Egész nap sétáltunk, megmásztunk dombokat, völgyeket, hidakat, tereket. A park közeledő látványa megsokszorozta kimerülő félben lévő erőnket; korhadt padján Kriszti, a mára kölcsönkapott tízéves forma kislány az ölembe hajtotta fejét; menten elaludt. Egyedül maradtam, őszinte csend vett körül… valamire vártam, egy megfogalmazhatatlan támaszra, egy biztató számításra. Hosszan elnézve ezt az élettől duzzadó leányt, porig sújtott a felismerés. Mint akit hátba döftek. Reszkettem a halálfélelemtől. Most először életemben. Nemrég még én is ilyen csupa derű, csupa báj pinduri voltam, most meg… de a szemem nem csalt, amikor a széltől fodros tócsában viszont láttam horpadt arcomat. A szemafor lassan pirosra vált? A végtelennek tetsző létezés, a halhatatlanságba vetett hit végleg elillant a hazafelé vezető út tűlevelű fái között. A szorongás vajon miért rezegteti meg úgy a szívünket, mint kamrában egy üveg a málnazselét?
Itthon azon kapom magam, hogy ellágyulva lapozgatom a fotóalbumomat, vágyom az elkallódott igazságra. Miközben a Kicsi itt szuszog kimérten, elhúzom a szám, micsoda kontraszt. Forrongó átéléssel irigylem ezt a kis cicist… még cserélnék is vele. Dühös, magatehetetlen sóhajjal cirógatom selymes, hosszú haját; vigasztal a tudat, legalább fontos vagyok még valakinek. Tovább nézegetem életem albumát, egyre sebesebben forgatom az oldalakat, filmként pereg le előttem, mintha elodázható lenne a jövendő, amennyiben nem látnám egykori énemet.
Lassan felemészt a kétségbeesés – fogadom el. Elfogadni? A csúcsról való zuhanást? Csak azért, mert körülöttem a sorstársaim alatt beomlott már a föld végérvényesen? Pedig amíg nem unom saját gondolataimat, addig nem is érzem rosszul magam a bőrömben. Már ha ez egyáltalán az enyém, és nem csak kölcsönadta valaki, megszánva engem arra a kis időre. Pedig a hiúság, az önfejűség, ha vonakodva is, de eluralkodik rajtam, mert nem bírom elviselni Kriszti szemtelen fiatalságát, még ha oly gyönge és törékeny is. Romlott lennék? Vért ittam volna? Nemes eszméim foszlányok csupán a görcsös ragaszkodásban, mellyel a létemet féltem. A lehetőségeimmel való könnyelműség majdnem ezer darabra törte a gondolat táplálékát. Holott semmit sem szalaszthatnék el oly könnyen és oly visszahozhatatlanul, mint egy nap mint nap kínálkozó lehetőséget, mert az sosem csak a felszínt sebzi meg, az mindig csontig hatol. Pedig azt hittem, kiválasztott vagyok, odaadtam magam az első jámbor léleknek, ki bejárta már a sivatagot, ki a vízen táncolt, halat, kenyeret s bort kínált, majd helyettem vezekelt.
A lelkem súgja: – amikor azt mondod: „Feladom!”, gondolj arra, hogy ilyenkor másvalaki azt mondja: „Egek, micsoda lehetőség!” Csak nem szabad begubóznod a sötét gondolataidba. A nem elfogadás olyan, mintha leragasztanád a kocsid üres üzemanyagtankját jelző mutatót egy vihogó smile-val.
Az ember nem lehet csupán áldozat vagy bűnös, vannak közbülső jellemek is, ami árnyalja a kialakult képet. Noha az út mellett csalárd kerítők bújnak, hogy lecsaphassanak legkisebb hibáinkra is, akik mindent kifacsarnak belőlünk, mi dacosan elrejtőzünk a környezet hívságai elől, ahol csinosíthatjuk magunkat, leplezendő rútságunkat, vétkeinket. Micsoda kicsinyesen gyáva lettem, félve, hogy feslett szokásaim egyszer csak rigolyákká változnak.
Én sem akartam adni másoknak semmit, de ez a kislány szembemegy zsugoriságommal, viszályt szít ész és érzelem között, és meggyőz annak az ellenkezőjéről, amit mindeddig szentül hittem. Eddig parazita munkám eredményeképp magányba fordultam, míg más boldog családi körben élt, amely megóvta őket a külvilág kínzó karmolásaitól. Jómagam most csupán tüneti kezelést kapok, de talán sikerül eloszlatni kételyeimet a hamisnak tűnő világgal szemben. Láthatatlan köpenyem alá szorítom hát az elérhetetlen Jövőt, mint a soha el nem téríthetőt. Most csak én ismerem azt, és nem adom ki a kezemből! Eszemben sincs felbolygatni addig, mielőtt kiélvezném a jelen minden percét. Lesben állok és fülelek.
