Beszélgetni a Holddal

Összes megtekintés: 61 

– Mondd, beszélgettél már a holddal?
Nem feleltem. Nem bíztam már a gondolataimban, az eszemben, magamban. Csak azt tudtam, hogy bármit feleljek is, a válaszom nem lesz kellőképpen kielégítő a számára. Vártam hát. Gondoltam, biztosan folytatja majd. Kérdése, ahogy múlt az idő, lassan költőinek tűnt fel. Olyannak, amit magának kell megválaszolnia, és nem a közönségnek.
De ő csak bámulta tovább az eget, meredten állva az ablak előtt. Mintha levegőt venni is elfelejtett volna.
– Bölcs választ ad, ha jól kérdezel – fűzte aztán tovább.
Csend. Takarómba burkolózva kuporogtam az ágyamon, hátába fúrva tekintetem. Vártam, mikor válik áttetszővé. De nem volt átmenet, egyszerűen csak nyoma veszett. Minden előjel nélkül, akár a kámfor, tűnt el a szemem elől.
Kibújtam oltalmazó ágyneműm rejtekéből. Oda léptem, ahol ő állt az imént még. A holdra emeltem tekintetem, néztem, ahogy bevilágítja az eget lopott fényével.
– Miért? – kérdeztem tőle.
Nem felelt.
Túl lusta, unalmas, oktalan kérdést tettem fel, gondolkodás nélkül. Ezt mondta volna ő, megszidva. De nem mondhatta, hisz épp az imént nyelte el a föld.
Így újra felütötte fejét az ismerős csend holdfényes szobámban.

“Beszélgetni a Holddal” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!