mesterségem címere: elmebeteg

Összes megtekintés: 93 

– Ön is gyógyszerért jött? – kérdezte egy idős hölgy, miközben az ujjait tördelve forgatta a fejét egyik irányból a másikba.
– Tessék? – kérdeztem vissza, mert olyan halkan beszélt, hogy nem hallottam tisztán a kérdését.
– Ön is gyógyszerért jött? – tette fel újra kérdését, most már a hangját kicsit felemelve.
– Nem igazán – válaszoltam erélyesen. – Én csak beszélgetni szeretnék a doktor úrral, mert egy kicsit kisiklott az életem – vontam meg a vállamat.
– Innen gyógyszerek nélkül biza nem fog távozni, fiatalúr, és ha az első pirulát lenyeli, utána már sohasem fog ebből a mókuskerékből kikerülni – mondta a hölgy egy gúnyos mosoly kíséretében.
– Erzsébetünk van? – kérdezte egy bágyadt hang a pszichiátriai rendelő felől.
– Igen, doktor úr! – állt fel az idős asszony, majd mint akit puskából lőttek ki, szedte a lábát az orvos felé, a rendelő ajtaját becsukva kint hagyott a nehéz csenddel.
Most, hogy egyedül maradtam a váróban, tüzetesebben körbenéztem. A kihelyezett székek egy részét már elkezdte megenni a rozsda, és a fehérre mázolt falakon az egészséges életmódra emlékeztető plakátok lógtak erőtlenül. Az áporodott levegő és a teljes apátia járta át az egész testemet hirtelenül. Ebben a helyben egyszerre volt valami ijesztő és megnyugtató is, olyan volt, mintha élet és halál között lebegett volna.
– Ilyen lehet a purgatórium is – gondoltam magamban.
A gondolataimból a rendelő ajtajának nyikorgása ébresztett fel, ami mögül az idős asszony a rózsaszín receptjeit szorongatva siettet a kórház gyógyszertára felé, az arcáról egy levakarhatatlan vigyorral.
– Zolink van? – kérdezte a pszichiáter a résnyire nyitott ajtó mögül.
– Igen, doktor úr – válaszoltam, miközben a dolgaimat felnyalábolva beléptem a rendelőjébe.
A pszichiáter már a nyugdíjba vonulása előtt állt, egy kissé kopott fehér köpenyt viselt, és a borostás arcát vakarászva kereste a tekintetemet.
– Mi a panasza? – kérdezte gépiesen.
Vettem egy mély levegőt és megpróbáltam mindent részletesen ecsetelni, hogy milyen családi háttérből jöttem, mik a problémáim, mit érzek, és hogy egyáltalán miért jöttem ide.
Az orvos nem szakította meg a monológomat, egy fehér A/4-es lapra jegyzetelte, amiket mondtam neki, közben néha a falra kihelyezett órára pillantott.
Miután befejeztem a mondanivalómat, nem szólt semmit, a leírtakat tanulmányozva újra elkezdte az állát vakarászni, majd egy gyors mozdulattal felállt, és eltűnt az egyik ajtó mögött. Én maradtam a bizonytalansággal együtt, viszont ahogy kint a sűrű szürke felhőket áttörte a nap fénye, és sugarai beszöktek a rendelőbe az ablakokon keresztül, éreztem egy kis megkönnyebbülést is.
A pszichiáter néhány perc múlva visszatért a receptekkel, és az asztalra terítette őket, mintha csak kártyalapok lettek volna.
Végül is neki nem voltak titkai, ő nyújtott egy lehetőséget, amivel élek vagy nem.
– Ezeket kell szednie, kedves Zoltán – mutatott a rózsaszín papírokra az orvos.
Miután a kezembe vettem a recepteket és elköszöntem a pszichiátertől, a gyógyszertár felé vettem az irányt. A gyógyszerész középkorú nő volt, a szemüvege mögül nézett fel rám, ahogy a recepteket a kezébe nyomtam, szótlanul vette le a gyógyszereket a polcokról.
– Vigyázzon velük, mert könnyen rájuk lehet szokni – figyelmeztetett, miközben a címkéket olvasta le róluk. – Összesen 300 Ft-ot szeretnék kérni – nyújtotta a kezét felém.
– Ilyen olcsó? – vontam fel a szemöldökömet.
– Miért, mit várt? – nézett rám zavartan. – Bolondból van elég, de orvosból és minőségi ellátásból kevés. Tudja, hogyan kell szedni őket? – kérdezte türelmetlenül.
– Igen, ebből reggel egyet, a másikból naponta hármat – válaszoltam.
Ahogy kiléptem a kórház ajtaján, a szél felerősödött, nem húztam össze a kabátomat, úgyhogy a hideg egészen a csontomig hatolt, közben felnéztem az égre, ahol az egymásba kapaszkodó felhők újra eltakarták a Napot. Volt valami nyugtalan a levegőben, éreztem, hogy esni fog.
A gyógyszeres dobozokat elővettem a műanyagzacskóból, amit a gyógyszertárból kaptam és megvizsgáltam őket
– Ilyen olcsó lenne a megváltás?- gondoltam magamban, majd az első kukába dobtam őket zacskóstól együtt, amivel a hazafelé tartó úton találkoztam.

