Egy szív megújulása
A kora tavaszi nap szelíd melegséggel nézett a folyó tükrébe, sugarai csillogásában gyönyörködve.
A parton a zsenge fű még harmatos volt a hajnal könnyeinek gyöngyeitől. Illatos zöld ruháját sárga pitypangok díszítették, melyeknek a szirmain arany fény mosolygott. A leveleiket bontó fűzfák ágai lassú táncot járva, lágyan hajladoztak a gyengéd szellő karjaiban. Az öreg, bölcs fák tetején a madarak gyönyörű dalokkal hirdették, hogy megnyílt a tavasz megújulást adó kapuja.
Borsi a folyó partján ült, meztelen talpával a langyos talajt érintve. Körülötte minden békésen csendes volt. Csak a varázslatos madárének hallatszott, melynek kottájában hangjegyként rejtőzködött a saját szívverésének az üteme. A nő vegyes érzelmekkel csodálta a tájat. A szívében az öröm határtalansága és a fájdalom korlátai vívták a harcukat. Évtizedek óta tartott ez a belső vívódás. Néha ugyan csitulni látszott a felemésztő ereje, de a következő csata még nagyobb kíméletlenséggel tépte fel a gyógyult vagy épp gyógyulásra váró sebeket. Sírni szeretett volna, mert a könny könnyebbséget ad. Felszabadít. Kimossa a szív lerakódott szennyét. De már rég elfogytak a könnyei. Volt idő, mikor szemerkélő esőként hullottak, volt, hogy villámokkal kísérve zuhogtak. A könnyeinek, mint neki is, elfogyott az ereje, s már csak a tekintetét tudták elhomályosítani, azt is a legnagyobb titokban. Csak akkor, amikor, mint most, egyedül volt, s nem láthatta senki az emberi érzéseinek megnyilvánulását. Szomorúan kémlelte a folyó nyújtózkodó testét.
– Káprázatos és hamis. – gondolta.
– Gyönyört ad a szemnek, miközben a kiszámíthatatlan szeszélye halálos.
Tekintete elkalandozott a szembeni part pásztázásában.
– Két part. Egy folyót ölelnek, látszólag egyformák, mégis milyen különbözőek. S mekkora köztük a távolság, a leküzdhetetlen akadály. Mindkettő mozdulatlan. Nem indul el egyik part sem a másik felé. Pedig, mindkettő valója egy és ugyanaz. Erősíthetnék egymást. Pontosan úgy, mint az anyám és én. – állapította meg a szótlan komorsággal.
Borsi jómódú, dolgos családba született. Nem voltak dúsgazdagok, de nem is nélkülöztek. Az érzelmi terület viszont annál sivárabb és szegényebb volt. Szinte kongott az ürességtől. Az anyja születésétől kezdve távolságtartóan tekintett a lányára, kicsit sem titkolva az ellenszenvét. A hideg érzéseit gyakran erősítette meg egy-egy csattanó pofonnal, hajráncigálással vagy kacifántos, eltorzult arcból árasztott, hangos szidalmakkal. Mindez a világ szeme elől elrejtve, az ajtókon belül történt.
A család kifelé irigylésre méltó környezettel, eleganciával, mesterkélt modorral csillogtatta magát. Minden megvolt: jó élet, szép ruha, szorgalmas munkásság; a külvilágnak szánt kép csillogása. Az igazság, a hidegség, az érzelmi traumák sorozata, mind rejtve maradtak. Olyan volt a házban lakók élete, mint az egészségesnek tűnő alma: kívül fénylőn mutatós, belül elindult a betegség, a szétesés folyamata. Borsi igyekezett megtanulni, hogy hogyan tud élni a hideg érzelemmel telt környezetében. Gyerek létére nem is volt sok választása. Nem hittek volna neki, ha bárkinek is mesél, a kifelé mutató küllemre sokat adó családon belüli, érzelmi kifosztottságáról. Hiszen mindene megvolt. Ehetett, szép ruhákban járt, tanulhatott, de nem ismerte az ölelés, a szép, dicséretet adó szó melegségét, a saját létének az értékét. Ehelyett korán találkozott a kitaszítottság gyötrelmével.
