A fényképezőgépen keresztül figyeltem a násznépet. Mindenki nevetett, mindenki boldog volt, hiszen hamarosan két család egyesül. Egy gyermek születése után ez volt a második legboldogabb dolog az ember életében. Egy esküvő ahol összekötöd az életedet a másik feleddel, valakivel, akit el tudsz viselni olyannyira, hogy esküt tegyél. Ilyenkor az ember nem gondolkodik azon, hogy mennyi házasság végződött válással és, hogy az örömkönnyeket felváltották a fájdalom vagy a szabadság iránti vágyakozás könnyei. Ekkor még tombolt a szerelem és mindenki biztos abban, hogy ők mások, hogy az ő szerelmük tökéletes.
– Boldogulsz? – állt meg mellettem Márk.
Leengedtem a fényképezőgépet és rámosolyogtam a főnökömre. Másfél éve dolgoztam nála és ez alatt a másfél év alatt szoros barátság alakult ki kettőnk között. Márk az ország egyik legjobb és legkeresettebb esküvői videosa volt, én pedig büszkén csatlakoztam hozzá, amikor felkért, hogy legyek az állandó fotósa. Rajtunk kívül még velünk dolgozott egy esküvőszervező és számos szponzor, valamint operatőrök, sminkesek, fotósok, hogy, ha túl sok a megrendelés mi akkor is toppon legyünk. A vállalat hihetetlen ütemben nőtte ki magát, jelenleg is három esküvőn dolgoztunk egyszerre, de Márk mindig nekünk kettőnknek tartogatta a legjobb esküvőket. Többek között ezt is, amin jelenleg voltunk.
– Minden tökéletes – biztosítottam, mire bólintott és játékosan meghúzta az egyik kékre festett hajtincsemet.
Imádtam, hogy mellette szabadon alakíthattam a testemet és a kinézetemet. Őt nem zavarták a testemet borító tetoválások, sem pedig a havonta változó hajam. Azt mondta amíg hozom a szintet, addig azt csinálok a saját testemmel, amit csak akarok. Elmondása szerint az ember kinézete, sosem vesz el az ember munkájából és értékéből. Bár minden ember úgy gondolkodott volna, mint Márk.
– Rendben! Hamarosan elkezdődik a ceremónia. Csinálnál pár képet a menyasszonyról és a vőlegényről? Mindig az utolsó szabad pillanatok a legbeszédesebbek!
Helyeslően bólintottam, majd otthagytam a násznépet és a hatalmas villa felé indultam. Azt hiszem ez az esküvő volt eddig a legfényűzőbb, amin valaha is részt vettem. Bár nem is vártam mást egy igazi filmcsillagtól, akiért bomlottak a nők és sorra kapta a jobbnál jobb szerepeket. Először a menyasszonyt kerestem fel és újfent megcsodáltam a ruháját. Gyönyörű volt. Szőke haja csigákban omlott a vállára, fejdíszként fehér virágkoszorút viselt. Menyasszonyi ruhája egyszerre volt hagyományos és formabontó. Egy elefántcsontszínű, hercegnős szabású ruha klasszikus csipkével és hosszú ujjakkal idézi a hagyományt. Hátul azonban mély, geometrikus kivágás és finom gyöngyláncok teszik moderné és formabontóvá. Kétségtelen egyedi tervezés és biztosan egy vagyonba került. Sorra lőttem a fényképeket a menyasszonyról és a koszorúslányokról, akik egyszerű világoskék ruhákat viseltek, ellentétet állítva a menyasszonyi ruhával szemben.
– Hamarosan – hallottam a menyasszony hangját, mire felpillantottam és elmosolyodtam.
A menyasszony viszonozta a mosolyomat, én pedig gyorsan megörökítettem a pillanatot. Ez a mosoly fontos volt, őszinte és beszédes. Elköszöntem a lányoktól, majd céltudatos léptekkel átvágtam a villán és beléptem a férfiak birodalmába. Csakhogy a vőlegény egyedül volt, háttal nekem, zsebre dugott kézzel. Sötétkék öltönye az egyik szék karfáján pihent, ingének ujjait feltűrte, mintha épp ebben a pillanatban érkezett volna haza a munkából. Lefotóztam őt és az öltönyt is, majd óvatosan meghátráltam, de ekkor beözönlöttek a vőlegény haverjai így maradnom kellett. A vőlegény megfordult és a pillantása egy tizedmásodpercnél tovább vetült rám.
Fogalmam sincs, hogy felismert-e, de abban biztos vagyok, ha tudta volna, hogy Márknak dolgozom nem minket kért volna fel az esküvője dokumentálására. A nap folyamán már készítettem róluk képeket, akkor teljesen figyelmen kívül hagyott engem, épp úgy, mint az elmúlt hat évben is megtette. Kitörölt az életéből, miután úgy ítélte meg elvett tőlem, mindent, amire szüksége volt. Az ártatlanságomat, a figyelmemet és a szívemet, hogy aztán ott hagyjon darabokban és lelépjen a legjobb barátnőmmel. Elhittem, hogy ő a szőke herceg, fehér lovon, ígézően kék szempárral, de csak egy színész volt, aki a valóságban is szerepet játszott. Bár voltaképpen mindannyian azt tettük. A vőlegény, Márk, én, a násznép és a menyasszony. Játszottuk a ránk kiszabott szerepeket, mert így nem kellett önmagunkkal szembe nézni.
– Milyen érzés haver? – kérdezte a vőlegény tanúja, mire érdeklődve felvontam a szemöldököm.
