Ilyen szép a világ: Hatodik történet

Mint mindig, az első harangszóra ébredt. Öt óra. Kikászálódott az ágyból. Már nem ment olyan fürgén, mint régen. Pedig akkor milyen kövér volt! Mennyi is? Ha jól emlékszik volt, úgy Nyolcvanhat, vagy nyolcvankilenc kiló. Akkoriban libákat tömtek. Barátnőjével, aki tíz házzal lakott csak arrébb a falu végén. Jó kis pénzt kaptak érte. Harminc-negyven libát is tömtek egyszerre. Juliséknál volt a fészer felállítva, abba hozták a libákat jó messziről. Három hét alatt kellett felhízlalni őket. A májukért tömték. Az utolsó napokban már éjjel-nappal. Ott is aludtak a libákkal. Persze éjszakánként csak egy-két órát. Hogy bírták? Mai napig sem érti! Bírni kellett és kész. Abból volt a pénz. Eleinte ügyetlenkedtek, de aztán gyorsan elkapták a liba két szárnya tövét, beszorították a testét a lábuk közé, az egyik kezükkel a csőrét tátották ki, a másikkal lenyomták a torkán a tömőcsövet, már ment is bele a kukorica. Kicsit segítettek a nyakuk masszírozásával lenyelni, pár mozdulat és már jöhet is a következő liba. Volt úgy, hogy a végén ők nem bírtak felállni… Akkor bezzeg lefogyni nem tudott! Nem is érti miért? Pedig meg sem álltak! A férje régen a bányában dolgozott, onnan lenyugdíjazták hamar. Ő akkor is bedolgozást vállalt, bélyegeket szortírozott, mályvát termesztettek otthon, körömvirágot, uborkát, kukoricát. Két helyen is volt földjük a faluban. Az a kis krumplicska, zöldség, miegymás, meg egy kertnyi ribizli, minden, amiből faluhelyen pénzt lehetett csinálni. A két gyereket taníttatni kellett, meg az építkezés, meg hát nem akart lemaradni a fejlődésből a faluban, az ő gyerekeinek mindene meg legyen és kész! A férje néha reklamált, hogy minek az a nagy hajtás, minek annyit dolgozni, belerokkannak! De nem volt apelláta! – Úgy lesz, ahogy mondom! – Hajtogatta. – Te csak törődj a magad dolgával! Az enyémet majd csinálom én! Természetesen a család apraja nagyja kivette a részét a munkából. Nem volt kivétel. A legkisebbtől a legnagyobbig. Senki nem mert ellent mondani neki!
Hajtotta a vére, vagy ki tudja, mi? Most már mindegy. A gyerekek felnőttek, kirepültek. Szegény férje elment. Minden nap kimegy a sírjához. Megigazgatja, elmondja neki mi minden történt azóta. Már az unokáknak sincs szüksége rá. Azok is felnőttek. Ő meg…
Már csak a fele egykori önmagának. Csak úgy mezítláb kiment a hideg konyhába kávét főzni. Soha nem fázott. Óh, a háború alatt, amikor fiatal lány volt, a nagy hóban, félcipőkben az erdőről háton hordták haza a tüzelőt. Nem, hogy nem fázott, de még csak beteg sem volt. Nyolc háttal is behozott egy nap! Pedig nagyon messziről, a hegyről hordták be a faluba. Milyen régen is volt!
Megitta a kávét, megigazította az ágyat, felöltözött, és úgy mezítláb kiment a kertbe. A tavaszi nap még éppen csak nyújtóztatta a sugarait a föld felé, meleget nem igen adott. Őt ez nem érdekelte. Fogta a kapát és akkurátusan csapdosta a földet a kertben, egészen apróra, szinte porhanyóssá téve azt, hogy megfelelő ágya legyen a hagymának, zöldségnek, reteknek, salátának. Jó lesz az majd az unokáknak, ha jönnek!
