyira el volt merülve saját nyomorúságos gondolataiban, annyira sajnálta magát, hogy ezen kívül minden más zavarta.
Főleg a saját kölyke, ahogy Ő maga szokta emlegetni, hiszen nem akarta, nem akarta az Istennek sem, hogy megszülessen. A felesége, Eszter kérte, könyörgött, hogy legyen gyerekük. István nem véletlenül nem akart apa lenni. Tudta, hogy sérült lelke nem képes megadni azt, amire egy gyermeknek szüksége lenne. Éppen ezért gyűlölte a feleségét, de még jobban magát, hogy nem tudott még határozottabb lenni. A legeslegjobban pedig a gyermeket gyűlölte… azért, hogy talán neki mégis csak jobb lesz az élete, mint neki. Teljesen ellentétes érzelmek árasztották el… Az Ő gyermekét nem fogják idegen anyai kezek pálcával verni… nem fogják székre kötözni… nem fogják vasvillával elkergetni otthonról 14 évesen. Nem fogják… Nem fogják… NEM FOGJÁÁÁÁk!!!!!

Ahogy ezekre gondolt, minden kép élesen lejátszódott zaklatott elméjében. Az Apja arca, ahogy a hideg kék szemével néz rá, és minden elhisz, amit István Mostohája susogott gonoszan a fülébe. A Mostohaanyja arca, ahogy szinte eltorzulva mosolyog, elégedetten. Megint ő győzött. Megint előkerült a pálca. Megint leverte az Apja a gyerekén az aznapi dühét. István már nem sírt. Halott édesanyjára gondolt, és halott imádott testvérére, Lalikára. Szőke fürtjeire, égszínkék szemére. Bírd ki István… susogták neki… és ő kibírta. Kibírta, mert ki kellett bírni. Sosem bocsájtott meg az apjának. Sosem. Megfogadta, hogy ő jó apa lesz. Ha egyszer mégis lesz gyermeke, mindent megad neki, de legfőbbképp szeretetet, amit ő sosem kapott meg a saját apjától.

Ahogy ezek a gondolatok bent zakatoltak a fejében, kint néma csend lett. Különös ez a csend.. István nem értette, hogy lehet hirtelen ilyen hideg és sivár minden körülötte. Nem látta, csak érezte. Olyan érzés volt, mintha jégmező fedte volna be a mellkasát. Hirtelen azt sem tudta, hogy a gyermekkorában van, vagy itt a hetedik emeleti lakás hálószobájában.

A ködös szürkeség kezdett oszladozni a szeme előtt..azt hitte, hogy álmodik. Nem… ez biztos álom… Nem lehet igaz… Atyaisten… NEEEEEEEEE… ahogy kezeire nézett, látta, hogy véresek… Iszonyú félelem lett úrrá rajta, a kezei reszkettek, lába remegett, nem akarta elhinni, amit látott. Az ágy mellett állt, amin a felesége és a gyermeke feküdtek. Vérbe fagyba… Egymást ölelték, még akkor is, mikor kiszállt belőlük a lélek, és közben Istvánra szegezték jéghideg, fénytelen tekintetüket, amelyben egyszerre volt csodálkozás, félelem, rettegés. Minden benne volt azokban a szemekben. Az Apa még mindig ott állt és akkor tudatosult benne, hogy Ő tette. Ő TETTE…

Semmire nem emlékezett, csak a gyereksírásra, aztán jöttek a régi képek, aztán most ez, hogy itt áll és a családja vérbe fagyva, kiterítve előtte. Ő ezt nem akarta látni, gyorsan be akarta csukni a szemét, nem akart tudomást venni a történtekről. NEM AKARTA ÉREZNI AZ ÜRESSÉGET. Hirtelen furcsa nyugalom árasztotta el. Betakargatta a családját, megsimogatta az arcukat és melléjük feküdt. Erős karjaival átölelte a feleségét és a gyermekét, odabújt a kislányához, pihe-puha, szőke göndör hajába fúrta az arcát. Aludjatok… Aludjatok… Csend van… Végre Csend.

Az ébresztő óra csörgése élesen hasított bele István fejébe. Szinte kómás állapotban, szédülve, hányingerrel küszködve ébredt. Lassan eszébe jutottak az éjjeli borzalmak, és még most sem akarta elhinni mi történt… nem merte a szemét kinyitni, ez nem lehet, hogy ő ilyet tett a családjával. Ő, aki megfogadta, hogy mindent megad a gyerekének, legfőbbképp szeretetet, amit ő kisgyermekként sosem kapott meg az apjától.

Összeszorította a szemeit, kezeit maga előtt átkulcsolva, összezsugorodva feküdt az ágyon. Szemhéjai alól lassan kigördültek az első könnycseppek, majd egyre gyorsabban, szaporábban szaladtak le az arcán, le egészen a nyakáig, ahol a kis hajlatban, patakban gyűltek össze. Nyöszörögve, majd sírva, zokogva szorította arcát a párnába. Ki tudja mennyi idő telt el így. Egyszer csak egy kis bársonyos kéz simította végig könnyeitől áztatta haját: Apa, Apácska ne sírj… István lassan kinyitotta szemeit… Klárát látta maga előtt erőben, egészségben… Csak álom volt… Apácska… Szeretlek… és a kislány szemeiben életre keltek a csillagok.

“Pillanat: Tizennegyedik történet: Apák” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Rita!

    Köszönöm szépen, hogy elolvastad az írásomat, és megtiszteltél a hozzászólásoddal!

    Igen, a történetbeli István jó apja lett Klárának, és valóban álom volt…örülök, hogy a sugallat elért a szívedhez.

    Szeretettel: Marcsi

Szólj hozzá!