Pilleszárnyon

Kispillangó.
Gyermekkorom régmúltba ringató világa. Visszavezet egy régebbi létsíkon, vissza az álmok, a játékok, a derűs-borús könnyedség világába.
Meg-megmozdítja szárnyát. Tátog, csendben ül, s elröppen. Tekintetem a nyomában, a fellegekbe, virágra, sziromra, porzóra: élet-ifjan vándorol. Az átlátszó káposztalepke,eres szárnyú pilóta. A rozsdabarna pillangó, bagolyszerű, kék pettyes.
Visszaszáll a vár aljára, titkok, félelmek, izgalmak helyszínére.
*
A fák mögé bújva lestük nagybátyámat,ő meg a saját játékát játszotta. Fa mögé bújt s kihallgatta a játékunkat:
– Ott megy a barna medve, ott bújt meg a fák mögött! Ijesszük meg a kisebbeket! – találták ki a nagyobbak.
S nagybátyám szótlanul megrázta a tölgyfát, fenyegetően susogtak-mozogtak a levelek.
– Né, ott a medve! – dermedtek meg a kicsiket ijesztgető nagyobbak. S szerteszét szaladtak.
Én voltam a legkisebb. Semmit nem értettem. Álltam a fa mögött, gondoltam, a játék tovább folyik, nem tudtam, hogy pont az én ijesztgetésemre kezdeményezték, csak közben más folyást vett. Míg nevetve előlépett nagybátyám, s kézen fogott. Akkor már csak én álltam az erdőben. A nagyoknak nyoma sem volt, talán épp rossz lelkiismeretüktől zargatva kereket oldottak, hogy majd otthon, a nyaralásos petróleumlámpa-fénynél meséljenek a tölgyfát rázó, csattogó fogú, gyermekevő vérmedvéről.
Aki kilépett fantáziavilágukból s megkoronázta a mesék birodalmát. A valóságban nagybátyám volt az, s a helyzetből hároméves létemre hosszas magyarázat után sem sokat értettem.
*
Az ősmocsár.
Régmúlt századokból szinte érintetlenül itt maradt, járhatatlan tölgyerdő. A szülők gyermekkoruk óta ismerték e helyet.
– Vigyázzatok, vipera is van itt, senki le ne térjen az útról.
Csak az unokabátyám tülköl, tutul, autókázik. Kanyarog az úton keresztbekasul, s néha egy-egy kis ösvényre tér le. Én mindenütt a nyomában. Egy vastag fa tövében az ösvényen keresztben csillogó zöld ág. Unokabátyám az autókázás igézetében keresztüllép rajta. Emelném én is a lábam,nem mozdul. Nem merem átlépni az ágat. Megkövülten nézem, mozdulni sem bírok. Rajtam csillogó fekete gombszeme. Állok. Zöld ág? Kis kígyó! Milyen édes! Meg akarom mutatni a nagyoknak.
– Egy kis zöld kígyó van itt! – kiáltom tétován, s várok mozdulatlan. Percek telnek a kígyó bűvöletében. Mennék, de tekintete visszatart.
Hirtelen hátulról a magasba ránt valaki. A rémületet követő megkönnyebbülés hangjai. A felnőttek megijedtek.
– De én csak… Át akartam lépni rajta, de nem mertem. Piros kereszt volt a fején. Olyan édes volt!
Senki sem kíváncsi a magyarázatomra. Mintha ott sem lennék. Két fekete ragyogó gombszem mered rám.
*
– Ez a Schiffer-lyuk – magyarázták egy titokzatos, beomlott alagútról a vár oldalában.
– Hogy lehetne ebbe bebújni?
– Meg ne próbáld, beleszorulsz! Beomlott ez még a háborúban. Pedig ki tudja, mennyi kincs van a termekben!
A fákkal benőtt várrom talaja itt-ott kong. Fantáziájukat a felnőttek is szabadjára engedték. Engem nem a kincsek érdekeltek. Sokkal inkább a topázos-azúros, aranyosan csillanó látványuk. A moha a termek falán, mint titokzatos, meseszerű kút. A másik világ ígérete.
El-elröppentem a valóságból.
– Ez a gyermek mindig álmodozik.
Hatalmas tigrisszerű macska jött felém, s a medvék is lassan megindultak. Csak nevettem, örültem nekik. Fényben csillant a gyönyörű tárna. A Schiffer-lyuk kitágult, az évszázados, álomlepte termek kincsragyogása a napfényével vetekedett. Mókus, madár a vállamra ült.
