Három söröskorsóval a kezemben egyensúlyozok a bár hátuljában elhelyezett asztalok felé. Odakint a sötétség birtokba vette az egész falut, tizenegy óra is elmúlt már.
Az utcák kihaltak, a házak csendesek, csak a Bjorn Bar feletti neon tábla hirdeti: itt éjjel sem áll meg az élet. Számomra egészen más jelentéssel bír. Amikor két héttel ezelőtt a barátnőm a kezembe nyomta a hirdetést, miszerint a Bjorn Bar esti műszakban pultost keres, hezitáltam. Azzal bátorított, hogy az esti műszakot rendesen megfizetik. Erre pedig nekem szükségem van ahhoz, hogy ki tudjak törni abból a nyomorból, amiben felnőttem.
Megbotlom, a sör kilöttyen a földre. Zavaromban a tekintetemet a padlóra szegezem, így érek el a sarokban lévő asztalnál helyet foglalt férfiakhoz. Három sör, három férfi. Az egyikük feltűnően vékony a másik kettő mellett. Az asztal bal oldalán ülő megtermett férfinak a szakállán megcsillan az előző körből rászáradt sör. Miközben leteszem a korsókat eléjük, rám vigyorog, elővillanó fogsora sárga, ételmaradékokkal teli. Felfordul a gyomrom, de a fizetésért cserébe elvárt illem megkövetel tőlem egy féloldalas mosolyt.
-Karen, ugye? – bök a szakállas, nagydarab férfi a mellkasomra tűzött névtáblára.
-Igen – préselem ki magamból.
Amikor az első napomon munkába álltam, a bár tulajdonosa ellátott pár jó tanáccsal. Figyelmeztetett, ha bárki is hosszabb beszélgetésbe elegyedik velem és bajba kerülök, akkor ő nem fog tudni közbeavatkozni. „Ártana az üzletnek, remélem megérted.”
-Na és Karen, tudod-e, mit is jelent ez a gyönyörű név? – bűzös lehelete elér az arcomig, hátrébb lépek.
-Tudom.
-Azt jelenti, hogy tiszta. Igazam van? – a vigyorából előbukkanó nyelvével megnyalja az alsó ajkát.
-Igen – felelem.
Hirtelen felugrik a székből és megragadja a csuklómat. A félelemtől ledermedek, szorítása alatt érzem a lüktető pulzusomat.
-Miért vagy ennyire szűkszavú, Karen? Csak nem azon fantáziálsz, hogy a tisztaságodat odaadnád nekem?
Hangosan felröhög és a többiekre néz:
-Részemről semmi akadálya!
A csuklómnál fogva közelebb ránt magához, a másik kezével belemar a fenekembe. A szívem szaporán ver a félelemtől, de a fájdalom feloldja bénultságomat és a csuklómat fogva tartó kezébe harapok. Üvöltve elenged, én pedig a könnyeimet szabadjára eresztve a mosdóba rohanok. Bezárom az ajtót, a mosdókagyló fölé támaszkodom és kiöblítem a fémes ízt a számból. Felnézek a tükörbe, pedig nem akarom látni azt, akit ennyire megaláztak. Dühömben letépem a ruhámba tűzött névtáblát, neki csattan a falnak, majd lassú csúszással neki ütközik a lábamnak. Hisztérikusan felnevetek, a számból fröcsögő nyál leverődik az államra.
-Tiszta?! – üvöltöm.
Lerogyok a földre, a marás nyomát a hideg padlóval hűtöm.
Légzésem lassul, mellkasomban a zaklatottság nyomását érzem. Sosem gondoltam volna, hogy a hányással kitapétázott mosdónál valaha is érezhetem mocskosabbnak a testem.