Hajlamos az ember jobbnak mutatkoznia a valóságosnál, hajlamos lázadni a végzete ellen, hajlamos az ifjú csikókat követni, majd megelőzni őket a cél érdekében, habár a végén mégsem teszi meg, csupán bebeszéli magának, hogy bármikor megtehetné, ha akarná. De nem akarja! Megtehetné, hogy a fenséges sas után szálljon a magasba, megtehetné, hogy a legszebbekkel, a legcsinosabbakkal flörtöljön, megtehetné, hogy miniben vagy kisgatyában flangáljon a templom előtt, megtehetné, hogy az olimpián elsőként szakítsa át a célszalagot, megtehetne mindent, mert biztos benne, hogy ő hasonló hozzájuk. Mégis fekete lepelben kocog a kerékpárúton, akár a fáklyavivők, ám feltartott jobb kezében lángnyelv helyett jókora fakeresztet tart az ég felé. Halálmadár kering felette, de az meg mire vár, lenn a kínszenvedésre, vagy csak retteg a feszület hatalmától?
Hallgatom szívem zakatolását, Kriszti szelíd nyelvcuppanásait; az elmúlás mezején a születés csírája fekszik, mint két, egymást kizáró lélegzet. Nézem tovább a fotókat… aprólékosan kibetűzöm a képek láthatatlan pixeljeiből a múltat, mind egy-egy képmás tekintenek vissza rám, arra tanítanak, milyen is voltam, vagyok, és milyen NE legyek. De hogy miféle legyek, arra magam kell rájöjjek…
Ekkor minden átmenet nélkül elveszítem önuralmam, szempöttyeim végigfolynak sápadt arcomon, máris besózzák ajkamat. Mélyről, görcsösen tör elő a zokogás. Szédelegve keresem környezetemben a fogódzót. Blúzom végével törölgetem a forrást, közben gyilkos sérelmet érzek, mint párbaj előtt a felszarvazott férj. Minden elejtett könnycsepp súlyos ítélet mostoha életem torzulásaira, vigaszt várnék attól az ovális körtől, amelyet eddig mélyen megvetettem. Mégis különös metamorfózison esem át: hirtelen életre kelek, akár egy sziklába faragott magasztos szfinx…
– Hajnal jő, nyisd ki szemed, kelj föl puha párnádról szép ibolyavirág. Nézz ki az ablakon milyen békés és szép is a világ! – szólítom halkan.
Felébred. A fiatalság szabadító tüze lobog a virradó leány bájos tekintetében, megégeti kérges szívemet, lehántja róla a keserűség fátylát, szunnyadó lelkem tűzmadárként repül ki tartós fogságából. Jó időben toppant be ő… de miként fogom most már elengedni? Ó, jaj! De ki bánja, ha közben a Szépség büszke eszméi és megannyi más kacat – a titkolt érzelem, a hit, a magunknak való tudás – mind oda kerül, ahová való: a Földet védelmező burokba.
– Mi szeretnél lenni? Orvos, fodrász, színésznő? – teszem fel neki az obligát kérdést.
Ő meghazudtolva korát, hosszan ecseteli esélyeit:
– Ha orvos lennék, gyógyítanék, ha tervező, házakat építenék, ha fodrász, szép hajakat fésülnék, ha színész, akkor maszkot öltenék, ha politikus, a tévében mindig csak beszélnék, ha öreg néni, a piacra járnék, ha pedig tanító lennék, mindannyijukat elfenekelném, ha nem csinálnák becsületben.
– Tudod Kriszti, a gyerekekben sosincs kétely.
– Miért, benned van? – kérdezett vissza.
– Hát… talán nincs… de a bizalom… az más… kicsim.
Szótlanul nézünk egymásra, szívünkbe csábít a fenyőivel susogó park, mely maga az Élet váróterme, benne fiatalok, aggastyánok egyformán részesülnek áldásaiból, romlottságából. A boldogságra való törekvés azonnal kevés lenne, ha egyszer végre a holtig tartó ifjúság joga is megadatna. Felállunk, távozás után a máskor nyikorgó ajtó simogatón csukódik be mögöttünk; felkerekedünk a reményteljes rengetegbe, bele az átlényegült lelkiismeretünkbe, merész impulzusokon szárnyalunk újabb állomások, divatosabb, hitelesebb várótermek, azaz a szép Világ felé.