Én voltam odabenn a királynő. Lábam előtt mérhetetlen kincsek. Fejemen korona, hold s nap fényeskedik fölöttem.
*
A patak.
Reggel lélegzetelállító friss. Délelőttre szelídül hűvössége.
Pirkát fogtak benne, kibelezték, puliszkalisztben tűzön kisütötték, ropogtattuk, mint a pattogatott kukoricát.
Csúszós, kékesszürke pala a vízmosásban, a homokos parton körülsáncolt várakat építünk. Órák hosszat.
A kormoló petróleumlámpa, melynek fényénél nagyanyám meséket olvas, s időnként megszakítja a felolvasást: – Csont? – S mi rávágjuk, először buzgón, majd percek múlva akadozva, halkan: – Csont – mígnem elalszunk, s nagyanyám a válasz nélkül hagyott kérdésre beteszi a könyvjelzőt a Benedek Elek mesegyűjteménybe.
Halkan szedelőzködik, szemhéjam alól, pilláim mögül még látom, míg elmerülök az álomtengerben.
*
Ebédelünk a teraszon.
Unokanővérem fekete ujjatlan mezben már a fatetőn áll, s bizonygatja: olyan erős a mez gumija, hogy ha onnan leugrik, akkor sem csúszik le róla. Én a kanalammal még mindig a levesben úszó zsírpöttyöket terelgetem, s a tányér közepén egyetlen nagy pöttyben egyesítem őket.
A gőzölgő leves már kihűlt. Nagynéném szótlan-bosszúsan elveszi előlem a tányért, s egy másikat tesz elém. Azt sem eszem meg.
– Mire vársz? A többiek már rég játszanak! – rivall rám. Semmit nem eszem. – Nincs édesség! Csak leves s második.
Csendes, jól alkalmazkodó gyerek lévén a villával megpiszkálom a rakott húsdarás étel oldalát. A rizsszemek omlani kezdenek, mint a domboldalról a göröngyök.
– Ez a gyerek csak játszik az étellel! – elveszi a tányért előlem. Megkönnyebbülten felsóhajtok.
– Köszönöm szépen az ebédet – mondom mély torokhangon, gépiesen, s már szaladok a kertkapun át a rétre, onnan a bokros vízpartra, ahol az unokanővéremék már a Popolót szelídítik. A kétfogú krokodilust. Egy korhadt úszó fát fogtunk el a napokban a vízen, madzagot kötöttünk rá, s azóta krokodilusost játszunk.
*
Varázsillatú széna.
A pajta híjáról, a létra tetejéről ugrálunk a mélybe, a gyengén suhogó, illatos szénába.
– Héj, kaszák állnak a szénában, mind összekaszabolnak! – kiált nagynénénk, hogy befejezzük a szénatiprást. Megvakarom a fejem. – A kaszák biztosan a sarokban állnak, hiszen már annyiszor ugrottunk a létráról a széna közepébe, és semmi baj nem ért. – S folytatjuk az ugrálást. Porzik a széna, ruhánk telemegy, utána kirázni sem lehet. Nem bánjuk – ilyen jó játékot! Nagybátyám jön a könyvvel, következik a délutáni meseolvasás. Hamar elalszik a saját hangjától az illatos szénában, orrára hull a könyv, horkol, s mi kuncogva elsurranunk a pajta híjáról, nesztelen le a létrán, neki a pataknak, melynek simogat a délutáni vize.
*
Kiskoromtól minden nyáron nyaraltunk Görgényszentimrén, a havasok lábánál. Lélekfeltöltő nyarak. Életre szóló képek, élmények. Nagyobb gyerekkoromban mindig magam elé idéztem a várat, a rétet, a patakot, a házat , ha féltem. S e mesevilág oldotta a magányt, a félelmet, mely majdnem elnyelt – fantáziám eleven serege.
Lentről felfele nézni, csodálva csodálkozni. Ma már fentről le, békességesen.
Csodavilág a letűnt kisgyermekkor régmúltba ringató világa. Kormol a lámpa, leoltom. Tátogó szárnyú pávaszemes pillangót röptetek.
Szállj, pille. Ideje aludni. – Csont? – Néma csönd. S a pille tovaröppen álommezőkön.
Holnap újra nap van. S gyermeki énünk csodát varázsol minden nap, minden elalvással, minden ébredéssel.