Halálháló

Bogár ha még két évet élt volna, akkor megélte volna az embereknek gyönyörű húszéves kort, ami Bogárnak sajnos olyan lett volna, mint a gazdájának az utóbbi másfél éve nyolcvanöt éves rákosként. Egyetlen szóval leírva – szenvedés, méghozzá olyan szenvedés, amit a gazdája nem kívánt volna soha senkinek sem és ezért elaltatta Bogárt, aki immár az örök vadász mezőkön kecerész valami kihívóan gyorsan futó csirkét.

A gazdája erről mit sem tudva, botjára dőlve figyelte a sírkövet, amit Lilla helyezett oda két éve. Lilla azóta tizennégy lett és nem jött ez alkalommal be a kerítésen, hogy közelebbről szemlélje a sírt, hanem telefonjába merülve gyalogkakukk módban igyekezett haladni. Észre sem vette Bogár gazdáját. Őt viszont Bogár gazdája igen. Sosem volt gyerekük Tündével, így a szomszéd pár gyereke három nagyszülő párral nőtt fel, hála az idős korban előtört nagyszülői ösztöneiknek.

– Lilla! – szólt Bogár gazdája a lány után kinek haja csak úgy röpült utána, míg a hang hallatán meg nem fékezte lépteit. Felnézett melleitől kétszer nagyobb méretű telefonjáról a formális harmadik nagyapjára.

– Szia, Gergő tata! – szólt a válasza.

Lillát kiskorában kicsit sem zavarta, hogy még egy embert hívhat tatának és még egy ember árassza el őt ajándékokkal, de idővel a szülei egyre inkább azt hajtották neki, hogy hagyja már a flúgos öreget, ugyanis az csakis kizárólag a nemrég meghalt harmadik mamát emlegette a kislánynak, aki ettől mindig hisztérikus sírásba kezdett. Lilla ezeken már régen túltette magát és már réges-régen, azaz fél éve, csak az érdekelte, hogy az internet melyik sztárja éppen mit csinál és a suli híres csaja mit posztol az Instagramra – bár legbelül valahol tudta, hogy még kötődik az öreghez és szívesen elbeszélgetne vele. Az öreg fejből tudta a csillagképeket és régen minden nyáron megmutatta őket Lillának, Lilla meg később az összes barátnőjét lenyűgözte a hihetetlen tudásával az égitestekről.

Bogár gazdája hatalmas mosolyt öltött szívére. Olyan jól esett neki, hogy a magányban végre valaki a szemébe néz egy olyan barátságos tekintettel, mint az unokája, aki sosem volt az unokája. Jól esett neki végre valahára egy kis társaság.

– Hogy vagy? – szólt felé a kérdés.

– Áh, jól – legyintette válaszul, kissé elfordulva az aprócska sírkőtől. – Épp meglátogattam a Bogárt, nem árt, ha figyel rá az ember, mielőtt még valami csalafintaságot csinálna.

Bogár mindig átszelte a kerítést és Lilla szüleinek az udvarában kötött ki. A lány pedig kénytelen volt felnőni vele, így az apró sírkő látványa nem csalt túl nagy mosolyt arcára. Hatalmas telefonja kettőt csipogott, olyan hangosat, hogy még a verebek is megugrottak a vezetékeken méterekkel felettük. Lilla kíváncsian emelte szeme elé a telefont, majd gyorsan elbúcsúzott, mert úgy tűnt valaki a hatalmas készülékről elrángatta őt.

Bogár gazdája még csak el sem tudott köszönni, tátott szájjal bámult, szívében újra ott volt az a nyomorúságos lyuk, mint mikor egy kidobott kiszakadt póló lyukán valahol átfúj a szél. Átfúj az rajta minden érzelmet, de egy kiszakadt pólót sosem olyan sorsra ítélnek, hogy olyan tájon dobják el, ahogy meleg szél fújna át rajta. Csakis olyan helyre, ahol hideg szél van. Hát nem elég szenvedés az egy szenvedőnek? Egy olyannak, akinek kevés volt és mások szívesen adtak neki, miközben az olyanok, akiknek sok volt, elvettek tőle? Vagy nem teljesen így volt?

Ott hagyta a kis sírkövet, Bogár jó helyen van gondolta. Azt kívánta bár kicsivel tovább maradtak volna a barátai és nem jönne olyan csúnya viharfelhő délről, hogy legalább meglátogassa őket, de kár, hogy a temető messze van és Bogár gazdája bizony nem szeretett volna megázni.

Mire beért a házba már furcsamód eső dobolt a háztetőn. Remélte Lilla nem ázik majd meg. Bogár gazdájának háza csendes, kicsi, sötét és szerethető volt. Legalább is addig még a szülei, a bátyja és a felesége közül legalább az egyik vele élt benne. Mostanra már csak a képek maradtak a hatalmas falon a nappali asztala mögött. Szinte az egész fal tele volt képekkel, csak a sarkok nem, ahol hatalmas és hívogató pókhálók tátongtak. A képeken a Bogár gazdája volt – Nándorral az iskola első napján, Nándorral az iskola utolsó napján, Nándorral itt, Nándorral ott, Nádorral mosolyogva, Nándorral nevetve, a képek mögött birkózva és szeretve. A képeken az apja öve mindig csak a derekán volt, pedig a valóságban többször járt a kezében és anyja és két fia hátán csattogva egészen addig még azok nagyok nem lettek és ki nem álltak magukért. Az anyja más tészta volt, lágy, apró nőszemély, sosem tudta, hogy ők ketten a bátyjával a fizika melyik törvénye alapján voltak képesek egy olyan apró teremtményből lenni.

A képek a falon szépek voltak, Bogár gazdájának csak jó emlékek jutottak eszébe róla és, ahogy az évek haladtak, mindig csak a képeket nézte, mindig csak a jó emlékek jöttek és már kezdett is megfeledkezni a sok rosszról, a gyerekkori verésekről, a betegségről, ami az anyját vitte el és most ő van soron, a bátyjáról, aki öngyilkos lett, állítólag véletlenül és a feleségéről, aki a legszebb teremtmény volt a világon és sosem fogja magának megbocsájtani, hogy annyiszor kezet mert emelni rá. De ő mindig megbocsájtott, a Bogár gazdája meg valami tudatlan biztatásnak vette ezt, hiszen annyira szerette, amikor Tünde megbocsájtott neki és ő meg újra kezet emelhetett rá. De megbánta utólag.

Az eső kopogott a tetőn, mint egy rémes idegen, aki mindenképp be akarna jutni, de senki sem nyitna neki ajtót ő pedig folytatná a kopogást dühében. Villámok szóródtak szét az égbolton, odakint sötétedett, mindenre komor füst borult és a Bogár gazdája leült a nagy asztalhoz, arra a helyre, ahol kiskora óta ült és ahol kiskorában még lábak rugdosták meg az asztal alatt. Annyira hiányzott neki, hogy újra élettel teljen meg az az asztal, a ház, a szíve. De minden olyan élettelen volt, magányos nélkülük.

Újabb köhögőroham tört rá, de nem tartott sokáig, úgy vélte ma kíméletes vele az élet. Megtörölte száját, az asztalra könyökölt és az órát bámulta, mintha a sok kopogó vendég közül várna egyetlen egyet, akit be is engedne. Kint hatalmas villám szelte át az eget, ő pedig úgy döntött nem bírja tovább a hiányt, a magányt. Bogár gazdája beengedte az egyik kopogó vendéget, aki az egyik retkes sarokban magával rántotta őt a halálhálóba.