Ilyen szép a világ: Második történet: Ébredés

Hú, de elaludtam. – Évek óta minden éjszaka felébredek. Elszoktam már attól, hogy a Nap ragyogása keltsen fel.
Furcsa. Valahogy nem emlékszem arra, hogy egy virágos réten aludtam volna el. – Milyen szép lila virág van a kezemnél. Megismerem: Gömböskosbor. – Az nem lehet. Annyira ritka, és mifelénk nem is virágzik. Mi az ott mellette? Ehhez hasonló virágot csak sárgában láttam eddig; ez pedig vérvörös. De már emlékszem: keleti bazsarózsa. Az arcomat meg árvalányhaj csiklandozza. – Hol vagyok? Csak nem egy arborétumban? Itt mindenhol védett növények vannak. Meg sem merek mozdulni, mert jönnek a Zöldek és jól megbüntetnek.
De, ha már a megmoccanásnál tartok: Hol a botom? Anélkül fel sem tudok kelni.- No, akkor próbáljuk beolajozni azokat a sajgó ízületeket. – Mi, mind a két térdem fel tudom húzni? A lábemelés pedig már egy évtizede sem ment… – Tudtam, hogy valami hiányérzetem van. Nem fáj semmim! Pedig azt szoktam mondani, hogy: Ha fáj valamid, akkor legalább tudod, hogy élsz. – Akkor most élek vagy nem élek?
Az meg ott ágas holdruta. – Az nem lehet! Azt eddig csak képen láttam, a kihalt növények között.
Először csak a különleges hangzásuk miatt kezdtem el megtanulni ezeknek a virágoknak a nevét. Azután, amikor el kezdtem idősödni, és a fényképalbumomban egyre több olyan hozzátartozóm lett, akiket már csak e képeken láthatok; elkezdtem egy olyan albumot is megtölteni, ahol ugyanilyen virágok vannak. – Elhihetitek nekem, hogy ugyanolyan fájdalom elveszíteni egy szeretett barátomat, mint egy-egy gyönyörű virágot.
De itt, táblát nem látok, hogy ne térhetnék le az ösvényről. Annyira szeretnék szaladni, mint kis-srác koromban. Csábít az a dombtető.
Ajjaj! Lehettem volna egy kicsit körültekintőbb.
Az ott egy európai bölény? Emlékszem, amikor 1927-ben bejelentették, hogy kilőtték az utolsó példányát. – Remélem nem vett észre, és nem akarja tőlem megvédeni a territóriumát.
Ó! Nem magamat kellene féltenem. Hanem azokat a szarvasokat. Milyen nyugodtan legelésznek, pedig ott fekszik közöttük egy anyafarkas a kölykeivel. – Ott távolabb meg egy barnamedve van? Ezek szerint megint áthúzódtak hozzánk a határon keresztül.
Na, de már ez tényleg lehetetlen: Ott egy oroszlán, és legel?!
Megszokott mozdulattal szeretném megtörölni a szemüvegem, hogy jól látok-e. Nagyon is jól látok, ugyanis nincs rajtam szemüveg. – De, hiszen én gyerekkorom óta szemüveges vagyok!
Amúgy meg olvastam, hogy a kis oroszlánok szeretik a zöldségeket, különösen a répát. Ha mindig kapnak, akkor felnőtt korukban is megeszik. Itt az élő példa.
Lesz, ami lesz, kicsit közelebb megyek.
Milyen jó érzés, hogy egyetlen állat sem menekül megriadva, ahogy meglátják az “ősellenségüket” , az embert. – Az anyafarkas pacsira nyújtja a tappancsát; a medve pedig odadugja a nagy fejét, és hálásan dörmög, amikor megvakarom a füle tövét. – Az oroszlán is hozzám dörgölőzik, mint egy nagy cica.
De, hát ez így természetes.