Így teltek az évek, s a lány, később már felnőtt asszony, mindig lázasan igyekezett módot találni arra, hogy újabb és újabb lehetőségeket adjon az anyjának, hogy az megtalálhassa a szívében az elveszett szeretetet. Egyszerűen nem tudta megérteni, hogy mi vezet el odáig egy anyát, hogy ne szeresse a gyermekét. Hogyan nem tud egy anya ajándékként tekinteni arra, aki kilenc hosszú hónapon keresztül egy test volt vele, aki legelőször látta meg őt? A gyereket, aki tőle várta a biztonságot, a védelmet, az ölelést. Ez a szeretetlenség mikor kezdődött? Mikor váltott át gyűlöletté, majd megtagadássá? Várta, hogy egyszer majd felolvad a jégszív és minden olyanná változik, amilyennek a kezdetektől lennie kellett volna. De a szívével érezte, hogy csak azért osztogat újabb és újabb esélyeket ugyanannak a már régen nem működő, örömtelen helyzetnek, kapcsolatnak, mert nem tudja elfogadni, hogy vannak dolgok, amik életképtelenségük miatt megszűnnek. Mert fél a kifosztottság, a szeretetlenség, a magány érzetétől, meg sem látva, hogy nem a továbblépésben, hanem a maradásban van a veszély. Pedig a szíve mélyén tudta, hogy halott dolgokat élesztgetni csak idő- és erőpocsékolás. Van, amin az új esélyek sorozata sem segít, csak önmagán ejt velük egyre mélyebb és mélyebb sebeket, a saját érzelmi börtönének a falait erősítgetve.
A könnytől elhomályosodott szeme búsan tekintett a folyó tükrére. Válaszokat várt. Egy jelet. De nem történt semmi. Csak a némaság lüktetett. Kétségek között vergődve még mélyebbre húzódott a nesztelenség érintetlenségébe. A csend ölében meg bújva, vigaszt keresve várakozott, átadva magát egy kellemes érzésnek. Abban a pillanatban, amikor megszületett benne a csend, s az elméje elcsitult, a szívével tisztán látta mindazt, ami addig fel sem tűnt, s hallotta azokat a hangokat, amiket addig elnyomott a külvilág zaja. Öröm volt számára az érzés: befogadni a Mindenség végtelen, gyógyító szeretetét. Nem számított a pillanatban más, csak maga a létezés.
A folyó tükrében fürdőző, önmagában gyönyörködő, aranyló nap sugara hirtelen milliónyi apró csillámokká osztódott szét, pici fénygyöngyökkel díszítve a víz felületét. Ragyogásuk annyira szép volt, mint a karácsonyi csillagszórók szikrázása. Egy meleg szellő végigsimította Borsi arcát, olyan szelíd szeretettel, mint ahogyan egy anya gyengédséggel megérinti a gyermekét.
Hirtelen minden mássá vált. Mintha valaki szólt volna hozzá. De nem volt ott senki. Mégis tisztán érthetően hallotta a szavakat. A belső hangja, a lelke szavait.
– Nem elég kibírni valamit. Képessé kell válnod mindenből és mindenki által tanulni. Lehet, hogy nehéz a terhed, s talán egy kicsit bele is haltál a történéseidbe. De ne engedd, hogy az erőt megfeszítő megéléseid lehúzzanak a mélybe! Tudd magadról, hogy szikla vagy a végtelenben, mely kibír minden megpróbáltatást.– suttogta szelíden a hang.
– Hogyan menjek tovább, ha nem érzem, hogy szeretetre méltó vagyok? Feleslegesnek, kitaszítottnak látom magamat. Értéktelennek.
– Nem az a fontos, hogy ki szeret téged és ki nem. A lényeg, hogy te képes vagy-e szeretni önmagadat, s tudod-e csodálni az életet.
– De talán még egy esély hozhat változást! Hiszen ő az anyám. Ő adott számomra életet. Hálával tartozom érte. –győzködte önmagát és a hangot Borsi.
