Hosszú évek óta nem látott, ismerős bukkant elő az öltöző fehérre mázolt ajtaja mögül. Megilletődötten, óvatosan, tele kíváncsisággal nézett körül, tétován tárta szélesebbre az ajtót, s miután a ráismert a régi arcokra és a fém szekrényekre, melyekről néhol már lepattogzott a festék, csak ezután lépett be az apró, de barátságos helyiségbe.
– Ó, jó, hogy újra látlak! – kiáltotta az öltözőben egy magas fekete hajú nő zokni húzás közben.
– Évek óta nem láttunk! Lehet annak már vagy négy éve, amikor utoljára itt jártál – vágott közbe egy pirospozsgás arcú, vöröshajú kerek asszony, majd szégyenlősen hozzátette – Az arcodra, a kék szemedre és az skarlátvörös rúzsodra élénken emlékszem, de a neved most nem ugrik be, ne haragudj.
Így fogadták az érkezőt az összeszokott csapat tagjai, akik bő évtizede jártak ebbe a zöldövezeti családi házban működő fittnesz stúdióba pilatesre.
– Jó ideje már, hogy nem jártam itt, válaszolt félmosollyal az érkező Kinga.
– Mi történt veled? Miért nem jöttél? És mi szél hozott újra közénk? – nyújtotta ölelésre a karját a magas fekete.
– Hosszú történet, lehet, nem érek a végére az óra kezdetéig. De most nagyon boldog vagyok, hogy még egyszer megéltem, hogy eljöttem. Úgy látszik, a tavasznak, a márciusnak éltető, gyógyító ereje van. – Az influenzán és a felejtésen verekedte át magát, a tél sötét és rideg birodalmán. Mint aki a föld alól bújik elő, vagy a bánya tárnáiból, elcsigázottan, izgulva, hunyorgó szemmel, így állt meg ma a stúdió előtt és most kifújta magát, mert újra itt volt.
– Lányok, kezdünk! – hallatszott ekkor a teremből a jól ismert hang.
– Majd óra után folytatjuk – súgta oda sietve a vörös hajúnak Kinga és elindult a tornaterembe a többiek után.
– Egy idő után észrevettem, máshogy ébredek, – vette fel a történet fonalát Kinga óra után éppen ott, ahol előbb abbahagyta, miközben egy kövér izzadságcseppet törölt le a homlokáról. A teste elszokott a komolyabb erőfeszítéstől, az izmai remegtek és zsibongtak, jóleső fáradtság érzése járta át. Kíváncsi szempárok kereszttüzében állt, szeretetteljes tekintetek szegeződtek rá, mohón itták minden szavát, még a légy zümmögését sem lehetett hallani a máskor zajos, csevegéstől telt helyiségben – másképp érzékelek, másképp látom a világot. Van kedvem kikelni a meleg puha ágyból, felhúzni a sötét redőnyt és kinézni az ablakon, beengedni a fényt, ami átragyog a szobán, felfut a falon és besugározza az egész teret a jövő ígéretével. Ilyenek jutottak az eszembe ma reggel, már nincs félelem, már nincs sötétség, igaz, nincs még virágos nyár sem. De már hallom a madarak készülődését a hajnali órákban. Ez még az előkészület, a főpróba a nagy tavaszi nyitányra. Ilyeneket gondoltam: most elindulok tornázni! Mégis érdemes! Vagy: megpróbálom! Egy hónappal ezelőtt még letörten azt gondoltam, semmi sem lehetséges. Nem lehetséges, nem próbálom meg. Nem jövök el. Most boldog vagyok, hogy megtettem, mert sokáig tartott, mire eljutottam idáig. Anyámat ápoltam évekig, éjt nappallá téve ültem az ágya mellett, végül elment. Még nem ocsúdtam a fájdalomból, a fáradtság gúzsba kötötte tagjaim, testem alig bírt mozdulni, amikor megérkezett a hír. Antonio, a párom, rá két hétre, tüdő embóliában szintén elment. Kettőt temettem egyetlen hónap leforgása alatt. Tavaly költöztem volna hozzá a komói tó partjára. A munkámat onnan folytattam volna, távolról, hiszen évek óta otthonról dolgozom.
Elhallgatott, nehéz csend ülte meg a helyiséget, súlya alatt behorpadtak az öltöző falai, nem tudták tartani, kevesen voltak hozzá, hiányoztak a halottak. Kinga elnézett a kíváncsi társak feje fölött, át a fogasok erdején, ki az ablakon a háztetők fölött, tekintete átsiklott a jelenen és egy távoli horizonton állapodott meg, és lassan, mint amikor egy homályos ablak mögött egy film kockái peregnek, úgy kelt életre a múlt, amikor a mindenség még a megszokott kerékvágásban haladt és az idő nem zökkent ki a helyéből. Apró nesz, motozás, zippzár reszelése tépte fel a csend fátylát és hozta vissza a padokkal zsúfolt, izzadtságszagtól súlyos, levegőtlen öltöző jelenébe.
– Sosem voltam egyedül addig a pontig. – mondta eltűnődve, inkább magának, mint a jelenlevőknek. Még mindig a múltban időzött, majd mintegy a nyomaték kedvéért hozzátette – Mindig volt mellettem valaki.
– Hogy sikerült kilábalnod ebből a helyzetből? – kérdezte a vörös hajú rekedtes hangon.
– Először rengeteget segítettek a barátok, a család, a fiam odaköltözött hozzám egy hónapra. Mellettem voltak, programokat szerveztek az ismerőseim. Később azután, mivel, minden csoda három napig tart, lassacskán elmaradoztak mellőlem, mindenki tette a saját dolgát. Maradt a magány, a veszteség és az emlékek. Meg kellett tanulnom egyedül, de nem magányosan élni. Felfedezni a csend örömét, azt a békét, amit csak az nyújthat. És amikor a csendet megértettem, megpihentem. Megértettem valami mélyet, igazat, nyilvánvalót, amit addig még sohasem. Könyveket kezdtem vásárolni, olvastam, pszichológushoz jártam, hatalmas sétákat tettem a patak parton, a budai erdőkben. Támogattak, de egyedül én állhattam fel újra és fordíthattam az arcom a fény felé. Csak én tehettem meg, magamért, magamnak, senki más helyettem. És most itt vagyok.
Még álltak egy darabig némán Kinga körül az asszonyok a gyengén megvilágított öltözőben. Aztán lassan a szekrényekhez mentek, halkan szöszmötöltek és gondolataikba merülve csendben elszállingóztak.