Az ajtót résnyire nyitotta. A folyosó félhomályába halvány fénysugár kúszott be. Először csak vékony, ujjnyi sávszélességben, majd amint a rés nagyobbodott, úgy áradt, ömlött be a napfény.
Két hetet töltött a kórház intenzív osztályán, ahol nem látott mást, mint a maszkban és kesztyűben fölötte dolgukat tevő embereket. Külsőre egyformának tűntek, csak a hozzá intézett szavak, mondatok engedtek arra következtetni, éppen melyik lépett ágyához, hogy segítségére legyen. Családjából felesége jöhetett be hozzá, az üvegfalon keresztül látta aggódó tekintetét, két hatalmas kék szemét, melyekből gyöngyökként gurultak könnyei, végigperdülve szájmaszkján. Tudta, azok közé tartozik, kik korosztályából túlélték az utóbbi idők legnagyobb járványát a Földön.
Néhány hónapon keresztül ők is, mint annyi millióan, a médián keresztül hallgatták otthon a híreket, melyek – amíg közvetlen környezetükben nem kezdődött el a megbetegedés -, eltúlzottaknak tűntek. Majd egyik napon arra ébredt, háta levegővételnél szúr, és köhög. Nem nagyon, olyan ;köhécselve;. Estére belázasodott, fogai vacogtak. Akkor már tudták, nem tartoznak a kivételek közé, az ő családjukat sem kerülte el a járvány. Az első napokról emlékeiben annyi maradt meg, hogy minden levegővételéért harcolnia kellett. A spontán életfunkció, mely máskor olyan természetesen működött, most őrjítő és bénító pánikrohamokat váltott ki nála, melyek alatt úgy érezte, elérkezett életének utolsó pillanata. Szerencsére, vagy erős szervezetének köszönhetően felépült, ami egyrészt hihetetlennek, másrészt valamiféle nem e-világi kegyelemnek tűnt. Sosem volt vallásos. Családjában ez a szó, a tiltott, tabu fogalmak listáján szerepelt. Apja párttitkári pozíciót töltött be szülőfalujában, anyja igazgató volt a helyi iskolában. Így nem járt, nem járhatott templomba. Később, felnőve nem érezte életéből a vallás hiányát, így nem is foglalkozott vele. Valamiféle hóbortot látott benne, mely tömegeket mozgat meg. Ő nem tartozott ebbe a közösségbe. Most, hogy felépült, életében először érzett hálát a Teremtőnek, vagy Istennek nevezett valami iránt.
Az ősz férfi a kórház kapujában megtorpant. Bántotta az erős napfény, mely úgy ragyogta körbe, mintha üdvözölni akarná újra karjaiban. Olyan érzése támadt, megsimogatja egy láthatatlan kéz. Hajába belekapott a szél és orrába a májusi virágok édes illatát sodorta. Megtántorodott. Felesége lépett mellé. Karját átfűzte derekán, aggódva kérdezte:
– Jól vagy?
Válaszolni nem tudott. Bólintott és nagyot sóhajtott. Volt ideje gondolkodni míg a betegágyon feküdt, mi az, ami legfontosabb az életében. Ott döbbent rá, mennyire kevés időt töltött azokkal, akiket legjobban szeret a világon, és bolond volt, mikor sajnálta elvenni munkájától a néhány napot, melyet a természetben tölthettek, együtt. Pedig mindig is imádott levegőn lenni, élvezni a napfényt, a víz melletti álmosító, vagy éppen pezsdítő pillanatokat. De felvillantak elméjéből olyan képek is, melyeket valamikor régen élt át és azt hitte elfelejtette őket: a tavaszi mező arany színű virágokkal teli szőtt pázsitja, egy hegycsúcs kéklő orma…. Most már tudta, ilyen pillanatokért érdemes élni, és elhatározta, nem fog maga mellett elengedni ennyi szépséget soha többé….
Elmosolyodva nézett a mellette álló nőre, aki a jövő hónapban lesz huszonöt éve, hogy megosztja vele életét.
– Milyen gyönyörű vagy…. – suttogta, mikor végre sikerült legyűrnie sírását. A kórházi kerítésre egy orgonafa ága hajlott, támasztékot keresve a füzérekben ránehezedő teher miatt.
– ..és milyen szép a világ – tette hozzá halkan, kezével végigsimítva az apró lila virágokat.
Kedves Éva
szép példázata ez az élet megmaradásának és az életigenlésnek. Ilyenkor átértékelődik az élet értelme is. (f)
A Teremtőre sokan csak a bajban gondolnak, addig azt hiszik, hogy ők irányítják az életük. Nehéz lehetett ez az időszak. A feleség nem betegedett meg? Neki is karanténban kellett lennie, nem? Most ez mindegy is, a lényeg az, hogy megtanult örülni az élet apró dolgainak.
Szeretettel: Rita