Ilyen szép a világ: Hetedik történet: Rémidő

Összes megtekintés: 100 

Anyám telefonhívása letaglózott. A kapcsolatunk soha nem volt felhőtlen, ritkán beszéltünk. Ám a hír, hogy carcinoma van a mellében, lesújtó volt. Azonnal kislány lettem újra és szinte magam előtt láttam a fiatal, csodaszép nőt, aki az anyám volt és akkor, gyermeki énem összes rajongásával szerettem őt.
Anya! Beszélek sebésszel, kérek időpontot. Minden rendben lesz – nyugtattam, miközben pánikolt bennem a lélek és a hirtelen feltörő féltés. Hiszen nekem is csak egyetlen édesanyám van.
Egy hét után, már ott álltam a műtő előtt, anyám zöld lepedő alatt fekve sírt és fogta a kezem.
– Altatni fognak? – meredt rám könnyes szemekkel – és ha nem ébredek fel?
Butaság. A műtőben mindenki csak veled foglalkozik. Az altató orvos mást sem csinál az anesztes nővérrel együtt, csak téged figyel.
Miközben próbáltam higgadtan megnyugtatni, végig az járt az eszemben, hogy miért pont ettől fél, amikor egy rosszindulatú sejt burjánzik a testében, ami gyakorlatilag képes áttétekre is, akár a tüdejét, de még az agyát is megtámadhatja. Persze aggodalmaimról mélyen hallgattam előtte.
Közel másfél órát szorongtam a műtő előtt, mire újra kitolták őt. Szeme csukva volt, arca sápadt, karjában branülön keresztül folyt az infúzió. A kötés alól kis csövön kövér tégely fogta fel a sebből távozó bennéket. A bal mellét teljes egészében eltávolították. Miután felébredt, kétségbeesetten tapogatta a kötést. Sírt. Nagyon nehéz volt meggyőznöm őt arról, hogy az Élet többet ér mint egy emlő, különösen így, hiszen ő már szülni úgy sem fog. Teljes meggyőződéssel biztattam; élni jobb egy mellel, mint meghalni idejekorán kettővel.
Lassan nyugodott meg, mert valójában nő volt, és egy nő száz évesen is az marad, büszke nőiségének összes meghatározó jegyére. Különösen a melleire, ha azok szépek, formásak, mint anyámé volt. Aztán, elfogadta a tényeket, de a legrosszabb csak eztán következett. Kiderült, hogy aggodalmaim beigazolódtak. Áttéteket képezve túlnőtt a ráksejt és a nyirokban és tüdőben is megjelent. E miatt kemoterápiára és sugárkezelésre is előjegyezték.
Hatalmas háború kezdődött. A lélek és test harca, ami még külön-külön is képes az embert padlóra küldeni. A sugárkezeléstől égési sérülései keletkeztek, mint a sivatagi homokdűnék, úgy fodrozódott az égett, vörös bőre. Rém büdös Culevittel kenegettük és szedettem is vele ötször hatosával a tablettát is hónapokon át. A kemótól, mint ősszel a fák lombja, úgy hullott ki az összes haja. Először csak sírdogált ezen is, de aztán erőt vett magán és leborotválta az egészet. Helyes kis babos-kendőt kötött a fejére otthon, egész csinos volt. Majd később aztán parókára váltott, ha utcára ment. Viszont az émelygés és hányás egyre erősödött minden kezelés után. Nyolc kezelés lett kiírva számára, de a negyedik után már annyira legyengült, hogy jártányi ereje sem maradt. Folyton csak hányt, émelygett, a rossz közérzet teljesen maga alá gyűrte. Elérkezett a tűrőképességének végső határához, tovasiklott testéből az erő, pont úgy, ahogy a bőrét vedlő kígyó elsuhan és már csak az üres bőre marad ott. Nem vállalt több kezelést. Rábeszélésnek helye nem volt, láttam mit tett vele a mesterséges méreg. Azonban roppant erővel tört rám a riadt felismerés, hátha talán e miatt veszítem el őt. Bízni akartam és benne is elültettem a hitet, minden rendben lesz majd, meg fog gyógyulni. Ezért gyakran látogattam, humorba csomagolva vittem a szeretet szeleteket számára, no meg a méregdrága tablettákat. Egy hónap telt el, mire összeszedte magát. A haja nőni kezdett. A jeges kapcsolatunkból langymelegre váltottunk. Megfáradt kezeit mosolyogva manikűröztem és lakkoztam.
Látod, anya? Milyen kis nőcis a kezed? Ez legalább látszik is…
Minden új napnak együtt örültünk, mint ahogyan együtt is rettegtük át a közelmúlt nehéz hónapjait. Viszont megérte, és mindent megért, mert ez már 22 éve, csak mögöttünk van. Anyukám igazi hős, aki megnyerte a rákkal vívott háborút. Az új és újabb napoknak, hónapoknak, éveknek azonban még most sem felejtettünk el örülni és becsülni azt.

“Ilyen szép a világ: Hetedik történet: Rémidő” bejegyzéshez 6 hozzászólás

Szólj hozzá!