Tavaszi pillanatok: Második történet

A tél utolsó lehelete még ott csapdosta a házfalak ereszét, amikor Gabriella egy kora reggelen kitárta az ablakot. A faeresztékek finom csikorgása sem zavarta meg a hűs levegő üdítő arculcsapását, már nem harapott, sokkal inkább simogatott, mint egy bátortalan, ám előkelő ígéret. A kertből eltűnt a gyűlölt hómező, hóvirágok bókoltak neki, titkokat őriztek, melyek bármelyik szempillantásban kipattanhatnak.
A lány szerette az ilyen bizonytalan reggeleket, amikor még nem lehetett tudni, kell-e kabát és sál, a napfény is csak halványan időzött el az utca foghíjas macskakövein. Ilyenkor minden mozdulatnak jelentősége volt. A víz csobogása a mosogatóban, a frissen főtt tea zamata, a járdán tekergő biciklik puha gurulása – mind azt suttogták: valami forrong, valami készül.
Különös lelki noszogatásra indult el a közeli kis parkba. Egy szaladó kisfiú keresztezte útját, kezében tarka papírsárkány. A szél belekapott, egyre magasabbra emelte, a srác pedig kipirult arccal csak nevetett és nevetett, tisztán, felszabadultan, ahogyan csak egy gyermek képes, mindenféle bocsánatkérés nélkül. Gabri elmosolyodott. Gyerekkorára emlékeztette, ő is valahogy így kacagott a tavasz beköszöntén, a cicák ujjongó ugrálásán, amikor egymással versenyezve kapkodták törékeny mancsukat. A pad, ahol télen csak a verebek totyogtak, most kósza napsugárban fürdött. A lány ráült, hagyta, érje az arcát a várva várt melegség. Behunyta a szemét: a város lüktetése zsibbasztólag hatott gondolataira.
Telefonrezgés zaklatta: egy üzenet érkezett Mártitól: „egy ital a régi helyen? olyan a nap, mintha csupán nekünk sütne.” Gabri habozás nélkül válaszolt: „oxa. tíz perc.” Volt valami ebben az időjárásban, ami arra ösztönözte őt, hogy igazat, vagyis azonnal igent mondjon.
A presszó terasza még félig üres volt. A pincérnő vékony plédeket terített a székekre, mintha attól tartana, a zord idő visszatér. Márti már ott ült nőies napszemüvegben, előtte egy csésze gőzölgő tea. Amikor meglátta barátnőjét, széles mosollyal intett:
– Érzed? – kérdezte köszönés helyett. – Mintha valami szűzies kezdődne.
Anna leült vele szemben: – Minden tavasszal ezt mondod.
– És minden tavasszal igazam van, hisz újjászületünk mindannyian.
Kacajuk keveredett a kiskanalak csörrenésével, az autók zajával, a faágak roppanásával, a madarak csivitelésével. A város valósággal fellélegzett rabságából Mindketten azt tapasztalták, az emberek lassabban sétáltak, gyakrabban álltak meg egy-egy szóra. Egy idős úr üres virágcserepeket cipelt, oly gondosan, mintha drága porcelánból készültek volna.
– Sokat meditáltam – folytatta Márti hirtelen, komolyabb tónusban. – Megpályázom azt az állást Bécsben.
Gabri mellében a levegő némileg megbokrosodott. Sejtette, szinte várta, hogy ez a téma mikor kerül elő: – Ez nagyszerű – kezdte akadozva, bár igyekezett, a hangja ne árulja el a benne kavargó hatásokat.
– Félek – vallotta be Márti. – De talán pont ezért kell belevágnom. Elmulasszam tán?
– Ősi probléma ez, vajon miként számolunk majd el a tetteinkkel, a meg nem valósult és az elszalasztott lehetőségeinkkel? Régóta munkál bennem is, hogy meg akarom menteni a világot magamtól és saját magától, hogy meg akarom menteni magamat a világtól, aztán magamat magamtól… hiszen csupán egy röpke pillanat lenne az egész – húzta el a száját Gabri.
– Mintha egy feneketlen kút aljáról felnézve várnám a menekvést, de csak egy csöppnyi égi pontot látok a magasban, úgy feszített már ez a dolog régóta – érzékenyült el Márti.