– Megtörténhet, hogy pont az bánt meg a legjobban, akit mindvégig a szeretet jelképének hittél. Nincs joga senkinek irányítani vagy megtörni téged. Meg kell ismerned az igazságát annak az álarcnak, amit valóságnak hittél. A felismerés fájhat. Nem kellemes a szembesülés azzal, hogy az önmagad leértékeléséhez az utat (amikor már adott volt az elszakadás lehetősége) te tetted szabadon járhatóvá. Akkor, amikor bizalmat és esélyeket osztottál ott, ahol azt nem becsülték, erőtlenségre ítélted az erőidet. Te voltál az, aki mindezzel a legjobban megbántottad magadat. Fájhat a megélés. Meg kell tanulnod megérteni és elfogadni a múltadat. A megpróbáltatásaid ellenére is hittel kell őrizni, védeni kell a legértékesebbet, a valós önmagadat. Képes vagy rá, mert erős vagy. Ha nem így lenne, most nem csodálnád a természetben rejlő, élettel teli csodákat itt a folyóparton, hitet, gyógyulást keresve, s nem hallanád a szíveddel a hangom. – magyarázta türelmes kedvességgel a belső hang.
– Akkor tudsz erőssé válni, ha használva a lelked tiszta erejét, határozottan, kiállsz önmagadért. Nem vitákkal. Hittel. Ha szembenézel a nehézségeinkkel úgy, hogy közben emberséges maradj másokkal szemben. Ahhoz, hogy a békét sugározd, előbb meg kell szeretned önmagadat! Légy bátor és merd követni azt az utat, melyre a lelked, a szíveden át hallatva a hangját, vezetni szeretne. Ahol örömet találsz, és jól érzed magad! Oly mindegy, hogy ki mit gondol rólad, ki minek lát! Az egyetlen, ami fontos, hogy te mennyire tiszteled és értékeled önmagadat! – folytatta a beszédjét a hang.
A levegőben egy színes, meseszép pillangó írt köröket, majd lassan leereszkedett egy lila mezi virág szirmára, éppen Borsi előtt helyet foglalva. A lepke a nő lényét nézte csodálva, a nő pedig a leheletkönnyű, varázslatos szépségű lepkét. S abban a csodával teli pillanatban elindultak Borsi lelkének sokáig visszafogott könnyei. Mint ahogyan az esővíz fényes, áttetsző cseppjei, úgy kezdték tisztára mosni a nehéz megélések sebeitől sajgó, de gyógyulásra nyitott szívét. Finom érintéssel járta át egy régi érzés, abból az időből, amikor aprócska lényével ráeszmélt, hogy itt van a Földön, az emberi világ részeként. El kezdett emlékezni egy érzésre, mely tiszta, mint a csermely vize. Egy érintésre, mely lágy és selymes, mint a tavaszi szél meleg simogatása. Egy hangra, mely kedves a szívnek, mint a csalogány gyönyörű éneke. Emlékezett az angyalok tisztaságára. Mindeddig ezeket az érzéseket kereste mindenhol a világban. Most értette meg, hogy mindezek az érzések mindig is ott voltak, kincsként a szíve ékszerdobozába rejtve, arra várva, hogy eljutva önmagához újra felfedezze, használja őket, gyönyörű erőikkel gyógyítva a világot.
Borsi megnyugodva felállt. Tiszta szívvel érezte, hogy elfogadva annak döntését, megbocsát az anyjának. Eltűnt a haragérzete, s a fájdalma is megenyhült. Tudta, hogy még rengeteg munkát igényel a szíve sebeinek teljes gyógyulása, mint ahogyan azt is, hogy többé nem akar a mély sötétjébe zuhanni. Az őszinte érzései által tudta, hogy élni akar. Szeretetet adni. Az ölelés melegségét megismerni és továbbadni. Megmutatni másoknak az élet értékét.
Még egy utolsó tekintetett vetett a folyóra, melynek a tükrében a végtelen, tiszta kék ég és az arany nap összeölelkezve mosolygott.
– Hálásan köszönöm. – mondta búcsúzva Borsi, s békére találva átlépett a tavasz megújulást adó küszöbén, egy emberségesebb, szebb útra lépve.
Lassú léptekkel sétált az otthona felé, miközben a madarak önfeledt dala, a pillangók röpte, a korán nyíló virágok illata kísérte. Arcát a nap melegítette, homlokát egy szellő csókolta, miközben az élet szeretettel szorosan magához ölelte.