Itthon azon kapom magam, hogy ellágyulva lapozgatom a fotóalbumomat, vágyom az elkallódott igazságra. Miközben a Kicsi itt szuszog kimérten, elhúzom a szám, micsoda kontraszt. Forrongó átéléssel irigylem ezt a kis cicist… még cserélnék is vele. Dühös, magatehetetlen sóhajjal cirógatom selymes, hosszú haját; vigasztal a tudat, legalább fontos vagyok még valakinek. Tovább nézegetem életem albumát, egyre sebesebben forgatom az oldalakat, filmként pereg le előttem, mintha elodázható lenne a jövendő, amennyiben nem látnám egykori énemet.
Lassan felemészt a kétségbeesés – fogadom el. Elfogadni? A csúcsról való zuhanást? Csak azért, mert körülöttem a sorstársaim alatt beomlott már a föld végérvényesen? Pedig amíg nem unom saját gondolataimat, addig nem is érzem rosszul magam a bőrömben. Már ha ez egyáltalán az enyém, és nem csak kölcsönadta valaki, megszánva engem arra a kis időre. Pedig a hiúság, az önfejűség, ha vonakodva is, de eluralkodik rajtam, mert nem bírom elviselni Kriszti szemtelen fiatalságát, még ha oly gyönge és törékeny is. Romlott lennék? Vért ittam volna? Nemes eszméim foszlányok csupán a görcsös ragaszkodásban, mellyel a létemet féltem. A lehetőségeimmel való könnyelműség majdnem ezer darabra törte a gondolat táplálékát. Holott semmit sem szalaszthatnék el oly könnyen és oly visszahozhatatlanul, mint egy nap mint nap kínálkozó lehetőséget, mert az sosem csak a felszínt sebzi meg, az mindig csontig hatol. Pedig azt hittem, kiválasztott vagyok, odaadtam magam az első jámbor léleknek, ki bejárta már a sivatagot, ki a vízen táncolt, halat, kenyeret s bort kínált, majd helyettem vezekelt.
A lelkem súgja: – amikor azt mondod: „Feladom!”, gondolj arra, hogy ilyenkor másvalaki azt mondja: „Egek, micsoda lehetőség!” Csak nem szabad begubóznod a sötét gondolataidba. A nem elfogadás olyan, mintha leragasztanád a kocsid üres üzemanyagtankját jelző mutatót egy vihogó smile-val.
Az ember nem lehet csupán áldozat vagy bűnös, vannak közbülső jellemek is, ami árnyalja a kialakult képet. Noha az út mellett csalárd kerítők bújnak, hogy lecsaphassanak legkisebb hibáinkra is, akik mindent kifacsarnak belőlünk, mi dacosan elrejtőzünk a környezet hívságai elől, ahol csinosíthatjuk magunkat, leplezendő rútságunkat, vétkeinket. Micsoda kicsinyesen gyáva lettem, félve, hogy feslett szokásaim egyszer csak rigolyákká változnak.
Én sem akartam adni másoknak semmit, de ez a kislány szembemegy zsugoriságommal, viszályt szít ész és érzelem között, és meggyőz annak az ellenkezőjéről, amit mindeddig szentül hittem. Eddig parazita munkám eredményeképp magányba fordultam, míg más boldog családi körben élt, amely megóvta őket a külvilág kínzó karmolásaitól. Jómagam most csupán tüneti kezelést kapok, de talán sikerül eloszlatni kételyeimet a hamisnak tűnő világgal szemben. Láthatatlan köpenyem alá szorítom hát az elérhetetlen Jövőt, mint a soha el nem téríthetőt. Most csak én ismerem azt, és nem adom ki a kezemből! Eszemben sincs felbolygatni addig, mielőtt kiélvezném a jelen minden percét. Lesben állok és fülelek.
Hajlamos az ember jobbnak mutatkoznia a valóságosnál, hajlamos lázadni a végzete ellen, hajlamos az ifjú csikókat követni, majd megelőzni őket a cél érdekében, habár a végén mégsem teszi meg, csupán bebeszéli magának, hogy bármikor megtehetné, ha akarná. De nem akarja! Megtehetné, hogy a fenséges sas után szálljon a magasba, megtehetné, hogy a legszebbekkel, a legcsinosabbakkal flörtöljön, megtehetné, hogy miniben vagy kisgatyában flangáljon a templom előtt, megtehetné, hogy az olimpián elsőként szakítsa át a célszalagot, megtehetne mindent, mert biztos benne, hogy ő hasonló hozzájuk. Mégis fekete lepelben kocog a kerékpárúton, akár a fáklyavivők, ám feltartott jobb kezében lángnyelv helyett jókora fakeresztet tart az ég felé. Halálmadár kering felette, de az meg mire vár, lenn a kínszenvedésre, vagy csak retteg a feszület hatalmától?