A napok soha nem teltek egyhangúan. Locsolgatott, gyomlált, rendezkedett. A fiai nem győztek eleget tenni a parancsainak. – Fiam, azt ne oda tegyétek, mert majd én megmondom, hogy legyen!
– Pistikém, kisunokám! Vasárnap a templomba majd együtt megyünk, mint mindig, de időbe gyere értem, tudod, hogy szeretek ott lenni korán! Jól, van, csak úgy mondom!
Aztán egy nap a menyecskéje azt mondta: – Anyuka, járvány van, most nem mehet sehová, templomba se. Ebédet majd hozunk magának!
– Jól van, akkor nem megyek. Ha nem lehet!
A nap már melegebben sütött. A hagyma szára egész szépen nyújtózkodik az égnek! Kiszedett egyet. – Nahát, teljesen el van rohadva, mi történt ezzel? Nem volt eső. Biztosan az a baja! Hiába mondtam a gyerekeknek, hogy vihetnek, most ez használhatatlan. – Bosszankodott.
Meghozta a fia az ebédet. – Kisfiam! – Szaladt apró lépteivel utána kifelé menet. – Ezt a kis pénzecskét az unokáknak!
– Mami, nem kell! Csak hagyd meg, jól jön az majd! Az unokák is otthon vannak, nem mennek sehová, tedd csak vissza!
– Majd én megmondom! Velem te ne vitázz! Add oda nekik és kész!
– Mami, nem adom, mert nem találkozom velük én sem! Csak vigyázzon magára, majd ha lehet, eljönnek és odaadja nekik jó?
Elment. Mindig elmennek! Pedig mennyi mindent akart még mondani! De hát sietnie kell! Az a maszk, vagy mi a fene, még az arcát is eltakarja! Valami járvány. Nézi ő is a tévét, mondanak mindenfélét, de hát ő ebből nem sokat ért. Nem mehet a templomba. Ennyit. Majd elmúlik ez is. Annyi mindent átélt már! Leült a teraszon álló réges-régi fotelba. A kiálló rugó ellen egy ócska párnát rakott az ülőkére. Szinte elveszett benne. Nézte a madarakat a szőlőtőkén. A sárgarigó illegette-billegette magát, hívta a párját. A napfény megcsillant fekete tollain. A méhek zümmögve porozták be a körtefa virágait. – Csak ne legyen fagy, mert akkor megint nem lesz egy darab sem! Márpedig az idén igazi körtepálinkát akarok főzetni! Tavaly nem voltam megelégedve a vegyessel, de hát mit tegyünk, ha nem volt annyi gyümölcs? Arcát odatartotta a napsugárnak. Az meg úgy simogatta ráncait! Lehunyta a szemét. Az a tavaszi nap jutott eszébe. Amikor az ő Jánosa először jött el hozzájuk. Nem is akárhogyan! Háztűznézőbe. Akkor, azon a szép tavaszi napon, amikor neki ígérték a kezét,és János elment a keszkenőjével, akkor fordult így lehunyt szemmel, boldogan odatartva a nap felé az arcát. Sosem felejti el! A madarak zajongani kezdtek. Csivitelésük felriasztotta álmodozásából. Egy nagy, szürke macska lopakodott a szőlőtőkék felé.
– Nem mész onnan! – Lehajolt, és a sarokból a macska felé dobta a papucsát. Az méltatlankodva tovább állt. – Nahát! Ha én mondom! – Dünnyögte, és beballagott mezítláb a konyhába.

“Ilyen szép a világ: Hatodik történet” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Megkapó történet. A hétköznapok apró rögöcskéiből felépül egy egész élet – olykor szelídebb, olykor komorabb. És egyszerre belevillan valami különös, melengető fény… Ezt a történetet mosolyra írhatták, mert mosolyogva olvasható. (f)

  2. Kedves Tollforgató! Gratulálok ehhez a szerethető történethez, melyből egy nagyon kedves nagymamát ismerhettem meg. Szeretettel Éva

Szólj hozzá!