A találkozás után Gabri egyedül bandukolt haza. A park szűknek bizonyult, megszaporodtak a családok, fiatalok, idősek. Ám ez a tavasz mostantól már nemcsak a virágokról fog szólni, nemcsak a macskákról meg az apró örömökről, hanem a döntésekről is. A változásokról. Arról, hogy az ember kilép a megszokottból, mint a rügy a kemény burkából. Hirtelen megértette, miért szereti ezt az évszakot. Nemcsak a napfény miatt, nemcsak az illatok miatt, nemcsak a remélt szívkapcsolatok miatt. Ilyenkor emlékezteti: semmi sem marad örökké ugyanaz, pillanatok alkotják a nagy egészet.
Otthon új motivációt szerezve, elővette az egy korábbi karácsonyra kapott festőkészletét, amely ősz vége óta érintetlenül porosodott a sarokban sok más télire elhanyagolt tárggyal együtt. Télen nem volt kedve alkotni. Nem szerette a zimankót, a csúszós talajt, a sarat, a hideget. A színek még csak tompán ébredeztek a fejében. Most azonban, ahogy lecsavarta a kupakokat a tubusokról, élénk árnyalatok csillantak fel benne: zöldek, sárgák, mamut-szürkék, aranybarnák, ernyedt rózsaszínek.
Az ablak mellé állította a festőállványt. Nem tervezett semmit. Csak hagyta, hogy a memória vezesse a kezében a pemzlit. Egy örökzöld fenyőféle körvonala rajzolódott ki először, aztán sok-sok, még alig kibújt erdei virág, valamint a fák törzseit beborító laskák és téli fülőkék teremtették meg az elpusztíthatatlan életet. A háttérben pedig a kissé giccses halványkék ég. Minden ecsetvonás egy lélegzetvételnyi szemvillanás volt a vásznon. Ahogy rajzolt, festett, arra gondolt, talán neki is alakítania kellene bizonyos dolgokon. Régóta halogatta, hogy beadja felvételét egy művészeti tanintézetbe, és ma felbuzdulva barátnőjének bátorságán ő sem akarta kihagyni ezt az alkalmat, ezt a percet. Eddig mindig akadt kifogás: nincs elég ideje, nem elég jók a képei, nem is olyan ügyes, ráér az majd jövőre is. De ez a tavasz már nem tűrte az elodázást. Mint amikor a jámbor pillanat hatalmassá dagad, vitorlavászonként teszi ki magát a háborgó szeleknek.
Miután befejezte művét a nap már alacsonyan járt. A fehér textilen a tájkép ugyan nem lett tökéletes, de Gabri szemében a festmény élt, nagyon is mozgott; a természet, az állatkák, a szellő, a fák nem egy megkövült világ bamba alkotóelemei voltak, inkább egy lencsevégre kapott pompás pillanat. A lány picit hátrébb lépett, kicsordult a könnye, meglepetésénél csak a remény volt harsogóbb a fejében.
Az est nyugalmától megborzongva halászta elő telefonját. Megnyitotta a pályázati űrlapot. A kurzor villogott… türelmesen. Kintről egy kurta madártrilla, a szobából egy tartós cicadorombolás biztatta a jelentkezési lap elküldéséhez. Szíve tempósan kalapált, mély lélegzetet vett, hozzáfogott kitölteni az adatokat.
Gabrinak ez a tavaszkezdet sem robbant be az életébe, hiába áhította. Nem hozott mámoros metamorfózist, váratlan fordulatokat, csak parányi, szelíd lökéseket. Egy futó fellobbanást a parkban, néhány igaz baráti szót, egy elszánt elhatározást, és egy ártatlannak tűnő, alig látható festékpamacsot. Mégis ezekből a szűrt kellékekből állt össze az új, a más. A nyitott ablakhoz lépett. A télvégi fagyokat is túlélő barackfájának bimbói árnyékként rajzolódtak ki a sejtelmes lámpafényben, bízván hitte, hamarosan virágoznak. És vele együtt ő maga is, elvégre ő is ennek az óriási pillanatnak tevékeny része, amit Földnek hívunk.