Kocsmasirató

Salánki Anikó: Kocsmasirató

A faluban a főtéren szépen karban tartott templom és a világháborús emlékmű melletti második utca sarkán állt János ivója. Még az „Italbolt” felirat is ott díszelgett, időtől megkopva, hisz már a harmadik nemzedék működtette az „itatót”, ahogy a törzsvendégek becézték. Nem sok minden változott, a plafonon nyikorgott az ócska ventilátor, a falon bikinis lányok díszítették a húsz éve még aktuális naptárt, de a presszógép meg a sörcsapoló aránylag modern szerkezetnek számított. – Haladni kell a korral, ez már a 21. század – mondogatta Erzsi mama, a kocsmárosné. Épp a poharakon törölt még egyet, amikor a kis harang megcsendült az ajtó fölött, új belépőt jelezve.
– A szomszéd faluban rákerült a lakat a kocsmára – lépett be az ajtón Fuvaros, akit kíváncsi és pletykás természettel vert vagy áldott meg a természet, ez ugye nézőpont kérdése. Nem voltak sokan az ivóban, korán volt még, meg hétköznap nem is gyakori a vendég. Szombaton este kellett volna bejönni ilyen jelentős hírrel, nyalta meg a szája szélét Balázs bácsi, aki már csak régi foglakozása miatt is – templomszolga és harangozói minősítésben – szerette a teátrális jeleneteket. – Becsukott a Vörös Rózsa? – kérdezett rá azért, csak úgy a biztonság kedvéért. Fuvaros mérgesen nézett rá, mert felesleges kekeckedésnek tartotta a kérdést. – Miért? Maga szerint hány kocsma volt abban a kis poros faluban? – dohogott. Kálmán úr – aki nyakkendőt hordott, és senki meg nem mondta volna ránézésre, hogy nincs asszony a háznál, olyan patyolat tiszta volt mindig az inge – elgondolkozva emelte a fény felé a poharát, és nézte az elpattanó buborékokat. – Kár érte – mondta végül csendesen, s arra réges-régi bálra gondolt, ahol megismerte az ő Eszterét. Ott történt, a Vörös Rózsában. A nagyteremben – mert ott tényleg volt, az ivó mellett – szólt a zene, oda gyűlt a környék fiatalsága, ő meg épp katonaként jött haza, csukaszürkében. Benézett, hogy megigyon egy kis jóféle hazai pálinkát, meg legeltesse a szemét a kiöltözött fehérnépen. Aztán elég volt egy pillantást vetnie a lányokra, Eszter úgy kirítt közülük, hogy attól a perctől kezdve csak őt látta.
Erzsi mama egy rongyos, de tiszta kendővel megtörölte a pultot. Nézte a kocsmát, és az egyre kevesebb bevételre meg az egyre több papírmunkára gondolt. Meg a Vörös Rózsára, ami becsukott. Dehogy is gondolta, hogy nemsokára minden kocsmára ez a sors vár!
– Na, akkor igyunk az emlékére – törte meg a csendet Kocsmáros Jani, és egy pléhtálcán kihozott néhány poharat. Egy asztalnál elfértek öten, és csendesen iszogatták a savanykás borból készült fröccsöt.
A kocsmára gondoltak, ami nem a kortyintásra leküldött felesről szólt. Nem csak arról. Ez volt az a hely, ahol egy sör, kevert, nagyfröccs, vébéká( ez volt a vörösboros kóla minden betérő által ismert rövidítése), bélelt kávé ( kis rummal) mellett lustán-szürkén gomolygó dohányfüstben a férfiak megbeszélték a kis- és nagyvilág dolgait. Itt mindent meg lehetett tudni. Hogy ki keres és kínál idénymunkát, mit, hol, kinél lehet és főleg mennyiért megvenni. Megtudta mindenki, kinek kell segítség, mert összeroskadt a léckerítés, ki esett le a lábáról úgy, hogy még a kisboltig se tud elballagni egy kiló kenyérért. Szó esett katonaélményekről, politikáról. A régen és mindenki által jól ismert vicceken, történeteken is mindig lehetett nevetni. Filléres alapon ment az ulti, a kopott sakktáblán gyufás skatulya helyettesítette a régen elveszett bástyát. Nyáron hűvös volt, télen egy sarokban kuporgó vaskályha adott valamiféle füstös meleget. Záróra után az öreg papát valaki hazasegítette, és mindenki megtalálta ócska biciklijét. Fuvaros tósztra emelt kicsit csorba poharát, és még sok jó évet kívánt Jani ivójának. Közben eszébe jutott, ahogy az országot járja egyre kopottabb teherautóján, látja, hogy a falusi kocsmák zömén ma már rozsdás lakat lóg. A töredezett lépcső réseiből gyomnövény tör a napfény felé, a piszkos ablakokon benézve látni, ahogy egymás hegyén-hátán ócska székek, asztalok hevernek. Némelyik ajtaján még reménykedőn ott lóg az egyre fakuló felirat: „Kiadó vagy eladó”.

Esetleg nagyon optimistán egy biztató tábla: „Nyitás este”, de mindenki tudja, az az este soha nem jön el. Fuvaros nézte a foltos plafont, meg az évtizedek óta ismert arcokat.
Jó itt – gondolta -, addig se vagyok egyedül.
A kocsma féltetős kerthelyisége nyár elején újra kinyitott, addig meg meszelés volt, a nehezen nyíló ajtót is megreparálták, az egyik évek óta elrepedt ablaküveget is kicserélték. Csak a ventilátorhoz nem nyúltak, hadd nyikorogjon a plafonon, megszokták.
A szomszéd faluban a Vörös Rózsa tetejét levitte egy szélroham, Fuvaros épp arra vitt fát a parókiára, látta a szomorú roncsokat, beterítette a fél utat. Sietett haza, próbált valami szépre gondolni.
Nemsokára itt a tavasz, hátha jobb lesz, s fütyülni kezdett valami régi vidám nótát. A falut jelző tábla után se égtek a lámpák, áramszünet volt, itt-ott gyertyák fénylettek a kopott keretű ablakok mögött.
A szél is fújni kezdett, s lassú táncba kezdtek a hópelyhek.

 

Szólj hozzá!