***

– Zoli jön az előadásra? – kérdezte Laura, miközben a jegyzeteit olvasva, szorongatta a papírpoharas kávéját.
A barátai a kérdés hallatára egyszerre rezzentek össze, és mindegyikük arcáról lehervadt a mosoly, a hozzá legközelebb ülő barátnője még a kávéját is félre nyelte, és könnyes szemmel fuldoklott.
– Nem voltál fent Facebookon? – kérdezte az egyik barátnője nagyot nyelve.
– Nem, miért? Mit kellett volna látnom? Válaszolj már! – emelte fel a hangját Laura a jegyzeteit félre dobva.
– Zoli öngyilkos lett, de mielőtt megtette volna, írt egy posztot az üzenőfalára, már vagy a fél ország látta, több tízezren kommenteltek alá, és majdnem minden újság írt róla. Hogyhogy nem láttad?
– Sokat kellett tanulnom – suttogta Laura.

***

“Mi jár a fejedben?” – nézte Zoli azt a kérdést, amit a Facebook mindenkinek, mindig feltesz.
Vett egy mély levegőt, majd a következőket írta le.
Az öngyilkosság nem az egészségügy hibája, nem a gyógyszereké, nem a családé, nem a barátoké, nem az áldozat párjáé, és nem az áldozaté. Olyan körülmények hatására születik meg ez a tett, amit legtöbbször csak nehezen, vagy egyáltalán nem is lehet befolyásolni.
Viszont van arra lehetőség, hogy megelőzzétek.
Vegyétek észre, ha baj van, és ne bújjatok a tökéletesen sminkelt, vagy a frissen borotvált arcaitok mögé, merjetek kilépni a színpadra, hogy mások is lássák, hogy mi rejtőzik mélyen bennetek.
Persze az is előfordulhat, hogy az áldozat már annyira a sötétben van, hogy annak ellenére, hogy mindent megpróbált, már nem tud fényt gyújtani maga körül.
Ilyen esetekben a hozzá közel állóknak kell felismerni azt, hogy valami már ennyire nincs rendben.
Ne dugjátok mindig homokba a fejeteket, és ne mindig azzal törődjetek, hogy nektek mi fáj, néha nyújtsátok ki a kezeteket, és segítsetek fel másokat is a földről.
Egy egyszerű kérdés is sokszor életmentő lehet, és a bizalom, amit másoknak adhattok.
Már nem olyan világban élünk, ahol az öngyilkosságot és a hozzá kapcsolódó mentális betegségeket tabuként vagy szégyenként kellene kezelni.
Ilyen is létezik, ha elfogadja valaki, ha nem.
Ha képesek vagytok mindennap kiposztolni azt, hogy éppen aktuálisan mit esztek vagy tátogtok zenékre, ezzel sem lehet annyira nehéz foglalkozni.
Vagy tévedek?

“mesterségem címere: elmebeteg” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Remek történet volt. Igen a facen levő sok barát, valójában nem az. Fel kell ismerni, hogy szükség van a családra, barátra, a személyes kapcsolatokra.

    Szeretettel: Rita:]

Szólj hozzá!