Hallgatom szívem zakatolását, Kriszti szelíd nyelvcuppanásait; az elmúlás mezején a születés csírája fekszik, mint két, egymást kizáró lélegzet. Nézem tovább a fotókat… aprólékosan kibetűzöm a képek láthatatlan pixeljeiből a múltat, mind egy-egy képmás tekintenek vissza rám, arra tanítanak, milyen is voltam, vagyok, és milyen NE legyek. De hogy miféle legyek, arra magam kell rájöjjek…
Ekkor minden átmenet nélkül elveszítem önuralmam, szempöttyeim végigfolynak sápadt arcomon, máris besózzák ajkamat. Mélyről, görcsösen tör elő a zokogás. Szédelegve keresem környezetemben a fogódzót. Blúzom végével törölgetem a forrást, közben gyilkos sérelmet érzek, mint párbaj előtt a felszarvazott férj. Minden elejtett könnycsepp súlyos ítélet mostoha életem torzulásaira, vigaszt várnék attól az ovális körtől, amelyet eddig mélyen megvetettem. Mégis különös metamorfózison esem át: hirtelen életre kelek, akár egy sziklába faragott magasztos szfinx…
– Hajnal jő, nyisd ki szemed, kelj föl puha párnádról szép ibolyavirág. Nézz ki az ablakon milyen békés és szép is a világ! – szólítom halkan.
Felébred. A fiatalság szabadító tüze lobog a virradó leány bájos tekintetében, megégeti kérges szívemet, lehántja róla a keserűség fátylát, szunnyadó lelkem tűzmadárként repül ki tartós fogságából. Jó időben toppant be ő… de miként fogom most már elengedni? Ó, jaj! De ki bánja, ha közben a Szépség büszke eszméi és megannyi más kacat – a titkolt érzelem, a hit, a magunknak való tudás – mind oda kerül, ahová való: a Földet védelmező burokba.
– Mi szeretnél lenni? Orvos, fodrász, színésznő? – teszem fel neki az obligát kérdést.
Ő meghazudtolva korát, hosszan ecseteli esélyeit:
– Ha orvos lennék, gyógyítanék, ha tervező, házakat építenék, ha fodrász, szép hajakat fésülnék, ha színész, akkor maszkot öltenék, ha politikus, a tévében mindig csak beszélnék, ha öreg néni, a piacra járnék, ha pedig tanító lennék, mindannyijukat elfenekelném, ha nem csinálnák becsületben.
– Tudod Kriszti, a gyerekekben sosincs kétely.
– Miért, benned van? – kérdezett vissza.
– Hát… talán nincs… de a bizalom… az más… kicsim.
Szótlanul nézünk egymásra, szívünkbe csábít a fenyőivel susogó park, mely maga az Élet váróterme, benne fiatalok, aggastyánok egyformán részesülnek áldásaiból, romlottságából. A boldogságra való törekvés azonnal kevés lenne, ha egyszer végre a holtig tartó ifjúság joga is megadatna. Felállunk, távozás után a máskor nyikorgó ajtó simogatón csukódik be mögöttünk; felkerekedünk a reményteljes rengetegbe, bele az átlényegült lelkiismeretünkbe, merész impulzusokon szárnyalunk újabb állomások, divatosabb, hitelesebb várótermek, azaz a szép Világ felé.
Nem egyszerű olvasmány ez. Szinte kegyetlen vallomás és önvallomás.
Hogy mi van a Létezés legmélyén, mi a Lényeg?
Úgy mondják, az igazgyöngy belsejében egy értéktelen szemcse rejtőzik.
Lehetséges – de az is lehet, hogy csak kívülről szemlélve tűnik értéktelennek.
Mert más nézőpontból, az Igaz Érték nem a gyöngy, hanem Az amit magába foglalt.
Nem köznapi írásmű ez. (f)
Érdekes ez a kölcsönkapott kislány és az annak kapcsán felmerűlt gondolatok.
Szeretettel: Rita
Kedves Tollforgató!
Csodálatos az életre rálátásod, ahogy a látóteredbe eső dolgok új és újabb csodákat vetítenek elénk. Szeretettel gratulálok! Éva