A zivatar cseppjei

A nap átsütött a lombokon és csipkés árnyékot vetett.
A föld sáros volt.
A zivatar cseppjei még ott ragyogtak a fűszálakon.
A fényben ezüsttükörként csillogtak a tócsák.
Szerettem volna megállítani az időt és megragadni a gyönyörű pillanatot, hogy az enyém legyen hosszú napokig, hónapokig, évekig.
Így akartam fogni a kezed is. Lágyan, finoman és selymesen, hogy ne is vedd észre.
Érezni akartam a bőröd melegét, kapaszkodni akartam az erődbe, és kezedbe akartam tenni mindent, ami vagyok.
Te nem is tudtál róla.
Kezed észrevétlenül pihent kezemben.
Talán csak gondolatban. De ott volt.
Tudom, hogy így volt.
S az a pillanat nem múlik el soha.
Ott él a szívemben, ott lett csipkés árnyékká.
Ott mutatta meg lelkem ezüst tükrét és ott ragyogott a boldogság cseppje, ahol senki sem látta csak én.
Te voltál a nap, a fény, a gyönyörű pillanat, mely csak egyszer adatik az életben.
S ez a pillanat az enyém volt.

“A zivatar cseppjei” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Zsuzsa!

    Gratulálok a nyereményhez.

    Szeretettel: Rita(f)

  2. "Te voltál a nap, a fény, a gyönyörű pillanat, mely csak egyszer adatik az életben.
    S ez a pillanat az enyém volt."

    Ha az ember szerelmes, akkor így érez.

    Szeretettel: Rita

Szólj hozzá!