Ahogy távolabbra nézek, azt látom, hogy a domboldalt erdők borítják, a völgyben egy tó van, amibe a sziklákról hömpölyög le egy hegyi patak. A domboldalban ízlésesen kialakított házak vannak, gyönyörű virágos kertekkel, roskadozó gyümölcsfákkal – Valami mégis hiányzik: Nincs kerítés, nincs láncra kötött házőrző, még csak egy madárijesztő sincs a szőlőben.
Rengeteg kérdés fogalmazódik meg bennem, ezért nagyon örülök, amikor embereket látok szaladni az irányomba.
Egy nagyon ismerős fiatalember jön oda hozzám, ragyog az örömtől, ahogy átölel.
Szervusz Nagypapa!
Hogy megnőttél. Mikor utoljára láttalak, csak három éves voltál. Most mennyi idős vagy?
Amikor 200 éves lettem, abbahagytam a számolást.
Hú, akkor én nagyon sokáig aludtam.
Több száz évig; majd Isten feltámasztott a Paradicsomba.
Feltámadás? – ízlelgetem a szót. – Hogyan lehetek én méltó a feltámadásra, mikor azt mondogattam, hogy: – Onnan még senki sem jött vissza? – Micsoda tromf: – Élő cáfolat lettem, önmagamnak.
Tudod, aki meghalt, azt felmentették az összes bűne alól. Ezért nem a halálod előtti tetteid számítanak, hanem az, ahogyan itt, a feltámadásod után éled az életedet.
Régen azt mondtam, ha a Tízparancsolatot betartanák az emberek, akkor megoldódnának a problémák a Földön. Itt talán új törvények vannak?
Az erkölcsi alapelvek, természetesen megmaradtak; de új tekercsek is meg lettek nyitva. Ezekkel szeretnélek megismertetni. – Ha alkalmazod a tanultakat, akkor be kerül a neved az “élet tekercsébe”, és örökké élhetsz majd.
Te honnan tudod mindezeket?
A te Ükunokádtól. Miután én is feltámadtam, ő fogadott és tanított meg arra, hogy mit jelent az Istennek tetsző élet.
Ő is úgy támadt fel?
Nem, Ő túlélő.
Túlélő? Az mit jelent?
Hallottál már Armageddonról?
Igen. Azt mondták, hogy az egy nukleáris világégés lesz. Hogy emiatt annyira kevesen maradnak meg a Földön, hogy még a lábnyomot is megcsókoljuk, ha találunk egyet.
Armageddon, Isten háborúja volt. – Ő ítélkezett akkor a gonoszok felett. – Akik ott voltak elmesélték, hogy milyen döbbenetes volt látni, ahogy Jézus Krisztus, mint arkangyal, a többi angyal élén felveszi a harcot a földi seregekkel. A katonák legjobb fegyverei sem értek semmit; sőt egymás ellen fordították.
Nekem is volt egy ideám: az összes nukleáris fegyvert gyűjtsék össze, és egy rakétában lőjék bele a Napba. A Napnak nem árt. Itt meg nem fogják veszélyeztetni többé az emberiséget.
Tudom, Nagypapa, hogy mindig is békepárti voltál. – Mi a próféciának megfelelően a “kardjainkat ekevasakká, a lándzsáinkat pedig metszőkésekké alakítottuk”.
De ekkor, gyönyörű muzsika vonja magára a figyelmüket.
A stílusa nagyon ismerős. De, maga a dallam nem.
Az Unoka mosolyog:
Menjünk oda!
Az ott Beethoven? Hogyhogy maga vezényel, hiszen teljesen megsüketült?
Az már régen volt.
Én minden művét szívesen hallgattam, de ezt nem ismerem.
Ez a 15. szimfóniája.
De, hát a tizediket sem tudta már befejezni!
Nagypapa, itt tökéletesen kiteljesedhet minden ember.
Kivel találkozhatok még?
Kivel szeretnél?
Noéval. Meg szeretném kérdezni Tőle, hogy: – Hogyan fért el a bárkában annyi állat?
Gyere! Keressük fel…