Ilyen szép a világ: Ötödik történet: Bennem a világ

Még kislányként kedvelt szokásom volt a fűben hencseregni. Olyan kellemesen puha, csiklandó, és oly természetes volt az egész. Emlékszem milyen sokáig feküdtem benne hanyatt a gálickék eget csodálva. Belemerültem földöntúli végtelenségébe. Elmerengtem a minden-forma felhőkön. Vajon milyen ízük lehet? Ha megérintem őket, olyanok, mint a vattacukor a vásárban? Ragacsos, de habkönnyű? Finom lehet? Tudnék rajtuk járni? Ruganyosak netán? Csacskaság tudom, de manapság is szeretem nézni a liliomfehér esőzsákokat, s megnevezni mit formáznak dús bodraik. Netán nyulat? Dínót? Angyalokat? Hisz\’ egy felhő sosem csak egy felhő. Igaz?
Elképedve szemléltem a magasban keringő kitárt szárnyú gólyákat is. Fenséges látványt nyújtottak gigantikus termetükkel. Szabad röptük láttán mindig valami ismeretlen utáni vágyódás jajdult fel aprócska aortapumpámban. Elképzeltem, hogy én is madár vagyok, és kifeszítettem karjaimat – s mint télen, amikor hóangyalt csináltunk -, fel-alá mozgattam kacagva. Röpültem az ábránd szárnyán boldogan, nem számított merre s hova. Csak a szárnyalás. Közben bőrömön éreztem a napsugarak simogató lágymelegét, a zöld fűszálak komisz birizgálását csupaszon lévő tagjaimon, belélegeztem a föld nyers illatát, s a szívem csordultig telt szülőföldem szeretetével. A pázsiton heverve, teljes testtel a szikhez tapadva mindig éreztem egy megmagyarázhatatlan lüktetést a keringésem ritmusában. Úgy véltem akkoriban – és most sem látom másképp – hogy én benne, s ő, az anyatermészet, bennem él. Kapcsolódásunk egyértelmű volt. Valahogy minden gyermeknek az, csak idővel elfelejtődik.
Kislányként mesztélláb szaladtam a forró nyártól hevült betonon, s felemelő érzés volt a hűvös gyepszőnyegre szökkenni róla. És amikor zápor mosta el a pusztát, az eső után felpárálló poros víz illata sóhajtva köszönt vissza a lelkemben. A talpamat pedig a langyos tócsa simogatta, ami megmaradt a járdán. Óh, hogy szerettem a hűsítő nyári felhőszakadás kövér esőcseppjei közt kacagva futkározni! Bántam is én, hogy esik! Hisz majd úgyis kisüt a nap, ha eljön az ideje! S bár mindig ugyan nem volt, de a zuhék egyik lehetősége a mágikus szivárvány feltűnése. Úgy képzeltem, ha egyszer addig bírnék sétálni, ahonnét indulnak a színes és igéző sugarak, bizonyosan manókat, tündéreket, repdeső unikornisokat láthatnék. Persze sosem értem el odáig, s talán vannak dolgok, amik épp attól olyan csodásak, hogy sosem érjük el őket, de mindig lehet rájuk őszintén, gyermeki lelkesedéssel vágyni. A szivárvány ilyen. Hiába tudjuk valódi keletkezésének módját, ott motoszkál a tündérmesék belénk ültetett magocskája és várja, hogy kinyílhasson ragyogó szemeinkben.
Sosem tudtam jól fára mászni, mert nem voltam kellően bátor. Ám az egyik meggyfa mintha csak nekem növesztette volna vaskos ágait, könnyedén felkaptattam lombja közé, s boldogan ettem bordó ékszerként függő, éretten is savanyú termését, s közben hallgattam a susmorgó levélpletykát. Szerettem fülelni a zöld kerítésen hetykén ülő rigóéneket, és a szemközti nádas levelei közt búsongva danáló szelet, míg a kerti padon mellém nem huppant vörhenyes fényével a közelgő alkony.
És azok az éjek! Milliom csillag fénye ragyogott a határtalan mennybolt feketéjén és persze mindig kíváncsi szembogaramban is. A falumban esténként olyan csönd honolt, melyben hallani lehetett az ecsetpázsit suttogását, ahogy a pacsirta álmából megébredve panaszosan hangicsált, és azt is, ahogy az estike sóhajtva szórta illatát.
Gyermekként még tudjuk, hogy parány birodalmunk valójában végtelen, mint az univerzum. Akárcsak az élet, mert fel vagyunk vértezve mesékkel, csodákkal, varázslattal a halál és egyéb fájdalmak ellen. És a minket körbeölelő világot is másképp látjuk. Egyszerűen szépnek. Hisz mosolyt csal arcunkra egy jópofa felhő, egy madáróriás, a komisz fűszálak, s elvarázsol minket a csillagokkal bevetett égi szántóföld, és a varázserejű szivárvány. Mert a világ ilyen is. Csak idővel sokan elfelejtünk megtorpanni kicsit és figyelni. Látni úgy, ahogy régen. Látni azt, hogy milyen szép is a világ.