Erre én is kíváncsi voltam. Milyen érzés szerelemből megkérni a párunk kezét? Milyen érzés kitartani és mellette maradni? Milyen érzés a hitegetést betartani és nem hátat fordítani csakmert már nem elég érdekes? Milyen érzés végre felnőni és nem a karriert választani mindennel szemben?
– Felfoghatatlan – suttogta a vőlegény. – Elhiszitek, hogy megnősülök? Pont én? – nevetett fel.
– Az örök szoknyavadász – kuncogott az egyik.
– Ideje volt már, hogy benőjjön a fejed lánya!
– Kezdődik a papucs korszak.
– Bár a helyedben én már a fotós lányt elvettem volna – jegyezte meg a tanú. – Ő jobban szeretett egymaga, mint az összes nőd együtt véve!
Döbbenten pislogva meredtem a tanúra, majd a vőlegényre néztem és csak vártam. Nem tudom mire. Talán arra, hogy dühös legyen, amiért az esküvője napján felhoztak. De arra nem számítottam, hogy halvány mosolyra húzza a száját.
– Különleges volt – értett egyet a barátjával.
– Még nem késő visszatáncolni!
Pillanatok alatt repedezni kezdett a szívem köré felhúzott jégtömb és növekedő reménnyel néztem a vőlegényt. De ő nem válaszolt, hallgatott és én nagyon is jól ismertem ezt a csendet. Nála a csend nem a beismerést jelentette, nem az egyetértést, hanem azt, hogy a könnyebbik utat választja és küzdelem helyett, megmarad a kényelmes semmiben. A remény amilyen gyorsan jött olyan gyorsan tovább is állt és kissé megilletődve meredtem a tanúra, aki egykedvűen megvonta a vállát, majd elfordult és a tekintete megakadt rajtam. Ő azonnal felismert, tekintete tágra nyílt, száját kinyitotta és már fordult vissza a vőlegény felé, de én megráztam a fejem, ő pedig hallgatott. Hálásan rámosolyogtam, majd felemeltem a fényképezőgépet és készítettem pár fényképet a vőlegény semmibe révedő tekintetéről.
Ahogy a part felé sétáltam, magamba szívtam a Balaton semmivel össze nem téveszthető illatát miközben a gondolataim folyamatosan kavarogtak. Sok mindent elárult az, hogy a vőlegény legjobb barátja azonnal felismert, míg ő maga nem. Pedig ő ismert a legjobban, nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is, mégis egy kis változtatás és egy lány voltam a sok közül. Őszintén megvallva valahol ez fájt, a közös múltunk miatt, az éjszakák miatt, ahol egymásba gabalyodva örök szerelemről beszélgettünk, a színfalak mögötti lopott pillanatok miatt. Ezek miatt fájt, hogy nem ismert engem, ugyanakkor évek óta nem kívántam mást csak azt, hogy egy legyek a sok közül. Azt kívántam bár megmaradt volna egy Idolnak, valakinek, akiért rajonghattam anélkül, hogy ismert vona. Akkor minden biztonságosabb volt, de én nem értem be ennyivel. Én bolond akartam őt, megkaptam, megszerettem, ő pedig simán lelépett a legjobb barátnőmmel. Egy lánnyal, akivel 2 hétig se bírta. Talán visszajött volna, talán nem. De már nem is érdekelt, az árulás pillanatában megmondtam mindkettőnek, hogy számomra megszűntek létezni. Ennél nagyobb árulás szerintem nem is létezett, amikor életed két legfontosabb embere aljas módon hátba szúr és még csodálkoznak, hogy véres a kezük. Mert ők nem tettek semmit, az élet ilyen, a szerelem ilyen. Szerintem meg az embertelenség ilyen, de ja, kinek milyen értelmezőszótárt dobott a gép.
Hogy eltereljem a gondolataimat a gyerekek felé vettem az irányt és mosolyogva készítettem róluk a képeket. A megrendelők mindig imádták a gyerekekről készült képeket, ők még ártatlanok voltak. Nem játszottak szerepet, csak önmagukat adták, ahogy egykor az álarcot viselő felnőttek is ezt tették. Az élet viszont felkészít arra, hogy mindig azt mutasd, amit elvárnak tőled, mert, ha egy kicsit is önmagad vagy, céltáblává vállsz a világ szemében.
Perceken belül a szertartás kezdét vette. A vőlegény elfoglalta a helyét a pavilon alatt, oldalán a tanúval, akinek a tekintete szinte azonnal megtalált engem. Nem foglalkoztam vele, inkább a vonuló koszorúslányokat fotóztam, majd a vőlegényt. Tudtam melyik pillanat volt az, amikor meglátta a menyasszonyt és a gyomrom görcsbe rándult a mosolya és a könnyei láttán. Tényleg szerette a felé közeledő gyönyörű nőt. Bár engem szeretett volna ennyire, bár mellettem vált volna azzá a férfivá, aki elég érettnek érezte magát ahhoz, hogy megnősüljön.
A kamera lencséjén keresztül figyeltem a vőlegényt. Mosolyogva mondta ki azt a bűvös szót és kék szemei ragyogtak, ahogy a menyasszonyát figyelte. Őt néztem akkor is, amikor a menyasszony kimondta a három betűs szót és dokumentáltam. Ott voltam, amikor az élete legjobbnak hitt napja a legrosszabb lett. Mosolyogni akartam, érezni akartam a testemet átjáró elégedettséget, de csak a bűntudat súja nehezdett a mellkasomra.
Mint mondtam mindenki szerepeket játszott és a filmcsillag nem vette észre, hogy a szerelme, a nő, akinek odadta a szívét szintén ezt tette. Az én megbízásomból.
