Hamlet találkozása Jézus Krisztussal
Hamlet, dán királyfit tragédiák sora érte. Apját megölték, és édesanyja hozzáment nagybátyjához, apja gyilkosához.
Hamlet bosszúra vágyott; de vágyott Ofélia, szerelmére is, aki a királyfi tépelődésének hatására teljesen meggárgyult.
Hamlet végzett gonosz bácsikájával, és – akaratlanul – édesanyjával is. Ennyi terhet már nem bírt el alapvetően jó lelke, ezért önmaga elpusztítására gondolt. Csakhogy nem tudta, mi vár rá, ha végez magával.
„Meghalni… Talán álmodni: ez a bökkenő” – morfondírozott.
Szánalmas gyöngeséggel próbálta kisakkozni, hogy ha megöli magát, utána mi lesz, mert számára nem volt egyértelmű, hogy mi következik a halál után… „a nem ismert tartomány”
Eme töprengései közepette megjelent neki az Úr. Jézus, akit ő csak hallomásból ismert. Nemegyszer hallotta a körülötte élők imáit, amelyek hozzá szóltak. De művelt ifjú volt. Tudta, hogy számos vallás létezik, bálványokkal, ilyen-olyan istenekkel. Ezek azonban csak tárgyak – és a bennük istent látó népség imádja őket. Szólni azonban egyikük sem tud.
– No, min búsongsz, barátom? – szólította meg Jézus a kétségbeesett királyfit.
Hamlet nagyon meglepődött, mert eleddig azt hitte, hogy Jézus, meg a Biblia, úgy, ahogy van, a számos mondák egyike, amelyeket az emberek kitaláltak saját vigasztalásukra no meg eredetük igazolására. De az meredek volt neki, hogy az egyik ilyen „mondából” kilép a főhős, és ilyen közvetlenül megszólítja, mint régi ismerősét, akivel csak épp az imént váltak el egymástól.
– Oh, nagyuram – válaszolt Hamlet – gyilkosságok terhelik lelkemet.
Az öngyilkosságon jár az eszem. A holtak közé kívánkoznék nagy kétségbeesésemben, csak hát semmi biztosat nem tudok arról a másik világról.
– Drága fiam. Bizony bűnös vagy, anyád és nagybátyád meggyilkolásában. Sőt, bűnös vagy eredendően – születésedtől fogva. De ha megbánod bűneidet, és jobb belátásra térsz, én, a Magasságos Isten Fia, mondom neked, hogy bocsánatot nyersz. Sajnos te saját magadat akarod megváltani – ez nem lehetséges. Azt a „másik világot” pedig éppen most ismerted meg, mert én onnan való vagyok, és oda rajtam keresztül vezet az út. Sőt. Én vagyok az Út.
Hamlet – kétségek között – hallgatott.
„Hát ez nem egy a bálványok közül, az biztos. De vajon higgyek-e neki?
Ő az út – azt mondja”
Jézus nem szólt. Türelmesen várt, látva, hogy szegény Hamletnek olyan erőteljesen jár az esze, hogy szinte füst száll ki a füléből.
Aztán – végtelen türelme elfogyván – mégis újra szólt az ifjú királyfihoz.
– Most kell döntened, édes fiam. Sajnos nem áll rendelkezésedre nagy töprengésedhez az örökkévalóság.
De Hamlet képtelen volt dönteni. Hitte is meg nem is, amit Jézus mondott neki. Így hát nem válaszolt, Jézus pedig elunta a meddő várakozást, és magára hagyta. Szerelme, Ofélia közben a folyóba vetette, megölte magát.
Hamlet örökölte a trónt, Dánia királya lett.
Emlékeiben élete végéig elkísérte a Jézussal való találkozás.
Halálos ágyát körülállták hívei, akik végigkísérték igazságos, minden bajba jutott emberhez kegyes uralkodását.
Utolsó szavait hozzájuk intézte.
– Meglátogatott egy Jézus nevű ember, apám, anyám, mostohaapám halála után. Mint tudjátok, utánuk még kedvesem, szerelmem, Ofélia is meghalt, a folyóba vetette magát. Jézus az örökkévalóságról beszélt nekem, de én nem hittem neki teljes szívemből, és nem hallgattam tanácsára. Ha valamelyikőtök találkozik vele, mondjátok meg neki: úgy távoztam a földi létből, hogy megbántam azt, hogy nem tudtam dönteni, és most már, a halál kapujában elhiszem azt, amit mondott nekem. És sajnálom, és megbántam, hogy akkor nem tudtam mellette dönteni – majd utolsót sóhajtva kilehelte a lelkét.
A körülötte állók nagy fényességet láttak, amely körülvette halott királyukat.